Odett, aki mindenkit sárga kabátos lánnyá változtatott

2018.06.28. 13:44

Személyes hangvételű beszámolónk Magyarország egyik legkülönlegesebb énekesnőjének fellépéséről az idei Telekom VOLT Fesztiválon. Vigyázat, rajongó írta!

Az idén Posta Terasz néven futó helyszín a VOLT-on mindig kétesélyes. Nem a legnagyobb, de fedett, esőben tökéletes mentsvár. Azon az útvonalon van, ahol mindenki elhalad, a fesztivál origójában, viszont pont emiatt rengeteg impulzus, hang és hatás terelheti el a figyelmet. Szóval lutri, hogy milyen közönség lesz, meg persze, hogy mekkora létszámban. Én alapvetően nagyon szeretem, bár szinte soha nem célirányosan tértem be ide az elmúlt években. Nem a mainstream magyar sztárok helyszíne ez, hanem a feltörekvő és/vagy alternatív előadóké.

A képre kattintva galéria nyílik!Fotó: Rockstar Photographers

Ezért aztán némileg kakukktojásnak is éreztem Odettet, aki az elmúlt tíz évben szerintem sikeresen tüntette el a határokat az alternatív és a mainstream között, és kétségtelenül Magyarország egyik legsikeresebb, legismertebb énekesnőjévé nőtte ki magát. Az elmúlt években a nagyszínpadon kívül szinte az összes létező helyszínt és időzónát bejárta a VOLT-on, és bármilyen kihívás elé is állította az a lehetőség, amit éppen kapott, végül mindig megoldotta. Most is. A 19:30-as kezdés előtt 15 perccel még, nem túlzok, senki nem volt a színpad előtt. Oldalt, a pultnál lötyögtek az emberek, réveteg tekintettel bámulták a buborékokat a repohárban lötyögő sörökben, és azon dilemmáztak minden bizonnyal, hogy érdemes-e bármin is dilemmázni.

Aztán elkezdődött a beállás. Pontos volt a zenekar, és egyszer csak megjelent talpig színesen Odett. Abrakadabra volt ez a javából, a Jó Nagy Csend után egyik pillanatról a másikra megtelt emberekkel a nézőtér, mintha egy Holdfényexpressz szállította volna oda őket az eső áztatta VOLT minden pontjából. Van az a pillanat, amikor egyszer csak megáll az idő, a hirtelen lett Csendidőben még a Szívhangot is hallani lehetett a nézőtéren, és a soproni felhőszakadás közben Könnyűbúvárokká vált fesztiválozók szíve díszbe öltözött, a szemük csillogni kezdett, pedig csak egy röpke hangpróbára pattant a színpadra a kisasszony.

Fotó: Rockstar Photographers

Ekkor megnyugodtam, bár azt sem értettem, hova a nyugtalankodás. Odett közönsége lojális, állandó, ők nem véletlenül ténferegnek be egy-egy fröccsel a kezükben csak amiatt, hogy ne ázzanak a sárban. Ugyanazok a friss, boldog, réveteg arcok ácsorogtak félszegen egymás mellett, mint mindig. Nyitott tekintettel, várakozással a szemekben. Aztán egyszerre megjelent a színpadon Odett újra, arany köpenyben (a fotók alapján inkább átlátszó volt, de nekem ott helyben tényleg amolyan királynői palástnak tűnt, ezzel persze végleg lebuktam, hogy elfogult vagyok), és úgy telt meg kacér energiával a tér, ahogy a pezsgőtabletta olvad fel a vízben.

Odett valószínűleg egy tök üres szobában, egy kaktusznak is éppen olyan lelkesen énekelne, mint egy nagyszínpadon, és ebben az égvilágon semmi degradáló nincs, egyszerűen annyira tökéletesen egybeolvad a színpaddal, és annyira átlényegül pillanatok alatt, hogy saját magát hergeli fel a mikrofon mögött. Ez pedig nekünk nagyon jó. Hirtelen az eső is eláll, a fülünkbe pedig belekúszik a gondolat az egyik dalból, amely minden félénk szívnek a tökéletes irányjelző: a boldogsághiány, ha jön, hát magadnak köszönd.

Mindeközben a tömegben felfigyelünk egy arcra. A sárga kabátos lány. Persze nyilván a szépsége az, ami odavonzza a férfiember tekintetét, de ez nagyon hamar elmúlik, ahogy észrevesszük a szemein és a mosolyán a feltétel nélküli, gondtalan, lebegő szeretetet. Örömöt. Szerelmet. Könnyedséget. Nem a nő-férfi vonzalom az már ezután, ami ezt a kis jelenséget alakítja, ami a tekintetünket vezeti, ugyanis azt látjuk rajta, amit Odett okoz, a felhőkön üldögélés bájos boldogságát. A karcos, érdes, édes hang, amellyel nemcsak a fülünk, de a szívünk is megtelik, még a diót is hangtalanul fejtené le, nemhogy a gondokat a lelkünkről. A sárga kabátos lány mi vagyunk, mindannyian. Éppen ennyire vagyunk boldogok és felszabadultak. Csak mosolygunk, és minden jó.

Fotó: Rockstar Photographers

Odett haja egyre borzasabb, a közönség egyre lázasabb, a száraz vörösbor, ami a poharamban kering ide-oda, ahogy a természetes ügyetlenségemmel mozgatom magamat az ismerős dallamok ütemére, pedig egyre jobban esik. A zenekar, amely ebben a felállásban először kíséri Odettet, tökéletes kivetülése annak, amit az énekesnő a rajongóinak okoz. Imádják, mosolyognak rá, támogatják, annyira boldoggá teszi őket, hogy vele zenélhetnek, hogy örömmuzsika ez a javából.

A dobok mögött Odett régi alkotótársa, Toldi Miklós, napjaink egyik legtehetségesebb fiatal zenésze-dalszerzője, aki akkor sem jön zavarba, amikor szétesik az egyik cin, szaladgálni kell ide-oda. Odett addig „ohhdrágáimtechnikaimalőrvan” felkiáltással élét veszi az egésznek, pedig higgyék el, semmilyen éle nem volt, ha nincs szaladgálás, én észre sem veszem, mert az energiák lekötik a látásomat, a hallásomat, de közben már ott a felkiáltás a színpadon, Ne engedj el, a közönség pedig dehogy engedi el, aztán már jön is a Kétszer kettő, matekpéldát még senki nem búgott a fülembe ilyen izgalmasan, a mindenség felragyog, megvagy és megvagyok, közben a sárgakabátos lányt elveszítjük a szemünk elől, de mostanra már mindannyian sárga kabátos lányokká váltunk, és egyszerűen csak mosolyogunk a lét elviselhetetlen könnyűségén. Ki fél a varázslatoktól? – hangzik el a kérdés a kisasszonytól a színpadon, Amszterdam óta rettegek, üvölti el mellettem valaki, és máris szól az Abrakadabra, pedig már tényleg senkit nem kell elbűvölni, megtörtént az bőven már.

Libegő gondtalanság a közönségbenFotó: Rockstar Photographers

A 2016-os Sziget-himnusz (Be with You) környékén már az ütemes nagy-szín-pad is kiszakad a torkokból, a Van az a pillanat és a Hanyatt pedig, mint a legnagyobb slágerek, már visszavonhatatlanul egy masszává alakítják a közönséget. Az Éjfél nekem a YouTube-ra feltöltött lassabb verzióban tetszik igazán, itt viszont a köröttünk kialakuló csókolózó párok meggyőznek arról, hogy az élőben elhangzó változatnak is bőven van helye. Odett közben már stagedivingol, amely mindent elmond a közönség és az énekesnő kapcsolatáról, olyan bizalom van közöttünk, amely tényleg ritka, aztán, amikor lejön közénk, hogy összefessük és összefesse ő is a rajongóinkat, félénken-irigykedve hátrébb húzódva figyelem, ahogy körülrajongják egymást, ő és a közönsége, majd az utolsó kortyokat legurítva a pohár boromból arra gondolok, hogy vajon a néhány évvel ezelőtti közös szelfinket lesz-e még lehetőség megismételni, hogy elmondjam neki mindazt, amit most önök is elolvashattak, de aztán eszembe jut az új dala, és máris megnyugtatóan rádöbbenek, hogy úgyis Látsz még.

Fotó: Rockstar Photographers

Aztán a zenekar levonul, a közönség szétröppen, és megtelik a fesztivál sok-sok sárga kabátos lánnyal, könnyed mosollyal az arcunkon, szívünkben azzal a zajos némasággal, amit mindig átél az ember, ha hirtelen véget ér valami, amit szerettünk.