Rizsakov és Nekrošius - két Csehov

Már ötödször rendezte meg a Nemzeti Színház a Madách Nemzetközi Színházi Találkozót (Madách International Theatre Meeting, MITEM), a Vidnyánszky Attila által kezdeményezett fesztivál minden áprilisban Budapestre hozza a nemzetközi színházi élet kiemelkedő előadásait. Idén tizennégy ország huszonhét produkciója szerepelt a műsorban: legendás színházi műhelyek látogattak Budapestre, nagynevű rendezők alkotásait ünnepelték telt házak hosszú tapssal. Ezt a hangulatot, ezt a kínálatot a világ bármelyik színházi fesztiválja megirigyelhetné.

Kicsoda ez a rejtélyes figura? Mit tud Anton Pavlovics Csehov, hogy ilyen kiemelkedő helyet foglal el a világ színházkultúrájában? Minden színész szeret Csehovot játszani. Ez önmagában talán nem olyan nagy rejtély. Csehov orvos volt, ebből két dolog következett: (1) nagyon sokféle emberrel találkozott, volt alkalma alaposan megfigyelni őket (2) hozzászokott, hogy pontos diagnózist állítson fel. A Csehov-figurákat mozgató erőket, a konkrét szituációkat jó esélye van megérezni a színészeknek. Könnyű úgy a vízen járni, ha tudjuk, hol vannak az oszlopok. Azonban ettől Csehov még csak egy megbízható, derék naturalista szerző lenne.

Valami finom költészet járja át a Csehov-darabokat.

Arról írt, amit maga körül tapasztalt, a korabeli orosz társadalom jellegzetes figurái és jelenségei bukkannak fel, annyira hiperrealista módon dolgozott, hogy amikor pénzről beszélnek, akkor stimmelnek az összegek is. Közben pedig minden percben az emberi lét alapkérdései is felvetődnek. Szinte csak úgy mellesleg. Költészet lebeg a földhözragadt történetek felett. Ilyesmit nem lehet csak úgy elhatározni, ez tényleg valami titokzatos. Persze ez nem jelenti azt, hogy csak úgy magától jött volna létre, Csehov keményen megdolgozott érte. Sok kudarc érte, mégsem adta fel, és szerintem mindössze hat drámából álló életműve a keletkezés időrendjében haladva egyre jobb és jobb alkotásokból áll.

Három nővér

Csehov már elismert novellaíró volt, amikor drámaírással kezdett foglalkozni. Ebben a pénznek is szerepe volt, és Csehov groteszk módon mindig is azt tervezte, hogy vígjátékokat ír majd, ehhez képest lettek olyanok a darabjai, amilyenek. Igazából sohasem támadt jó alapötlete egy egész estés vígjátékhoz. Túlságosan megértő volt a szereplőivel (mint orvos a betegével), nem tudta őket kigúnyolni. De ahhoz sem volt érzéke, hogy nagy formátumú hősök tragikus bukását ábrázolja. Érdekes, hogy az öngyilkosság mint motívum kikopott a drámáiból. Az 1889-es A manóban még öngyilkos lesz a főszereplő, az ennek alapos átdolgozásával készült 1899-es Ványa bácsiban már csak össze-vissza lövöldözik, és hülyét csinál magából. De közben minden együttérzésünk az övé.

Csehovnak sikerült elegyítenie tragikumot komikummal, hősei viselkedésének elutasítását megértő elfogadással. Szóval olyan történeteket írni, amilyen az életünk.

Mindegy már, hogy szamovár van-e a színpadon, vagy Szoljonijt Jokernek maszkírozzák, így is, úgy is magunkra ismerünk. De Csehov nem alkimistaként talált egy receptet, hanem megtörtént vele ez a dolog, hogy ilyen fontos szerzővé lett.

Forrás: MITEM/Eöri Szabó Zsolt

Csehov fejlődéstörténetében mindenképpen fontos elem, hogy kapcsolatba került azzal a műhellyel, ahol a színészi játékot és annak tanítását a legalaposabban tanulmányozták a színház (és a film) történetében. Ez Sztanyiszlavszkij Művész Színháza.

Konsztantyin Szergejevics Sztanyiszlavszkij (1863–1938) öt évtizeden keresztül szenvedélyesen kutatta a színészi játék titkait.

Bulgakov hagyatékából előkerült egy félbemaradt szatirikus írás, amelyben a Művész Színházban rendezőasszisztensként szerzett tapasztalatait dolgozza fel. Az idős Sztanyiszlavszkij mint igazgató meglátogat egy próbát, aztán megállítja, amikor egy színész virágcsokrot ad át egy színésznőnek. Elemezni kezdi, hányféleképpen lehet virágcsokrot átnyújtani, és hogyan kell úgy csinálni, hogy az a lehető legtöbb dolgot fejezze ki. Aznap már nem is csinál mást a társulat összes tagja (nem csak az az egy színész), mint a virágcsokor átnyújtását gyakorolja. Az ilyen esetek miatt rettegnek az idős mester látogatásaitól a próbáló színészek, de azt mindenki elismeri, hogy nála jobban senki nem tudja átadni azt a virágcsokrot.

Forrás: MITEM/Eöri Szabó Zsolt

Sokan tévesen Sztanyiszlavszkij nevéhez valamiféle realista színjátszást kötnek. Realista színház nincsen. A színház szimbolikus térben végrehajtott szimbolikus cselekvés.

Sztanyiszlavszkij öt évtizedes szerteágazó tevékenységét lehetetlen szigorú definíciókkal meghatározni.

Vitathatatlanul lerakta az alapjait a modern színjátszásnak, és nemcsak Európában volt nagy hatása, hanem a világot manapság uraló amerikai szórakoztatóipar fontos színészképző műhelyeit is Sztanyiszlavszkij emigráns tanítványai alapították, mint például Mihail Csehov (1891–1955), aki véletlenül éppen a drámaíró unokaöccse volt. Sztanyiszlavszkij tanítványaitól tanult Lee Strasberg (1901–1982) egy másik legendás színészpedagógus. A két kiemelkedő mester csak igen ritkán vállalt filmezést, de megfelelő kvalitású rendezőkkel együttműködve mindketten jelölést kaptak a legjobb férfi mellékszereplő Oscar-díjára. Mihail Csehov: Elbűvölve (1945, Alfred Hitchcock), Lee Strasberg: A keresztapa II. (1974, Francis Ford Coppola). Persze azzal a filozófiával, hogy valaki élete végéig tépelődjön mestersége alapvető kérdésein, Amerikában nehéz érvényesülni, ma már Los Angelesben minden sarkon van egy „hogyan legyünk könnyen, gyorsan színészek" típusú tanoda, de ez is mind Sztanyiszlavszkij, csak szódával.

Csehov tehát munkakapcsolatba került a világ legnagyobb hatású színházi műhelyével.

Hogy mennyire vett részt a napi munkában, illetve hogy miben értett egyet Sztanyiszlavszkijjal és miben nem, az egy bonyolultabb kérdéskör. Mindenesetre a Művész Színházban talált magára mint drámaíró, így jöhetett létre a nagy Csehov-rejtély.

Forrás: MITEM/Eöri Szabó Zsolt

Idén a MITEM vendége volt a Július Együttes. A tagjai Viktor Rizsakov tanítványai voltak a Művész Színház színészképző műhelyében, és együtt maradtak, befogadta őket a tanáruk által vezetett Mejerhold Központ. Viktor Rizsakov többször rendezett Magyarországon is, A fodrásznő című produkciója 2010-ben a Pécsi Országos Színházi Találkozón a legjobb előadás díját nyerte el. Moszkvai tanítványaival az oktatás keretein belül foglalkozott a Három nővér jeleneteivel, majd amikor önálló társulattá váltak, kézenfekvő volt, hogy repertoáron tartható produkcióként hasznosítsák a műhelymunka eredményeit.

Nehezen szánták rá magukat a bemutatóra.

Összesen három évig éltek együtt Csehov darabjával, felszabadító érzés volt, hogy mindenféle ötletet kipróbálhattak, semmiféle teher nem volt rajtuk. Nincs is jobb az örömszínháznál, ahol csak a kreatív izgalom járja át az embert, teljesítménykényszer nélkül. De nem lehet örökké csak készülni a megmérettetésre.

Forrás: MITEM/Eöri Szabó Zsolt

Sztanyiszlavszkij ötlete volt az is, hogy a fiatal színészek ne csak kisebb szerepekhez jussanak a hírneves társulatban, hanem „stúdiót" alapítva kezdjenek el dolgozni bemutató kényszere nélkül, hogy továbbfejlődjenek, és ha esetleg olyan minőségű a produkciójuk, közönség elé is kerülhet.

A Július Együttes a hagyományba illeszkedve a Művész Színház kilencedik „stúdióalapításaként" tekint magára.

Eldöntötték, hogy véget vetnek a boldog lebegésnek. A hatalmas ötletkupacot átválogatva, a hosszú műhelymunka hozadékának töredékét felhasználva Viktor Rizsakov biztos kézzel megkomponált egy másfél órás színpadi művet. A címében szerepel, hogy „Csehov után szabadon", de tulajdonképpen végigszökdelünk az eredeti darab cselekményén, és minden szereplő megjelenik. Két Versinyin van, gondolom, hogy az osztály minden tagjának jusson feladat. Nagyon sajátos az előadás tere: egy négyzet alakú, nem túl magas dobogórendszer, aminek a közepén helyezkedik el a nézőtér. A hátunk mögött lévő oldalát természetesen nem látjuk a négyzetnek, de egyszerűen érezzük, ahogy a színészek körbeszaladnak. Már így kezdődik az előadás: vonatra váró utasok gyülekeznek, de nem szállnak fel, hanem elkezdenek futni a hangeffekttel megjelenített szerelvény után. Ez a hiábavaló igyekezet végig megmarad. Ennek köszönhetően nem statikus előadást látunk, ahol vágynak ugyan Moszkvába, de nem indulnak el, hanem dinamikusat, ahol sok akció elindul, de nem ér célt, értelmetlenné válik. Jó értelemben vett hatásvadász előadás, ahol mindig történik valami.

Forrás: MITEM/Eöri Szabó Zsolt

Gondosan megtervezett világítás, háttérvetítés. Jelmezt váltanak a színészek: a három nővér például Csehov-korabeli ruhában kezd, és tüllszoknyás, színes parókás babaként végzi. Andrej egyre hízik, a színész egyre jobban kitömve jelenik meg, és a végén már csak bámulja a tévét. Erősek az tömegkultúrára való utalások. Szoljonij Jared Leto Joker-figurája egy az egyben az Öngyilkos osztagból. Ha már ott vannak a fontos szerepet betöltő, hosszú, nehéz katonakabátok, kapunk egy kicsit a Chicago című musicalfilm fináléjából, ahol fehér bundában táncol a két főszereplő.

Óva intenék attól bárkit, hogy „fiatalosnak" bélyegezze ezt az előadást.

Hogy az új színházi generáció azt látja Csehovban, hogy... Sértés lenne ez a fiatal művészek felé. Konkrétan ez az előadás nem bontja ki teljes mélységében a Három nővért. A groteszk elemekre koncentrál, kegyetlenebb a szereplőkkel, nem hajlandó együttérezni velük. Vannak bekomoruló részek, de ezek hatását gyorsan feloldja valamilyen geg. Sőt, talán azért emlékezetesebbek a külsőségekre épülő jelenetek, mert a pályájuk elején lévő színészek ezekkel könnyebben boldogulnak. Az általam mitológiai lényként tisztelt orosz színész nem születik szuperhősnek, de még a diplomáját kézhez kapva sem kerül ebbe a státuszba. Hosszú évek gyakorlatával lehet elérni azt, amin én el szoktam ámulni orosz előadások kapcsán. Egyébként a Július Együttesben is hallatlan fegyelem és pontosság van. Jó, hogy vannak ilyen Csehov-előadások is, de nem lenne jó, ha minden Csehov-előadás ilyen lenne. Ez nem a jövő színháza, hanem egy produkció, amely vállaltan etűdök laza füzére. Ennyit ígértek, ezt meg is kaptuk.

Ivanov

Csehov drámaírói életműve nem kezelhető egy tömbként. Kemény küzdelem állomásairól van szó, Csehov egyre jobb és jobb darabot írt. A hagyatékban találtak egy cím nélküli darabot, valószínűleg 1881-ben íródott, a főszereplő neve miatt Platonov címen szokták játszani. Túl sok szereplő, széteső cselekmény, talán Csehov sem véletlenül hagyta a fiókban. 1887-ben írta az Ivanovot, a szerzője szerint is katasztrofálisan sikerült moszkvai bemutató után 1889-ben átdolgozta egy szentpétervári színház számára, az itteni bemutató egy fokkal jobban sikerült.

A Sirály 1896-os szentpétervári bukása után Csehov nem akart tovább drámaírással foglalkozni. Ekkor kereste meg Sztanyiszlavszkij és fontos munkatársa, Nyemirovics-Dancsenko,

hogy ők látnak fantáziát a Sirályban bizonyos korrekciókkal. A kirobbanó siker után házi szerzővé fogadott Csehovtól kérdezték, hogy van-e valamije számukra. Csehov nem ajánlotta a Platonovot, sem az Ivanovot. Se akkor, se máskor nem foglalkozott ezzel a két szöveggel. Az 1889-ben írt A manót vette elő, és ebből lett a Ványa bácsi. Nagyon tanulságos, hogy tíz évvel később hogyan dolgozta fel ugyanazt az alapanyagot. Még figyelemre méltóbb, hogy egy nagyon sikeres színház belső köreihez tartozva, inspiráló közegbe kerülve mennyire biztos kézzel írta meg a Három nővért, majd virtuóz módon a Cseresznyéskertet. Összeszorul az ember szíve a gondolatra, hogy Csehov 44 évesen halt meg, és még mennyi kiváló darabot írhatott volna, hová vezethetett volna az életmű íve.

Forrás: MITEM/Eöri Szabó Zsolt

Azért kételkedem az Ivanovban, mert a címszereplő depressziós. Orvosilag precízek a tünetek.

Ivanov depressziója semmit nem változik négy felvonáson keresztül, olyan, mint nagy fekete lyuk, ami mindent magába szív.

A depresszió betegség. Egy gyógyíthatatlan beteg öngyilkossága a végén cseppet sem katartikus. Mennyivel költőibb a Cseresznyéskert vége, hogy végül senki nem iszik pezsgőt (pedig nyolc rubel volt) és az öreg inast, Firszet ottfelejtik. Ivanov felesége halálos tüdőbeteg, és meg is hal, ez is olyan nyers tény, amit nehéz humorral ellenpontozni. Az Ivanov súlyos történetmagja miatt nem tud finoman lebegő hangulat kialakulni.

Lana Barić, Bojan Navojec Forrás: MITEM/Eöri Szabó Zsolt

Eimuntas Nekrošius-ban sohasem kételkedtem. Ivanov-rendezése után sem kételkedem ebben a kiváló rendezőben, aki mindig hideg fejjel, precízen elemez, aztán lobogó lélekkel, kreatívan alkot. Magyarországon is vendégszereplő Hamletjében például volt egy jégből készült kristálycsillár, amely rögtön olvadni kezdett a reflektorok fényében, Hamlet ez alatt állva mondta monológját egy papíringben, amely a rá csöpögő víztől fokozatosan leázott róla. Claudius az előtte lévő asztalon álló két hatalmas kehely alól egy mozdulattal kirántotta a terítőt. Hogy lássuk, ez a Claudius nem akárki, azért a litván színész üzembiztosan megtanulta ezt a mutatványt. És még lehetne sorolni.

Forrás: MITEM/Eöri Szabó Zsolt

Párját ritkító személyiség Eimuntas Nekrošius, kreativitása végtelen, de sohasem öncélú. Mindig pontosan tudja, hogy mit akar egy darabtól. Shakespeare-en vagy Csehovon sem fél dramaturgiai korrekciókat elvégezni, hogy tisztuljon az összkép. Viszont nem viselkedik remixelő DJ-ként, nem hord össze tücsköt-bogarat, megtámogatva valamiféle cinikus és demagóg ideológiával.

A zagyválást művészetté kimagyarázó blöffök világában Nekrošius kifejezetten konzervatív.

Látja a lényeget, megkeresi hozzá a formát. Magabiztos kézzel vezeti a színészeit. Az összes lehetséges színházi effektnek igazi mestere.

Bojan Navojec, Luca Anić Forrás: MITEM/Eöri Szabó Zsolt

Az Ivanovhoz barna padlószőnyeggel borítatta be a játékteret. A színházban igen fontosak a visszaverődő fények is, ezekkel is számolni kell mindig. A négyszer négy szék és a padlószőnyeg színe, illetve a fehér és sárga fényű reflektorok kombinálása egészen sajátos atmoszférát eredményez. Ebbe a pasztellbe hasít bele a hófehér papírforgók, vagy a szintén papírból lévő, névre szóló vendégpapucsok alkalmazása. Ahogy a papucsoknál, itt-ott van humor is az előadásban, de valójában következetesen haladunk a tragikus végkifejlet felé.

Nem történhet más. Ha a fiatal Szása szerelme megmentené Ivanovot, az egy tingli-tangli, limonádé sztori lenne. Itt az elején lehet tudni, hogy mint egy sínen, úgy haladunk a végzet felé.

A lényeget pontosan értő Nekrošius ezért dolgozik visszafogott eszközökkel. A hatást erősítendő folyamatosan aláfestő zene szól, annyira megszokjuk, hogy néha már el feledkezünk róla. Igen komoly teljesítmény volt összeválogatni ezt változatos zenei alapot, ami szinte az opera irányába mozdítja el az előadást.

Dragan Despot, Nina Violić, Dušan Bućan Forrás: MITEM/Eöri Szabó Zsolt

A Horvát Nemzeti Színház társulata kiváló színészeket vonultat fel az előadásban. Minden színész pontosan belesimul a Nekrošius által diktált játékstílusba. Erős színészek erős kezű rendezővel jól megértik egymást. A címszereplő Bojan Navojec robusztus alkatú színész, ez némiképp szokatlan választás Ivanovra, de az alakítás meggyőző. Navojec mint egy komor bika jár-kel az előadásban. Ivanov folyton rácsodálkozik önmagára, hogy milyenné vált.

De hát a depresszió egy betegség, nincs rá magyarázat, ahogy a tüdőgyulladásra sem.

Minden mellékszereplőnek vannak emlékezetes pillanatai, nincs híján az előadás játékötleteknek, de ezek nem érhetnek el egy bizonyos amplitúdót, mert az elterelné a figyelmet a lényegről, félrevinné az előadást. Nekrošius pedig következetes és szigorú rendező az Ivanov esetében is.