Keveset tudtam a világról, ezért nem féltem
Szeretik a Nemzetiben
Nézze meg a sporthíreket is
Iratkozzon fel hírlevelünkre Nézze meg a sporthíreket is
Csatlakozzon hozzánk közösségi oldalainkon is!
Kétszer vették fel a kaposvári színi egyetemre, mind a két alkalommal elsőre sikerült a felvételije. Másodszorra tudta csak elkezdeni az egyetemet – Vidnyánszky Attila osztályában. Ma már azt mondja, hálás a sorsnak, hogy így alakult. Bordás Roland története olyan, mint egy mese. Egy kis szabolcsi faluból érkezett, és a hite vitte mindig előre. Hitt magában. Ha pedig mégis megingott egy pillanatra, az édesanyja biztatta. Kilencéves volt, amikor az első versmondó versenyt megnyerte. Ekkor mondta először ott, abban a kicsi szabolcsi faluban, hogy színész lesz. Akkor talán nem sokan hittek benne, de ő megcsinálta. Tavaly szeptembertől a Nemzeti Színház társulatának tagja. Ebben az évadban játszott a Figaro házassága, avagy egy őrült nap emléke című darabban, az Egri csillagokban, és a Woyzeckben, de egyetemista korában is láthatta a közönség többek között a Részegek című darabban, amelyet a világ egyik legnagyobb rendezője, Viktor Rizsakov állított színpadra, vagy Vidnyánszky Attila Csíksomlyói passiójában, és a Psychében, valamint a III. Richárdban. Interjú Bordás Rolanddal, a Nemzeti Színház fiatal színészével.
Az első évad
Fehér ingben jön le a Nemzeti Színház lépcsőjén, kezet fogunk, nem tudom, hogy tegezzem vagy magázzam, végtére is egyáltalán nem ismerem, de mégis olyan fiatal, valamit mormogok, szervuszjónapotkívánok, vagy valami ilyesmi.
Nem ismerem Bordás Rolandot, a Nemzeti Színház fiatal színészét, csak annyit tudok róla – vagyis inkább sejtem, hiszen nem vagyok sem szakértő, sem színikritikus, én tényleg azért járok színházba, hogy élvezzem, szórakozzak, nevessek vagy sírjak, hogy arra a 2-3 órára kiragadjon a mindennapokból, vagy hogy tanuljak bármit arról, hogy milyen is az ember, vagy a díszletek miatt, vagy néha csak a színház illatáért, nem is tudnám szakmai szemmel nézni a darabokat, én néző vagyok, a közönség egyszerű tagja -, szóval, csak azt tudom, hogy Bordás Roland hihetetlenül tehetséges. Először három évvel ezelőtt a Psychében láttam. Lenyűgöző volt az előadás, amelyben Vidnyánszky Attila tanítványai játszottak. Egytől egyig csillogó, kirobbanó fiatalok, még egyetemisták, tele élettel. A darabban két kedvencem volt: Barta Ágnes és Bordás Roland. Aztán jött a többi előadás, többek között a Részegek, a III. Richárd, tavaly a Passió, és az ország legkiválóbb színészei – Trill Zsolt, Szűcs Nelli, Kristán Attila, Eszenyi Enikő, Hegedűs D. Géza, Nagy Mari – mellett Bordás Roland játéka valahogy mindig megfogott. A legkisebb szerepeit is úgy játszotta el a színpadon, hogy arra oda kellett figyelni, egyszerűen kiragyogott. Aztán ebben az évadban társulati tag lett, és már tudatosan figyeltem a Figaróban, az Egri Csillagokban és a Woyzeck-ben. Egészen egyszerűen nekem, személy szerint – és tudom, hogy ez szubjektív – a sokadik kedvenc színészem lett a Nemzetiben. Ezért ültem le vele beszélgetni.
„Ez az évad már augusztusban elkezdődött – akkor kezdtük a Figaró próbáit Sardar Tagirovskyval." – kezdte Bordás Roland, amikor az első évadról kérdezem. „Hosszú próbafolyamat volt, két és fél hónap. Elkezdtük nyáron, 35 fokos melegben és dermesztő novemberi hidegben volt a premier. Rengeteg munkát fektettünk ebbe a darabba. Sardar hihetetlenül jó rendező, nagy gondolatai vannak, nehéz megtalálni, hogy mit akar, de ha megvan, fantasztikus dolog születik a színpadon. Érdekes volt vele a munka: tréningezett minket – nemcsak a fiatalokat, hanem minden színészt -, etűdöket, jeleneteket játszatott el, mint a főiskolán. Nekem ez egyáltalán nem volt furcsa.
Az én osztályfőnököm, Vidnyánszky Attila mindig arra nevelt, hogy 30-40 évesen is bármikor képes legyek improvizálni, vagyis, ha a rendező azt mondja, találjak ki az adott darabhoz egy ötperces finomságot, akkor én azt meg tudjam csinálni.
Ismerek olyan fiatal színészeket, akik úgy gondolják, hogy ha elvégezték az egyetemet, a rendező már ne tréningeztesse őket, hiszen ők már mindent tudnak. Ez – véleményem szerint – egyáltalán nem így van. Nekem nagyon nagy élmény volt Sardarral ez a próbafolyamat. Jó volt látni, hogy tanulás szempontjából hol vagyunk, hová tartunk, és az eddig megszerzett tudást, tapasztalatot hogyan tudom használni az adott etűdökben. Ez volt társulati tagként az első bemutatkozó darabom – én voltam Bazilio, a zenetanár."
Több osztálytársa is játszott a darabban, Barta Ágnes, Katona Kinga és Berettyán Nándor, akik ettől az évadtól szintén a Nemzeti társulatának tagjai. A premier előtt egy héttel némán ültek az öltözőben, egymásra néztek, és akkor kezdték megérteni, hogy ez az első. Az első darab. Egyetemista koruk óta többször játszottak ugyan különböző előadásokban, de ez az első, amiért megkapják a fizetésüket. Most mutatkoznak be.
Nekem nagyon fura, és nehezen is fogadom el, hogy fiatal művésznek neveznek olykor. Tudom, hogy másoknak talán ez könnyebben megy. Nekem ez még nehéz"
– mondja.
„A Figaro után Vidnyánszky Attilával kezdtük próbálni az Úri murit. Ezt aztán mégsem mutattuk be, mert az egyik főszereplő, Cserhalmi György több műtéten esett át, és Vidnyánszky Attila úgy döntött, hogy amíg Gyuri bácsi nem gyógyul meg, nem játsszuk el. Ő ragaszkodott Gyuri bácsihoz – pedig nyilván a nemzet színészei közül többen is eljátszották volna a szerepet. Azt gondolom, hogy ez nagyon tiszteletreméltó döntés volt tőle. Például ezért is szeretem az osztályfőnökömet. Neki nem csupán a munkakapcsolatok, hanem az emberi kapcsolatok is rendkívül fontosak. A fiatalokra is mindig ugyanígy figyel. Végtelenül emberi, empatikus velünk szemben is. Kevés ilyen vezető, kevés ilyen színház van."
Ezután kezdték el próbálni az Egri csillagokat.
„Hihetetlenül nagy buli volt"
– mondja Roland, és látom, hogy megcsillan a szeme.
"Nem tudom, hogy mennyire tudtam teljesíteni azt, amit kért tőlem a tanár úr, tudtam-e hozni azt a színvonalat, amit elvárt tőlem. Az biztos, hogy amikor elénk tették a 160 oldalas szövegkönyvet, úgy éreztem, ez nagyon nehéz lesz. Ráadásul a tanár úr hozzá is írt, próba közben elővett mindig egy-egy fecnit, és írt. Ezekből a papírokból lett még plusz 25 oldal. Ez az előadás három és fél órás lett, de úgy gondolom, hogy ezt miden magyar embernek meg kellene néznie. Ezt egyszerűen mindenkinek látnia kell. Tudom, hogy néhányan félre akarják magyarázni az előadást, és azt gondolják, hogy a közönséget vezetni akarja a darab, de ez nem így van. Az Egri csillagok című előadás történelmi tényeken alapul, itt nincs helye véleménynek meg félremagyarázásnak. Ezek a tények. Fontos előadása ez a Nemzeti Színháznak. Együtt dolgoztunk a Nemzeti Táncegyüttessel, több mint hetvenen voltunk a színpadon. Másodszorra dolgoztam együtt Zsuráfszky Zoltánnal, a táncegyüttes vezetőjével, aki a társrendezője volt a darabnak. Először a Passióban, másodszor pedig most, az Egri csillagokban.
Jó érzés volt azt érezni, hogy ezek a nagy művészek mintha kicsit megengedték volna, hogy felnőjünk hozzájuk.
Csodálatos élmény volt találkozni az ötvenéves film szereplőivel, mert eljöttek az előadásra. Ott volt Venczel Vera, Harsányi Gábor, Szabó Tünde, Kovács István és Benkő Péter is – Isten áldja meg őket -, és elmesélték, hogy milyen emlékeik vannak a forgatásról. Többször láttam a filmet, és egyszerűen éreztem minden mondatukat, minden történetüket. Tudom, hogy nem mindenki hangsúlyozza a fiatalok közül azt, hogy milyen megtisztelő ilyen nagyszerű színészekkel beszélgetni, vagy akár az előadásban együtt játszani. De én olyan helyről származom, ahol ez lehetetlennek látszott."
Az Egri csillagok után következett a Woyzeck – amelyet ifj. Vidnyánszky Attila rendezett.
„Amint bemutattuk az Egri csillagokat, aznap este 11 órakor összegyűltünk, hogy egy kicsit megünnepeljük a darabot. A tanár úr elmondta a beszédét, aztán még egy-két órát beszélgettük. Hajnali kettő óra körül értem haza. Másnap reggel tíz órakor pedig kezdődött a Woyzeck olvasópróbája. Ifj. Vidnyánszky Attilával nemcsak kollégák, hanem barátok is vagyunk. A próbateremben viszont megpróbáljuk betartani a rendező-színész kapcsolatot. Azt hiszem, vigyázunk arra, hogy a barátságunkat ne vigyük fel a színpadra.
Őszintén féltem a Woyzecktől. Tudtam, hogy Attila mit kér tőlem, és nem éreztem magamban fizikális és mentális erőt, hogy pihenés nélkül nekiálljak. Persze, sokan mondják, hogy még fiatal vagy, bírod. Csakhogy ott van az a „még". Én 30-40 évesen is ugyanilyen erővel és kitartással szeretnék dolgozni. Akkor leszek valamirevaló színész, ha azt, amit most csinálok, ugyanúgy csinálom 10-20 év múlva is. Nyilván később eljöhet az az idő, amikor már nem leszek ennyire energikus, és két próba között - mondjuk - nem a hülyéskedéssel töltöm az időt, de őszintén azt szeretném, ha ez az energia sokáig megmaradna. De visszatérve a Woyzeckre: fáradt voltam – az Egri csillagok többhetes fárasztó próbái után azonnal belecsöppentünk egy új, teljesen más világba.
Pont egy olyan produkcióról van szó, amelyet Magyarország nagyító alatt néz, amit a színészek, filmesek, rendezők nagyító alatt néznek, szóval, nem engedhetjük meg magunknak, hogy fáradtan hozzunk létre egy fontos előadást.
Arra próbáltam figyelni, hogy beosszam az erőmet. Jusson is, maradjon is. Olyan egyensúlyt kellett felállítanom magamban, hogy rendesen tudjak dolgozni – és hogy a főpróba hetére újra teljes erőmben legyek. Ráadásul Attila azt kérte, hogy a színésztársammal, Kovács Tamással minden nap járjunk edzőterembe – egyszerűen a darab megkívánta. A négyhetes próba nagyon kemény volt. A rendező néha csak annyit mondott, hogy srácok, kéne ide egy mentős etűd. Adott rá 10 percet, és megcsináltuk. Lényegében ezeket nemcsak kérte, hanem el is várta. Ezekből születtek meg később azok a jelenetek, amelyeket a nézők már láthattak az előadásokon. Szabadon dolgozhattunk, tele voltunk ötletekkel, végül energiával is. Nem volt fal a rendező és a színészek között. Ki volt nyitva az ajtó – egyáltalán nem görcsöltünk, ami kipattant az agyunkból, megvalósítottuk. Próbáltuk kinyitni az emberek fantáziáját is. Végül nyitva hagytuk a kérdést: vajon Woyzeck egyszerűen gyilkos, vagy az a világ, amelyben él, az tette bűnössé?"
Onnan, ahonnan én jöttem, antennával is alig lehet fogni 1-2 tévécsatornát
Azt mondja, mindig a hit és a szeretet volt a fundamentum, az alap, amiből táplálkozott. Ha pedig megingott egy-egy pillanatra a hite, édesanyja biztatta. Higgyen. Hinnie kell saját magában.
„Szabolcs-Szatmár-Bereg megyéből, Hetefejércséről származom" – mondja. „Az egy kicsi falu. Nem tanya, hanem falu, egyetlen utcája van, 600 méter, középen egy buszmegálló és a templom."
Vásárosnaménybe járt iskolába, de az első két évben még nem ő mondta a verseket.
„Az általános iskolában mindig a jó tanulók szavalnak az ünnepségeken, én pedig nem voltam olyan túl jó tanuló. Aztán kilencévesen édesanyám elém tett egy verset. Kosztolányi Dezső: Mostan színes tintákról álmodom című versét. Azt mondta: a tanító szólt, hogy lesz egy versmondó verseny az iskolában. Édesanyám azt szerette volna, ha megtanulom a verset, és elindulok a versenyen. Elolvastam, hosszú volt a vers.
Akkoriban volt egy aktuális szerelmem, és ahogy olvastam a verset, rá gondoltam. Elhatároztam magamban, hogy majd a versenyen is erre a kislányra gondolok majd, és talán még sírni is fogok. A versenyt végül megnyertem.
Egyáltalán nem volt lámpalázam, hiszen az esélytelenek nyugalmával álltam a színpadra. Mivel nagyon keveset tudtam a világról, nem is féltem tőle. Egyáltalán nem éreztem a súlyát, nem tudtam, hogy mekkora tétje lehet ennek a versenynek. Fogalmam sem volt arról, hogy ha megnyerem, akár kinyílhat előttem egy pálya. Másnap bementem az iskolába, és mindenki gratulált, a tanítók csodálva néztek, és mondták, hogy ők nem is gondolták volna rólam, hogy így szavalok. Ültem a padban, és megkérdeztem: tanító néni, ki az az ember, aki ebből él? Ezt hogy érted, Roli? – kérdezte a tanító. Hát – mondom – ki az, aki ebből keresi a kenyerét? A színész – vágta rá a tanító. No, akkor én színész leszek – közöltem ott, az órán, kilencévesen. Aztán elővettem a füzetet, és írtam, amit a tanító írt a táblára."
Az édesanyja az első pillanattól kezdve támogatta. Az édesapja inkább az autósport felé terelgette volna Rolandot.
„Persze, több hobbim volt – édesanyám kinyitotta nekem a világot. Mindenben segített. Az utolsó filléréig támogatott. Először autóversenyeztem – rali magyar bajnokságokon először második, majd harmadik lettem – édesapám nagy örömére, mert ő az autósport szerelmese. De ez csak hobbi volt, ezt tudtuk mindannyian. Aztán érdekelt a vadászat is – hiszen a faluban, ahol éltem, a főutcán kívül erdő volt, tele őzekkel és vaddisznókkal. Ezek mellett pedig folyamatosan jártam versmondó versenyekre, és a vásárosnaményi színjátszó kör tagja voltam. Több szavalóversenyt megnyertem. Nem fektettem bele annyi munkát, csak megtanultam a verset, elmentem, elszavaltam. Sokszor azt sem tudtam, hogy kik ülnek a zsűriben, pedig volt, hogy költők, irodalmi művészek vagy Kossuth-díjas történészek voltak ott.
Csakhogy én nem olyan helyről jöttem, ahol a művészeket, költőket, írókat vagy tudósokat mindenki ismeri. Én olyan helyről jöttem, ahol az antennával nagyon nehezen lehet befogni a három fő tévécsatornát. Hihetetlenül keveset láttam a világból."
Tizennyolc évesen ment felvételizni először a kaposvári színi egyetemre – még érettségi előtt. Az első rosta ugyanis akkor volt. Túljutott, felvették, de mégsem kezdhette el az egyetemet.
„Kiderült, hogy nem engednek matematikából érettségizni. Nem megbuktattak, hanem egyszerűen nem mehettem. Amikor visszamentem Kaposvárra, mondtam, hogy lenne itt egy kis gond. Matekból nincs meg az érettségim. Azt hitték, viccelek. Pedig ez volt az igazság. Nem tudtak mit csinálni, egy évet várnom kellett az újabb felvételire – de akkor már azt mondták, hogy eleve a második rostára menjek. Akkor már Vidnyánszky Attilához kerültem a felvételin. Hátránnyal indultam, hiszen az első rostán ő nem látott. Megérkeztem a felvételire iszonyú éhesen. Emlékszem, tapsolni kellett ritmusra, és mozgásgyakorlatok is voltak. Az utolsó gyakorlat előtt rosszul lettem.
Elsötétült minden, elájultam. Amikor magamhoz tértem, azt kérdezték tőlem, hogy ittál? Mondtam, hogy persze. Vidnyánszky Attila csak nézett, hogy ki ez az idióta? Aztán újra megkérdezték, hogy tényleg ittál? Mondtam, persze, másfél-két litert. Uray Péter művésztanár rám nézett. Őrült vagy? – kérdezte. Piáltál? Ja, nem, két liter vizet ittam – mondtam. Mindenki nevetett.
Vidnyánszky Attila annyit mondott, hogy Roland kifárad, bejön a következő csoporttal, és ha nem megy, találkozunk jövőre. Kint édesanyám tömte belém a szendvicseket, körtét – emlékszem -, cukrokat, csokit, mindent. Visszamentem, és felvettek. Másodszorra is. De már elkezdhettem az egyetemet. Így kerültem Vidnyánszky Attila osztályába – édesanyám szokta mondani, hogy a jóisten akarta ezt így. És én is hálás vagyok a sorsnak, hogy így történt."
Kinyílt a világ
Bordás Roland szerint Vidnyánszky Attila rendkívüli tanár. Aztán arról is beszél, hogy mit kapott az osztályfőnöktől.
„Amit Vidnyánszky Attila képvisel, ahová eljuttatja a színházat, a magyar színházművészetet, hogy olyan külföldi előadásokat hoz Magyarországra, a MITEM-re, amelyeket egyébként nem látnánk – ez egyedülálló" – mondta Bordás Roland. „Arab, indiai, orosz, litván színházat csak akkor láthatnék, ha odautaznék. A nemzetközi színházi fesztiválon, itt, a Nemzetiben viszont minden évben láthatunk egészen különleges előadásokat."
A Vidnyánszky-osztály lényegében a második évfolyamtól kezdve folyamatosan játszott a Nemzetiben. Nemcsak az iskolapadban, hanem a gyakorlatban tanulták a színészmesterséget. Ráadásul nemcsak magyar, hanem külföldi rendezőkkel is dolgozhattak.
„Ezért minket persze sokszor sokan megszóltak. Megkaptuk, hogy miért nem magyar rendezőkkel dolgozunk, és egyáltalán, kik ezek a külföldi rendezők? Fogalmuk sem volt arról, hogy azok, akikkel együtt dolgozhattunk, Európa vezető rendezői, köztük Viktor Rizsakov, akivel másodszor dolgozom majd együtt. És ilyen emberre mondják azt néhányan, hogy ki ő? De mondhatnám Dan Artust, aki Franciaországból érkezett, párizsi sztárszínész. Van, aki nem tudja, ki ő? A MITEM-re eljött Anatolij Vasziljev. Még egyszer mondom Anatolij Vasziljev. Akiről szakdolgozatokat írogatnak a diákok már 20 éve Magyarországon. Persze, nagyon szeretnék magyar rendezőkkel is dolgozni, például Zsótér Sándorral. Még nem adatott meg, de remélem, egyszer játszhatok egy darabban, amit ő rendez. De az a lényeg, hogy Vidnyánszky Attila kinyitotta nekünk világot. És ha csak ezt az öt-hat évet kaptam, mint színész, már megérte, ugyanis ez a néhány év óriási élmény az életemben Azt hiszem, unikális, rendkívüli, amilyen információk birtokába kerültünk a tanár úr által."
Már a jövő évadra is megvan a szerződése. Azt mondja, néha megkérdezi Vidnyánszky Attilától, hogy mi lesz jövőre. Az igazgató ilyenkor többnyire csak mosolyog, és azt válaszolja: mi lenne? Boldogság. Roland persze visszakérdez: persze, de konkrétan? Milyen darabok lesznek, milyen szerepeim lesznek? Mi lesz jövőre? Vidnyánszky Attila megint csak azt válaszolja: vidámság. Aztán amikor már sokadszorra gyötri az igazgatót, végül elmondja, hogy az évad első felében két darabban játszik majd, a másodikat pedig majd meglátjuk.
Aztán beszélgetünk még arról, hogy gyerekkorában nem szerette a rántott húst, mert minden vasárnap rántott csirkét sütött a nagymamája, aztán mégis megszerette, ma már 3-4 különböző panírt tud készíteni – 25 évesen – mondja, és jelentőségteljesen mosolyog. A kollégáitól pedig azt hallottam, hogy remek parodista. Porszívóznak körülöttünk, befejeztük az interjút is, a takarító hölgy Rolandra mosolyog, és azt mondja: na, interjú volt önnel, művész úr? Nem izzadt meg, úgy látom, akkor nem lehetett nagyon nehéz. Nevetnek. Nem ismerem Bordás Rolandot, de azt tudom, hogy szeretik a Nemzetiben.