HIBAJEGYZÉK, avagy kicsit savanyú a Narancs, de az övék

ÓKOVÁCS SZERINT AZ OPERA – 2/97. levélária

Hazudnék, ha azt mondanám, meglepődtem rajta, hogy a Magyar Narancs nem adott hírt a Magyar Állami Operaház New York-i kéthetes szerepléséről, tehát a valaha volt legnagyobb szabású magyar kulturális vendégjátékról – amelynek a méretét legalábbis nem vitathatja el az sem, aki sírógörcsöt kap attól, ha egy állami intézménynek valami sikerül. (Majdnem „nemzetit” írtam, de a szuicid megkísértést inkább hagyjuk, úgyis fogy a magyar.) Pedig van a kultúrához különös érzékenységet mutató lapnak apróhíres meg egyhasábosokra szakosodott oldalpárja is – de hogy már nem vagyok a régi (és hogy megszoktam az elhallgatás bélyegét), az is mutatja: fel se tűnt, hogy a fej stabil homokba dugása és az időnkénti jól kiszámított oldalpislantások fura állapota közepette végül elmaradt bármiféle híradás a Mancsban.
De Nénémnek hála, most már látom, hisz elküldte: pár napja viszont megérkezett a nagy cikk! Az, amelyik a szerkesztőségi értekezleten eldöntött „csontozd ki őket” és a „ne bajlódj a megkeresésükkel” című igen (in)toleráns és példamutatóan a deáki egymondatos sajtótörvény vágányán (szembe) haladó vezényszavak után, hogy úgy mondjam, a vállalkozásnak kevésbé próbálta domborítani értelmét, küzdelmességét vagy sikerét, ellenben annál inkább épített hallomásokra, internetes fórumok névtelenül „vállalt” igazságaira és a Kalevala idevágó axiómáira.
Néném, Arany János még félreállt és letörölte. Persze, mi se teszünk mást, de az a legkevesebb, hogy végigvegyük a pontatlanságok, tévedések és hazugságok sorát. Talán nem minden tanulság nélkül való, és igyekszem – a mintától eltérve – nem nagyon kötekedni.

A Bánk bán New Yorkban Forrás: Magyar Állami Operaház/Nagy Attila

1. Apróságnak tűnhet, ám mivel hangsúlyt kap, javítanám: nem turné volt a mi jelenlétünk, mert az többállomásos, több városba vivő utat sugallana, hanem vendégjáték, alapvetően egyetlen város egyetlen helyén.

2. Operaházakat ma már nem szokás szőröstül-bőröstül meghívni, ugyanis ennek költsége intézményi szinten nem kigazdálkodható, vegyes modellt használnak, vagy az utazó társulat invesztál és kockáztat – kivételes eset a mi praxisunkban is Japán (12 út), Saavonlinnaa (Finnország) és Saaremaa (Észtország). (Megjegyzem, máskor sem volt ez a napi rutin része, érdemes megnézni például a Királyi Opera legendás Scala-vendégjátékát: a Respighi-előadást Failoni keze alatt nem a budapesti zenekar, hanem a milánói játszotta, költségcsökkentési célból.)

A Carnegie Hall Forrás: Magyar Állami Operaház/Nagy Attila

3. New York azért mégis bőven lát nagy létszámú truppokat, ugyanis az Opera de Paris, a Royal Opera London és a nagy orosz színházak balettprodukciói gyakran utaznak oda (éppenséggel a Koch Színházba is), de nemrég a Wiener Staatsoper balettegyüttese heteket töltött Párizsban, és utazik a Scala több produkciója is. A Metropolitan Opera maga is tesz túrákat minden évben az Államok nagyobb városaiban, de Japánban ugyanúgy, ahogy bécsi, müncheni vagy berlini operaprodukciók is. De hogy más ligából is mondjak példát, láttuk a szlovén Operát is Japánba igyekezni: ilyenkor a küldő ország beszáll a költségekbe, máskülönben nem jön létre a szükségképpen nagyszabású kulturális élménysorozat. Tehát olyankor Maribornak mégis megéri.

4. A 2017. májusi kormányhatározat nem 1.6 Mrd Ft-ról szólt, hanem 2x1.6 Mrd-ról, két naptári évre (17/18). Célja sem a Kárpát-Haza OperaTúra volt, hanem ennél jóval több: 18 ország 90 városában összesen 268 előadást tartottunk (és tartunk) ebből a nettó 2.5 Mrd Ft-ból. Ahogy a határozat szövegében is szerepel, a hangsúlyt a Kárpát-medencén tartottuk, itt előadásaink 2/3-a bonyolódott, bonyolódik.

5. Teljes tévedés az 1731./2017-es kormányhatározatot turnékkal összefüggésbe hozni. Nincs ilyesmiről szó a közlönyszövegben: az Operának mint intézménynek az Operaház mint épület kiesése miatti elmaradt bevételeit pótlandó érkezett ez a plusz támogatás, amellyel az intézményi napi működést (értsd: pl. a másik, sokkal kevesebb pénzt termelő játszóhely, az Erkel Színház fenntartását) kellett támogatni.

Gálaműsor a Carnegie hallban Forrás: Magyar Állami Operaház/Nagy Attila

6. 2016 decemberétől 2018 októberéig szerveztük a New York-i utat. A cikkíró legalább eldönthetné, hogy ez a nevetségesen kevés idő ilyesmire (honnan is tudja?), vagy tök felesleges és huzamos pazarlása az állami erőforrásoknak?

7. Solymosi Tamás valóban táncolt az American Ballet Theater együttesével, de tévedés azt hinni, hogy mindez a Koch Színházban történt, ugyanis az ABT mindig a Metropolitan Operában lép fel, ahol nincs saját balettegyüttes, csak operabetét-tánccsapat. A mai Koch Színház a New York City Ballet székhelye, balettigazgatónk sohasem táncolt a színpadán, a döntést nem ez ihlette. Ha a cikkíró alaposabb, nem kever össze két neves balettegyüttest, és – mert módszere világos – nem szuggerálja oda Solymosi Tamást, legyártva ezzel a nem létező puzzle-darabot. Ha például megkérdez minket, mindez időben kiderül – no, de mi lett volna akkor a kirakósjátékkal?

A Hattyúk tavából a női kar Forrás: Magyar Állami Operaház/Nagy Attila

8. Természetesen végigtárgyaltunk másfél évet, és a konténerek csak 2018. szeptember elején indultak el Amerikába – újabb gond a narancsos wishful thinkinggel, avagy a hatás mindent visz, a valóságot is.

9. Valójában 6 produkciót vittünk, nem nyolcat. Pedig nem olyan nehéz ám összeadni: 3 opera és 3 balett került színpadra. Zavart az okoz, ha az újságíró egyáltalán nem ismeri azt, amiről ír, tehát hogy a Kékszakállú és a Mario úgynevezett double-bill, vagyis a két egyfelvonásos azonos estén kerül színre, és a mi 2013-as produkciónk közös fizikai keretbe is helyezi a kettőt, magyarán nem számít két díszletnyi tehernek.

10. Furcsállom, hogy kulturális újságíró nem tudja: akkor se hozná vissza a belefektetett forrást egy opera- vagy balettelőadás, ha tízszer menne, ugyanis a rengeteg közreműködő (esténként minimum 200 művész és munkatárs) és az épület, valamint a művek rezsije mindig felette lesz a jegybevételnek. Ezért támogatja minden állam és város komolyan a színházait, és igen komolyan az operaházait. Közönség viszont biztosan nem lenne rá ennyi alkalommal, ezért is vittünk több produkciót.

A Kékszakállú herceg vára New Yorkban Forrás: Magyar Állami Operaház/Nagy Attila

11. Sajnálom, hogy ennél a lapnál nem számít tettnek a magyar kultúra képviselete, a nagy magyar operaművek felsorakoztatása egy másik kontinens fontos városában. Megjegyzem, a 2009-es New York-i Magyar Kulturális Évadról nem ilyen keck hangnemben cikkezett a balsajtó: igaz, mi bajuszversenyre nem költöttük az akkorinál reálértékben (de még nominálban is!) jóval kisebb büdzsénket. És az is igaz, hogy az Operát akkor sem vitték el New Yorkba, a Fesztiválzenekar utazott megint.

12. Kár, hogy a Narancs szerzője csak a NYTimes-t járatja, akiktől viszont nem kaphat korrekt tájékoztatást. Cooper vagy Tommassini simán leírhatta volna azt is, hogy az első Bánk bán-előadás kifejezetten az ENSZ-diplomaták számára jött létre, Bogyay Katalin pedig párperces, közvetlen hangú, derűs, és egyáltalán nem politizáló köszöntőt mondott, utalva arra, hogy most az egyszer az október 23-i hagyományos, a magyar forradalomhoz kötődő diplomatapartit ilyen értékes előadással tudják összekötni. Bánk bánból aztán még egyet játszottunk éppen azért, hogy mások is hozzáférjenek, jóllehet a 400 ENSZ-delegátus mellé több mint 1.000 nézőt végül az első nap is beengedtünk. Hogy mennyire NEM volt az előadás és az este átpolitizálva, mutatja, hogy Áder János köztársasági elnök és felesége kvázi magánemberként volt jelen, nem harangoztuk be hónapokkal előtte jövetelüket, Plácido Domingo fővédnök mellett ültek, és az elnök nem mondott beszédet, meg sem jelent a színpadon.

A Koch Theatre nézőtere Forrás: Magyar Állami Operaház/Nagy Attila

13. A Koch Színház összes férőhelyének száma valóban 2.500. Ugyanakkor, ha valaki ismeri az épületet és annak működtetési gyakorlatát, tudja: a felső szinteket – negyedik és ötödik szint, 800 szék – sosem nyitják meg, ugyanis onnan nagyon nehezen lehet látni a szereplőket, illetve ekkora érdeklődés New Yorkban sincs már. Nem csoda, hisz a szomszédos Metropolitan Opera is 60-70%-os telítettséggel megy, ilyenkor a nézők a legjobban látó helyeket szeretik megvásárolni. A Koch esetében 1.800 környékén van ez a határ: a mi 8 előadásunk egyike sem volt 1.400 alatt, a legjobban pedig a Don Quijote-balett teljesített, 1.800 nézővel. Utóbbi produkció a 900 személyes zsöllyét (ott Orchestrának hívják) és az első három karzatsort teljesen megtöltötte. A nyolc este átlaga pedig valóban 1.687-re jött ki, végül is csak el kell osztani a 13.500-at 8-cal.

14. Tom Power (CBC) nem volt ott márciusban, amikor a Főkonzulátuson tartott sajtótájékoztatón nekem szegezték a kérdést: hogy lehet potom 3 millió dollárból ezt a komoly vendégjátékot kihozni? Érdekes, hogy azóta a nézőpont megváltozott, és engem elégedettséggel tölt el, hogy most nem a gagyitól féltik a New York-iakat, mint akkor, inkább átálltak a „horribilis költések” szövegére. Mindeközben a túra ára nem változott, utókalkulálunk éppen, de a nettó 3 millió dolláros nagyságrendet nem léptük túl. Egyrészt borzasztó rossz lehet rágörcsölni valamiféle prekoncepcióra, másfelől pedig tanulságos, hogy a kinti (előzetes) véleményformálók jobban tudják, Magyarország mit engedhet meg magának – egyikük még azzal is lesajnált bennünket, hogy nemzeti össztermékünket – természetesen fitymálva – Jeff Bezos vagyonához hasonlította... Szerintem pontosan ezért kell elmenni New Yorkba, és odatenni magunkat.

Forrás: Magyar Állami Operaház/Nagy Attila

15. Ha pedig David Webbet hallgatta volna, egész mással szembesül. David a SyriusXM Patriot csatornáján vezet milliós hallgatottságú műsort, épp a szenátusi-kongresszusi választások másnapján, tehát extra szórású időben hívott be minket Vincze Mátéval, a Magyar Kulturális Intézet igazgatójával, és a politikai rádiózás íratlan szabályait megszegve beadott egy részt a Kékszakállúból, valamint elragadtatással beszélt a Bánk bánról, amelyet pár napja végignézett. De említhetném a chicagói rádiót, több kifejezetten elismerő interjúmegkeresést is teljesítettünk odakinn. (De az is igaz, hogy Máté rögtön odavágta Webbnek, hogy ne aggódjon, az opera a klasszikus zene black metalja...)

16. Tetszik ez a putyinos maszatolás. Talán még a Watson Hotel is valamilyen összehangolt terv része, konspirációs szálloda, ilyesmi... de nem. Közel s távol ez a legolcsóbb (kb. 3 csillagos) nagy hotel, amely a Carnegie Hallhoz (ott lépett fel a Marinszkij társulata, aztán a Lengyel Nemzeti Opera is) és a Lincoln Centerhez egyaránt. És mivel nekünk mindkét helyen volt dolgunk, ide foglaltunk szállást, megjegyzem, a Fesztiválzenekarnak se derogál itt aludnia. Azért ez már az élőfába belekötés határát súrolja...

17. Az igazi gáz akkor áramlik a sorok közé, amikor a kolléga nagyvonalúan a zenei kánon részeként ír a Kékszakállúról és a Marióról egyszerre... Jelezném, hogy Vajda János éppen harminc esztendeje bemutatott darabját tudomásom szerint még soha nem játszották külföldön, tehát igencsak ráfér a figyelem – csak merem remélni, hogy nem Thomas Mannt gondolta a színpadi mű szerzőjének, mert ő valóban elég ismert. Azzal is vitatkozom, hogy pusztán azért, mert a Metropolitan Opera majd jövőre játssza Bartók művét (egy Csajkovszkij-darabbal double-bill-ben), „mi”, akik anno és éppen 100 éve Bánffy grófnak hála, színpadra vittük, hozzá se nyúlhassunk... A már emlegetett Fesztiválzenekar elég gyakran jár New Yorkban: nekik sem szabad(na) magyar műveket játszani? És ezt számon is tetszenek kérni rajtuk? (Remélem, nem.)

A Mario és a varázsló Forrás: Magyar Állami Operaház/Nagy Attila

18. Nem beszéltem soha „mindent felülmúló sikerről”. Olyan nincs is soha. De aki ott volt, látta, átélte, lefotózta és filmezte, és mi mindezeket közreadtuk. Ha a rezidens New York City Ballet-nak (Balanchine együttese) vagy akár a Paul Taylor Companynek 1.000-1.500-as jegyeladások nagyon megfelelnek, egy ismeretlen opera- és balett-társulat részben ismeretlen művekkel, politikailag erős ellenszélben ennél nagyobb arányú értékesítéssel igazán elégedett lehet első útján. Ennek szoktam hangot adni, pontosan így.

19. Védekezik a fene: ha pl. az ATV stúdiójába hívnak, a nézettséget rajtam nem kérheti számon épeszű ember, közreműködő vagyok, nem a menedzsment tagja. Ha már minden érv kicsorbult, akkor előjönni a Carnegie Hall-béli Finzi-emlékkoncert 500 nézőjével: röhejes vád. Akkora szamárság, hogy szót sem érdemel. Itt nekünk tiszta bevételünk volt, mert a zenekarunkat kérték fel meghatározott anyag eljátszására, gázsiért. Amikor pedig a szervező – utolsó nap – segítséget kért, akinek volt kedve, eljött a magyarok közül, és mivel mindenki operás, szolidárisak is a kollégák: balettos a zenekari művésszel, trombitás az kórustaggal, de a műszakból is benéztek többen, és nem bánták meg, maradtak is végig, amennyire láttam.

A New York-i gálaműsor Forrás: Magyar Állami Operaház/Nagy Attila

20. A zenekari bevétellel együtt kereken 100 millió Ft-ot gyűjtöttünk odakint, 9 estén. Ez egy átlagos magyar színház éves jegybevétele. És véletlenül sem 2 milliárdba került az út, hanem a bevétel levonása után éppen abba a nettó 3 millió dollárba (ez 850 millió Ft körül van manapság, a mi számsorunk 837 milliónál állt meg). És ebben benne van a vadonatúj hangszerládák ára, amelyeket nyilván máskor is használunk majd, valamint az a honorárium- és játékpénzmennyiség ugyanúgy, amely közben idehaza is elment volna, ha nem külföldön játsszunk. Egyébként pedig ha ilyen meredek adatot hoz le a szerző, igazán megjelölhette volna, honnan vette, ráadásul teljes bizonyossággal.

21. De hát olyan ez a költségrovat is, mint az egész cikk: a fele sem igaz.

Tatjána Nénémet pár nap múlva egy elkallódott beszámolóval örvendeztetem meg: Juan Diego Florez muscati gálájának leírásával. Most már tényleg, essenek bár narancsok is az égből!

„Zsdu átvétá, kák szálávej létá!”

Szilveszter