Nézze meg a sporthíreket is
Iratkozzon fel hírlevelünkre Nézze meg a sporthíreket is
Publicista korszaka előtt is voltak helyzetek, amikor a csendesebb öltözői beszélgetések mellett markánsabban is jelezte világlátását?
Ott voltam például a 2006-os tüntetéseken, és még az Operaházba is olyan pólóban mentem be, amelyre az volt kiírva: „Elkúrtad!” Volt is ebből konfliktusom, intett a vezetőség: ezt nem szabad, ne csináljam.
A jobboldali világlátás radikálisabb változatait több politikai képződmény is igyekezett már képviselni. Vonzotta valaha bármelyik?
Művészként, illetve pusztán józan, tisztességes emberként miként vonzhatna a Jobbik vagy bármely zsidózó, cigányozó képződmény? Számomra mindig is a Fidesz jelentette az értékrendemet képviselő jobboldalt.
Kritikai készség van önben a Fidesz felé?
A Magyar Idők főmunkatársaként, vagy olyan műsorban, amelyben az a feladatom, hogy a kormány álláspontja mellett érveljek, vagy ellenzéki vádakra reagáljak, akkor a politikai üzenet mellett nincs helye az egyebeknek. Nem jár meghasonlással a feladat, hiszen alapvetően azt képviselem, amiben hiszek. A magánvilágomban pedig senki nem kérheti és nem is kéri számon, ha olykor úgy érzem: ebben vagy abban az ügyben lehetne kicsit igazítani a dolgokon. Hozzáteszem, mert talán idetartozik: személyesebb publicisztikáim, táncosként nyújtott produkcióim kapcsán sem jellemez az a pökhendiséggel határos magabiztosság, amellyel a másik oldal nyilatkozik rólam vagy a hivatásomról. Ugyanakkor azt is látom, hogy a valóban hiteles idősebb és fiatalabb művésztársaim ugyancsak tele vannak kétségekkel, legnívósabb produkciójuk után is ott motoszkál bennük a vágy, hogy még kiválóbbat nyújtsanak.
A művészet kapcsán nem kétséges: a rendíthetetlen magabiztosság gyakran jelzi a középszert. Közelítsünk ismét az alkotói énje felé. Az Origónak mesélte pár éve, hogy bár tánc- és zenefüggő gyerek volt, mégis egy félreértés kapcsán indult a balett irányába. Óbudai házuk udvarán végzett karategyakorlatokat, amelyek alapján a produkciót teraszukról figyelő édesanyja megállapította: fia fantasztikusan balettozik, s másnap elvitte egy tánciskolába. Azt már a Táncművészeti Főiskolán mondta önnek a mestere, Keveházi Gábor: kevés ilyen fanatikust látott életében, s bár vannak botlásai, biztosan jó táncos lesz, ha ennyire szorgalmas. Diploma után jó darabig ön tartotta a Spartacus szerepét legifjabban eltáncoló balettművész „rekordját”. Táncolta aztán Tybaltot a Rómeó és Júliában, a Herceget A diótörőben, Petruchiót a Makrancos Katában, Ivánt a Karamazov testvérekben, A királyfit A fából faragott királyfiban – lehetne még sorolni. Mondta anno: mindig mosolyog, amikor egy színészkolléga díja kapcsán megemlítenek egy-két meghatározó szerepet, miközben ön tizenhat év alatt eltáncolt huszonötöt. Mennyire felhőtlen a mosoly? Hiszen beszélt arról is: nem szórták meg díjakkal, ami önnek éppúgy hiányzik, mint bármely hasonló kvalitású táncosnak.
Azt is el szoktam mesélni, hogy milyen eufórikus érzés, amikor például Spartacusként feltesznek a keresztre, az ilyen pillanatok adnak igazi értelmet annak a végtelen melónak, amit az ember beletesz ebbe a hivatásba. Azt, hogy menyire díjazzák ezt, más kérdés. Volt egy korszak, amikor bizonyos szerepek után menetrendszerűen érkeztek a komoly művészi kitüntetések. Majd a táncos negyvenéves kora körül, amikor már kifelé tartott a pályáról, és kiemelkedő szakmai múlt volt mögötte, akkor megkapta a Kossuth-díjat is. Ezek az idők elmúltak. Fülöp Viktor, Keveházi Gábor, Dózsa Imre és más nagynevű elődök még az egész ország előtt ismertek voltak, már csak azért is, mert az egyetlen tévécsatorna balettelőadásokat is közvetített.
Néhány évtizede még ezrével jelentkeztek a gyerekek a Táncművészetire, manapság százas nagyságrendről beszélhetünk, a fiúk tekintetében pláne. Ma már másként válnak ismertté az emberek, nem mondom, hogy a művészek, mert már alkotói képesség sem kell a televíziós felbukkanások lehetőségéhez. Én részben azért is vállaltam bulvárszerepléseket is, mert bíztam benne, hogy személyem talán a balettot is népszerűsítheti. Sajnálom, hogy politikai megszólalásaim – amelyeket nem fogok magamba tartani, mert az már valóban meghasonlással járna – viszont arra ösztönöznek egyes megmondóembereket, hogy azok kapcsán a balettművészet egészét gúnyolják. Eszükbe nem jut, hogy miként hat mindez azokra a fiatalokra, akik óraszám gyakorolnak naponta a Táncművészeti Egyetem balett-termeiben. Az is különös, hogy a balliberális értelmiség legjobbjai sem emelték még fel a hangjukat a baletton élcelődő kirohanások ellen. Se Ascher Tamás, se Máté Gábor, se senki. De nem akarom kikerülni a kérdést: egy darabig bántott a díjak elmaradása, mára beletörődtem.
Az Operettszínház igazgató pályázatában ön jegyzi a színház tánctagozatára vonatkozó fejezetet. Balliberálisokról nem esik benne szó, viszont szakmailag ambiciózus elképzelés. Lényegét összefoglalva azt vezeti le, miként lehetne visszaszerezni az operettszínházi táncosok egykor volt hivatásbeli rangját; illetve miként lehetne elérni, hogy a teátrumhoz kerülő, balett szakon diplomázott táncosok számára vonzó életpályamodellt jelentsen a társulati tagság. Kérdés: mindez mikor veszett el?
Nem vagyok naprakész az Operettszínház szakmai történéseit illetően. Nem is dolgom, hogy a múltját elemezzem. Annyi azonban tény: még Lőcsei Jenő igazgatásának idejében is – a kétezres évek elején – természetes volt, hogy a végzett balettnövendékek általában az Operaházhoz vagy az Operettszínházhoz szerződtek, s akik az utóbbi intézményhez kerültek, azok nem élték meg csalódásként a dolgot. A pályázatomban is tárgyaltam a bécsi példát, ahol a Staatsoper – gyakorlatilag az Állami Operaház – és Volksoper – a mi Operettszínházunk megfelelője – ma is simán konkurálnak egymással a szakmai színvonalat tekintve. Sőt, olykor átjárás is van a két intézmény között. Ez úgy lehetséges, hogy például a Volksoper operettjeiben rendszeresek a klasszikus balettbetétek, amelyek komoly, napi szintű technikai felkészülést követelnek a táncosoktól. Mindemellett vannak önálló táncprodukcióik is. A budapesti Operettszínház táncosai is szívvel-lélekkel dolgoznak, bizonyára komoly szakmai tudással rendelkeznek, de aligha tudnának egyik napról a másikra olyan feladatokban helytállni, mint bécsi kollégáik. Például azért sem, mert az Operettszínház irdatlan sok előadást futtat, kevesebb az idő mindarra a technikai háttérmunkára – tréningre –, amire egy táncosnak szüksége van ahhoz, hogy biztonsággal hozza a legjobb formáját, mind fizikálisan, mind mentálisan. Képtelenség az is, hogy míg például a Miskolci Nemzeti Színház balettművészei karban ellátott feladataik mellett önálló, táncszínházi produkciókban is részt vesznek, addig az ötvenhat táncost foglalkoztató Budapesti Operettszínháznak nincs olyan előadása, amelyben a táncé lenne a főszerep.
Mi hozhat mielőbbi változást?
Azt gondolom, ha egy táncos úgy érzi, hogy nem használják ki minden adottságát, akkor nem fog minden egyes gyakorlatot százszázalékos erőbedobással végrehajtani – pláne, ha „végtelenített” előadás-szériákban dolgoztatják.
Ha azonban komoly feladatokat kap, szakmailag átgondolt keretek között, akkor érdekelt lesz abban, hogy a technikai tudását a legmagasabb szinten tartsa. Ha a táncost meggyőző érvekkel, inspiratív lehetőségekkel ambicionálnak, akkor a szervezete akár fél év alatt képes lehet az óriási teljesítménynövekedésre. Ha bíznak benne, lehetőséget kap mondjuk A cigánybáró nehéz pas de deux-jében, férfi vagy női szólójában, akkor egy táncos elképesztő „változásokra” képes.
A tánckar összetételében milyen változások várhatóak?
Megértem a félelmeket, hiszen magam is megéltem az Operaházban hat balettigazgató-váltást. De ha valaki akar és szeret dolgozni, annak nincs oka egzisztenciális félelmekre. Az lenne mindnyájunk számára a legszerencsésebb, ha a táncosokkal együtt tudnánk kitalálni a konkrét feladatainkat. Nem vérengzést tervezek, hanem közös örömet szeretnék a munkában – attól függetlenül, hogy amúgy ki, mit gondol a világról.
