Alkotói válságban van? Legyen pszichopata!

Alkotói válságban van? Legyen pszichopata, és sikere lesz! Nagyon primitíven akár így is lehetne összegezni az Igaz történet alapján című film lényegét – és elszomorító, hogy csupán ennyi. De vajon kire gondolt a rendező, Roman Polanski: a főhősére vagy saját magára?

Delphine őrült sikereket arat könyveivel, a legutóbbi megjelenése után dedikálás követ fogadást, kellőképpen ki is merül, saját bevallása szerint az idegösszeomlás határán van, mert képtelen nekilátni az új könyvének. Klasszikus alkotói válság gyötri, amikor találkozik egy gyönyörű, titokzatos nővel, aki eleinte csupa segítség, aztán egyre inkább átveszi az irányítást Delphine élete felett, míg végül az írónő már az életéért küzd, miként Paul Sheldon az őrült ápolónő házában.

Aztán hirtelen vége a borzalmaknak, kiderül, hogy a titokzatos őrült soha nem is létezett, vagyis kizárólag Delphine agyában, lett is a történetből – de melyikből? a bolond nő életéből vagy kettejük kapcsolatából? – újabb, még őrületesebb sikerű könyv. És az utolsó jelenet megint egy dedikálás, miként a legelső, ó, de szép is a keretes szerkezet!

Forrás: --

A kezdő kérdés mindenesetre logikus, hiszen az új regény címe éppen az, ami a filmé: Igaz történet alapján. Most hagyjuk az irodalomelméleti vonatkozásokat, nem azért, mert Arisztotelésztől máig könyvtárnyi van, hanem, mert a filmben a fő (ál)konfliktus a két nő között - hogy ugyanis Delphine a sehogy sem haladó, fiktív történetet írja meg, vagy az ő saját „titkos történetét” - annyira lapos és közhelyes, és annyira semmit nem ad hozzá sem a cselekményhez, sem a történethez, hogy amikor már sokadjára kerül szóba, a néző csak gondterhelten sóhajt.

És nagyjából ez a baj az egész filmmel: hogy egy rakás közhely. Az alkotói válságtól kezdve a két nő kissé homoerotikus kapcsolatán át a másik életét elfoglaló parazitáig. Persze, egy filmtörténész ettől még boldogan sorolhatja a párhuzamokat, akár Polanski saját életművéből, akár másokéból.

Utaltunk már a Tortúrára, hát muszáj megemlíteni a másik nő életét, személyiségét elrabló pszichopatákról szóló alapfilmet, az Egyedülálló nő megosztaná-t. Nemrég egyébként készült a témában egy francia film Catherine Frot-val a főszerepben, a címe mindent elmond: A kaméleon – gyilkos (La tueuse Caméléon).

Pszichothrillert Polanski maga is rendezett, ott az 1965-ös Iszonyat (Repuslion), a Rosemary gyermeke vagy akár a Keserű méz, abban is felesége, Emmanuelle Seigner játszotta a főszerepet, és már akkor sem volt nagy színésznő.

Forrás: --

És ott van a nemrég készült Szellemíró – merthogy éppen ez a titokzatos nő foglalkozása, ismert nők önéletrajzát készíti el névtelenül. És ő maga is névtelen: Elle, vagyis Ő (a franciában ez a nőnemű harmadik személyű személyes névmás). Önkéntelenül eszébe jut a nézőnek Paul Verhoeven thrillere, az Elle, csakhogy az a film a maga nemében tökéletes, kapott is Golden Globe-ot meg Cézar-díjat, ahogy a főszerepet játszó Isabelle Huppert is. Ki tudja, mi lett volna Polanski filmjének címe, ha Verhoeven mást ad a magáénak?

Polanski filmje is lehetett volna thriller, és sokáig azt is gondolhatja a néző, hogy klasszikus krimit lát – nagyon klasszikust. A felsorolt filmeket felidéző elemek sokasága összeállhatott volna egy – elnézést a tudományos kifejezésért – metakontextussá, a történet feletti történetté, amikor a film már nemcsak a történetét mondja, hanem annál sokkal lényegesebb, hogy mit mond – gondol, érez – a rendező az adott zsánerről. Ahogy például A leleményes Hugo, Scorsese gyönyörű filmje nemcsak kedves családi mozi – persze az is -, hanem film a filmről: a főszereplő az egyik első filmrendező, az első filmstúdiót építő Georges Méliés, és így maga a film is. Méliés, mielőtt lett volna film, bűvész volt, mágus, és valójában, mondja Scorsese, az is maradt, a film nem kisebb csoda, mint a levegőben lebegő nő (amit aztán hány filmben látni Az ördögűzőtől a Tükörig!), és ezért úgy mellékesen a filmbeli gyerekek története is a csodáról szól, a kalandról és az időről (Hugo apja órás volt, ő maga az állomásépület hatalmas órájában él) – a film lényegéről.

Rengeteg film szól persze magáról a filmről (Amerikai éjszaka, Cinema Paradiso, A némafilmes), de Scorsese filmje azért (is) különleges, mert ez volt az első filmje 3D-s technikával, ami már szinte maga a virtuális valóság, és ezt a technikai ugrást ő úgy tette meg, hogy a tisztelgés a film és hőskora előtt éppen ne nekrológ legyen, hanem ígéret: a film lényege megmarad, jöjjön bármilyen technikai fejlődés, mert a legelső film is éppen akkora csoda volt, mint a 3D, éppen ezért előbbi helye ott van az utóbbiban. (Aki várt még évtizedeket a vonalas telefonra, és emlékszik a telefonkártyás utcai készülékek okozta ámulatra, az persze óvatosan fogalmaz, de a 3D után egyelőre még nincs újabb, nagyközönség számára elérhető technika. A 4D nem technika, az, hogy a nézőt lefröcskölik vízzel, égett szagot érez, illetve rángatják alatta a széket, csupán effekt. A vászonról leszakadó, a néző körül valóban virtuális világot létrehozó és abban játszódó film pedig még nem létezik.)

Forrás: --

A 85 éves Polanski egyébként úgy is dönthetett volna, hogy a saját életművét, ha nem is összegezi, de mondjuk a saját filmjeire tett utalások révén alakul ki egy másik rétege a filmnek – egyébként, az is egy igaz történet lett volna, és talán adott volna valami értelmet a „saját titkos történet állandó emlegetésének. És, hogy a nagyon sok közül teljesen önkényesen kiválasztva, ismét egy 3D-s példát hozzunk: Jean- Luc Godard a 2014-es Búcsú a nyelvtől című filmje tele volt saját filmes idézeteivel. És persze, egy akkor 84 éves, óriási rendező esetében ez nem csupán intellektuális játék volt – a nézőnek sem. Mert Godard akkor nem tudhatta, hogy valójában mitől is vesz búcsút azzal a filmmel. Esetleg a saját életétől.

És persze választhatott volna Polanski egy olyan témát is, amely ott van a filmjében, és a már említett Szellemíróban is: a könyv és a film viszonyát. És ha már itt tartunk, megint egy nagyon hasonló film: Francois Ozon Swimming pool című filmjében (amely persze nem tud nem utalni egy őrületes nagy filmre, Jacques Deray A medence című alkotására) Charlotte Rampling is kiégett írónő, aki, mint kiderül, a filmbeli történet nagy részét csak képzeli, hogy azután, meglepő módon, könyvvé alakítsa.

Egyáltalán nem biztos, hogy ha ismerte is Polanski Ozon filmjét, eszébe jutott. Ahogy a saját filmjeire sem kellett gondolnia az Igaz történet... megalkotásakor, egyáltalán, semmire. A műalkotások egymás közti párbeszédében éppen ez a szép, hogy magától is elkezdődik. És lehet tökéletes remekmű még valami attól, hogy vállaltan újraalkot valamit, még egy remake is lehet eredeti. Ahogy az indiai írónő, Arundathi Roy mondja, a nagy történeteket akárhányszor el lehet mesélni, az olvasó (néző) mindig olyan lélegzet-visszafojtva fogadja, mintha nem tudná már kívülről. Mert azért sohasem lehet tudni, hogyan ér véget a mese.

És ezért nem baj az sem, ha közhelyekből építkezik egy film – ha remekmű, véghez viheti a nagyon nehezet, hogy megfordít egy folyamatot: ahogy a valaha különlegest az ismétlések közhellyé koptatták, egy nagy művész visszaadhatja a legócskább közhelynek is az eredetiséget.

Az Igaz történet alapján a thrillerek ismert, de attól még borzongató elemeiből építkezik, és van is benne feszültség és titok. Különös módon ez a feszültség egyre nő, ahogyan a néző sejteni kezdi, hogy ezzel a thrillerrel sincs azért minden rendben.

Roman Polanski Forrás: AFP

Például Delphine képtelennek érzi magát, hogy elmenjen egy gimnáziumba előadást tartani, a másik nő felajánlja, hogy helyettesíti, ezért gyakorolja a másik beszédmódját, hasonló frizurát készít magának, és a ruháiba is belebújik – később már nyilván a bőrébe, gondolja a filmtörténetileg képzett néző. Csak aztán kiderül, hogy Elle sohasem ment el a gimnáziumba. De vajon miért nem?

Aztán amikor Delphine már törött lábbal gyógyul az elhagyatott házban, és Elle gondozza, mintha megfordulna az egész, jól előkészített parazitatörténet: Delphine kifaggatja a fiatalabb nőt az életéről, amely tele van titkokkal és tragédiákkal: öngyilkos vagy balesetben meghalt férj és szülők, titokzatos tűzvész. Adódik a gondolat, hogy talán nem is baleset vagy öngyilkosság okozta a halálukat... És Elle hirtelen kicsit olyan lesz, mint Catherine az Elemi ösztönből, aki, persze, mi más lenne, maga is írónő, és írás és gyilkosság egymásba játszik abban a történetben is.

Csakhogy ezúttal Delphine kezd el könyvet írni Elle emlékeiből, és itt az újabb fordulat: mi van, ha valójában az írónő a parazita – hiszen előző regénye sikeréért kiadta a saját anyja életének legféltettebb titkait. És most már azon lehet izgulni, hogy felfedezi-e Elle barátnője árulását – hát persze, hogy felfedezi...

Elle ráadásul beszél egy gyerekkori, képzelt barátnőről. Ez is egy jel, hogy talán Delphine az, aki elképzeli magának Elle-t, a tökéletes barátnőt, a tökéletes ént, aki lenni szeretne, aki független, erős, őszinte és lenyűgöző. És képes dolgozni, írni...

Ha pedig visszatérünk a címre, vajon az igaz történet nem egy ironikus utalás arra, hogy Polanski is szenvedett talán, mielőtt megszületett egy újabb film ötlete, története? Talán úgy érezte néha, megbolondul, ha még egy fogadásra el kell mennie? És talán ugyanolyan kétségbeesetten meredt néha a számítógépe fehér, üres képernyőjére - régebben egy fehér, üres papírlapra -, mint Delphine.

Aki látta a filmet, nyilván újabb és újabb kapcsolódási pontokat, rétegeket tud benne felfedezni. Ez is mutatja, hogy valójában nem rossz film az Igaz történet alapján. Csak valahogy kevés. Mintha Polanskinak lett volna kevés, hogy készít egy jó, fordulatos, feszült krimit. A vége, hogy mindez nem igaz, hogy egy művész, egy író fejében játszódott csupán, valami többet akar mutatni magáról. Mintha hirtelen a film a művészetről akarna beszélni – de hát ez végeredményben csak egy krimi. És, mivel a rendező többet akart, elrontotta a krimit, de nem hozta létre a művészfilmet sem. Az Igaz történet alapján mindkettőnek kevés. De aki megnézi, hosszan elgondolkodik majd azon, vajon mi az a kevés, ami elválasztja a tisztességesen megcsinált filmet a remekműtől.