Amerikába jöttünk, avagy muszlimok és Bánk egy lapon

Ókovács Szilveszter
SAMSUNG CSC
Vágólapra másolva!
Ókovács szerint az Opera - 2/64. levélária
Vágólapra másolva!

Kedves Tatjána Néném!

Igen, miközben premierszintű felújítást vezényelt le Solymosi Tamás balettigazgató az Erkelben – A bahcsiszeráji szökőkút c. produkcióét –, az Opera más vezetőivel New Yorkban jártunk, bejelenteni valami ugyancsak fontosat. Milyen jó, hogy Kegyed külföldi lapokat is szemléz, így a francia hírügynökség, az AFP cikkét is, mert legalább van módom ennek kapcsán elmesélni, miért és miként is alakul majd társulatunk várva várt útja Amerikába.

Sosem jártunk még ott. Talán emlékszik még Néném, hogy 2010/11-ben volt egy hamvába holt vállalkozás Erkel Bánk bánjának Los Angelesbe történő eljuttatására. Nekem ahhoz semmi közöm, sőt pont abban az évben távolabb is voltam az egész operaszférától a Duna tévés posztom miatt, ám annyi rémlik, hogy Placido Domingo vezényelte volna, és a helyi operaház mutatta volna be és játszotta volna néhányszor (Domingo ott – is – volt művészeti vezető). Amerika messze van, oda kijutni nagyon sok pénzbe kerül, ez akkor is világossá lett. Ám azóta, hét éve nem hagy nyugodni a gondolat, hogy ha a csehek be tudták vezetni Janáceket, Dvorák és Smetana pedig egy-egy művel eleve jelen van az operavilág peremén, és még a brazil Gomes darabját, a romantikában fogant indiántörténetet, a Guaranyt is eljátsszák néhanapján számos helyen, akkor miért adnánk fel a próbáját is annak, hogy Erkel Ferenc és más szerzőink egyáltalán eljussanak az Újvilágba, Bartók Kékszakállújának nyomán?

Ókovács Szilveszter Forrás: Origo

Lépéseket tettünk tehát, és mivel New Yorkot sokkal inkább látjuk a világ kulturális térképén, mint a nyugati parti nagyvárosokat, itt kerestünk helyet. A Koch Theater – korábbi nevein: New York State Theater vagy New York City Opera – konkrétan ötven méterre áll a híres Metropolitantől, vele szemben pedig az Avery Fischerként az agyakba égett koncertterem, amely a Koch nevű olajmágnáshoz hasonló forrást áldozó David Geffen médiacézár nevét viseli az utóbbi időben (sokáig a New York Philharmonic otthona volt, de aztán ők visszatolattak a Carnegie Hallba – még arról is lesz ma szó...). Ez a három hatalmas épület egyszerre épült fel a hatvanas évek közepén, egyenrangúan birtokolja a többhektáros teret az ismerős szökőkúttal, és alkotja a Lincoln Centert, Amerika legfontosabb kulturális holdingját. (Vannak más résztvevők is, pl. a Metropolitan oldalába felhúzott könyvtár, vagy a szintén itt megépített Juilliard School, ahol nemcsak a zene, de a tánc- és a drámaoktatás is világszínvonalú.)

Néném is kérdi, miért most? Szerintem egyértelmű: 2018 őszén tudunk felkészülni a nagy feladatra a tehermentesített Erkelben, és elmenni New Yorkba. Egy évvel később már teljes gőzzel működik az Operaház is, akkor már lehetetlen volna – most viszont nem egyszerűen misszió (bár határozottan az!), de hatalmas kaland, inspiráció is az egész társulatnak. Mert ugye, a lényeg az, hogy a Koch a New York City Opera 2011-es csődje óta befogadó színházként működik, sokat táncol itt a New York City Ballet, és épp e napokban tölti itt évi rendes három hetét egy neves amerikai moderntánc-formáció, a Paul Taylor Company. Amit mi találhattunk másfél éve, még 2016 késő őszén, az két szabad hét volt 2018. október 29-től. Csak egyben kapjuk meg, és csak itt érdemes. Így alakult ki az Opera mindkét „arcát" bemutató koncepció, tehát, hogy az első héten magyar szerzők itt jobbára alig ismert operáit adjuk a nemzeti jellegre nagy hangsúlyt fektetve, míg a másodikon nemzetközi slágerbalettcímeket vezessünk elő az utóbbi években nagyon megerősödött és nemzetközivé vált tánctársulatunkkal. És legyen romantikus, de legyen kortárs is jelen, és kicsi és nagy produkció is egyaránt. Így kristályosodott ki mára minden, tehát e hét szerdájának reggelén be is jelentettük egy nagyszabású nemzetközi sajtótájékoztató keretében a New York-i Főkonzulátuson, és mindezt ott, a képviseleten megdobtuk egy kapcsolati tőkére fókuszáló, már a népszerűsítés céljait szolgáló magyaros díszvacsorával is, ahol ugyancsak prezentáltuk a dátumokat és a műveket, valamint magát az intézményt, és elkerülhetetlenül Magyarországot is.

Molnár Levente Bánk bán szerepében Forrás: MTI/Koszticsák Szilárd

Kedves Néném, természetesen ez a nagy gurítás sem tetszik mindenkinek. Mert nem lehet mindenki Tim Robinson, aki a Paul Taylor Társulat egyik vezetőjeként két estén át töltötte a fejembe, mire vigyázzunk – mindenfajta érdek nélkül, jóindulatból. Idehaza is lesz, lám, odakinn azonnal akadt, aki féltékenyen vagy értetlenül figyeli mindezt. Márpedig nemcsak a Bánk bánt, a Sába királynőjét, a Kékszakállút és a Mario és a varázslót adjuk elő kétszer-kétszer, illetve a Hattyúk tavát háromszor, a Don Quijotét kétszer és a Van Manen-koreográfiákat tartalmazó kortárs estünket, a LOL-programot is kétszer, de lesz egy nagy magyar gálaestünk is, a zenekar pedig az utolsó vasárnap este egy Carnegie Hall-béli meghívást is teljesít: ott, a világ minden bizonnyal legfontosabb koncerttermének nagyszínpadán is felcsendül két magyar emigránsóriás, Bartók és Dohnányi muzsikája... Úgyhogy támadások, kötözködések bőven várhatók.

De voltak vicces pillanatok is: egyik vezető tenorunkat, László Boldizsárt arra kértem, tanulja meg olaszul a „Hazám, hazám"-at, és kérdezzük meg az újságíróktól és a vendégektől is, ugyan melyik korai vagy középszakaszi Verdi-műből hangzott el részlet? Mert először bizony, az előítéleteken kell átgyalogolni... Nagyon könnyen hozza közel, elfogadó állapotba az idegen operaáriát, ha a különben olaszosan kantábilis dallam épp a műfaj „nyelvén" szólal meg, és nem magyarul... És itt az is megmutatta magát, hogy a címmel is kell kezdenünk valamit: „Bánk" rendben, hisz ez a hős magyar vitéz neve, de a „bán" már a címe, a posztja, tehát ahogy itthon sem Knyaz Igort írunk, ugye, Néném, New Yorkban is angolul kell jeleznünk a középkori Magyar Királyság uralkodó-helyettesi rangját. Erre nálunk a későbbi „nádor" az igazi, míg a „báni" méltóság előképe a honfoglalás előtti-körüli „gyula" pozíció lehetett. De ne törizzünk ezen, még idegen területre tévedek – viszont derék amerikai újságíróink és esti vacsoravendégeink is birkóznak a megtalált angol szavakkal: „Viceroy Bánk" vagy „Palatine Bánk" (a „governor-general" alkalmatlanul hosszú). Úgyhogy ősszel a két cím közül valamelyiken kell majd hirdetnünk a produkciót, és persze, precíz, ékezetes „á"-val, hogy a „bank" azonos írásos alakja még véletlenül se idézhesse senki agyába a pénzintézeteket...

A jegyeket hamarosan értékesíteni kezdik kinti partnereink, az amerikai ügynökségek nekifognak a marketingnek. Számítunk az ENSZ-re, hisz nagy országmarketingre is módot ad ez a mi New York-i szezonunk, de a kinti szórvány magyarságra, az egykori emigránsokra és leszármazottaikra, különösen a Sába esetében a helyi zsidó közösségekre, a két „double bill" darab, a Kékszakállú és a Mario esetében pedig a vájtfülü New York-i operaközönségre is gondolunk, akik értékelni tudják, hogy bár februárban a végig mellettünk játszó Metropolitan is műsorára tűzi, mi mégsem félünk bemutatni a Bartók-operát, különösen annak a mi intézményünkhöz kötődő centenáriumán, tehát 2018-ban. A Vajda-művet pedig különös fénytörésbe állítja az európai irodalmi alap és a mostani rendezésünk (Galambos Péteré), amely kifejezetten az amerikaias, üresfejű hollywoodi filmes figurák felett könnyűszerrel hatalmat gyakorló – és minden eshetőséggel előre számoló – szektavezérre épülő konstrukció. (A Bánk Vidnyánszky Attila rendezésében megy majd, a Sába pedig Káel Csaba munkája volt anno.) A Magyar Gálaestnek újra diplomáciai jelentősége lesz, a baletteket pedig eleve nem féltem, hisz – kevesen tudják bár, de – a Metropolitan Operának nincs saját balettegyüttese, tehát saját évadában csak operákat ad, az American Ballet Theater (ABT) pedig minden szezon májusának közepétől játssza le a Met színpadán a maga irgalmatlan sorozatait. Amikor tehát mi a Koch Színházban leszünk, közel s távol nem lesz klasszikus konkurencia, és a Csajkovszkij-balett eredeti, hosszú változatával, a Petipa-Messerer-féle látványos Don Quijote-bravúrbalettel és az eszköztelen, ám ma is hatásos Hans van Manen-művekkel be tudjuk majd vonzani a nézőket.

Elizaveta Csepraszova, a Magyar Nemzeti Balett táncosa figyeli társát, Felméry Lilit a kulisszák mögül A kalóz című balett próbáján a Magyar Állami Operaház színpadán 2017. április 20-án. Forrás: MTI/Kallos Bea

És lesz egy csomó kísérőprogram is, amelyeket együtt találunk ki a New York-i Magyar Intézettel – hogy az új igazgató, az ifjú Vincze Máté tud valamit, azt már az is mutatta, hogy tegnapelőtt ilyenkor háromszáz nézőt láttam beülni a St. Peter Church padjaiba, Bán István orgonakoncertjére várakozandó, a magyar nemzeti ünnepen...

Néném, valami ilyesmire készüljön: ahogy a szívét-lelkét kitévő főkonzul, Kumin Ferenc is fogalmazott, ez a magyar kultúrdiplomácia egyik nagy tette lehet. Így igaz, éppen a mai ENSZ-nagykövet, a minket is teljes erővel segítő Bogyay Katalin nevéhez fűződött a 2003/2004-es Magyar Magic, az angliai kulturális évad, de erősek szoktunk lenni világkiállítások környékén is. Mármint más magyar művészek: minket sohase vitt senki, mert nagyok vagyunk, sokba kerülünk, nehézkes így a kijutás. De – szoktam volt mondani ilyenkor – a vonósnégyesek, húsztagú tánccsapatok és szólózongoristák minden tisztelete mellett az összművészet értékeit mi tudjuk megmutatni, és az ehhez kapcsolt nagyobb invesztíció nagyobb és hathatósabb eredményekkel is szolgál.

Úgyhogy megyünk, ez a lényeg, a várható ellenszél, az AFP első fecskéje, a muzulmánok „vörös farokként" történő cikkbe applikálása csak megerősít majd minket, el nem tántorít.

„Zsdú átvétá, kák szálávej létá!" – csütörtökön, amikor a teljes, új évadunkat bejelentjük itt, Budapesten, újra írok majd!

Csókolja,

Szilveszter