A Vígszínházban csak Palcsikázták, de nem érezték maguk közül valónak

Nagybátyja, Oberfrank Géza a Magyar Állami Operaház főzeneigazgatója volt. Egyik testvére, Oberfrank Péter ugyancsak karmester lett, ma a Soproni Szimfonikus Zenekar vezetőkarmestere. Oberfrank Pál azonban édesapja útját követve előbb kereskedelmi diplomát szerzett. Csak aztán végezte el a színművészeti főiskola színészszakát. Csaknem húsz évig volt tagja a Vígszínháznak. 2010-től igazgatja a Veszprémi Petőfi Színházat. Múlt évad végén mutatták be a legendás film alapján készült Holt költők társasága című színdarabot, amelyben a diákjainak célt jelölő irodalomtanárt, John Keatinget alakítja. Szerepe kapcsán azt mondja: olvasatában a darab nem a lázadásról szól, miközben mégis az a meggyőződése, hogy nincs fontosabb az ember számára, mint az önazonosság. De beszél a hitéről is, és arról ugyancsak, mit érzett akkor, amikor azért megmosolyogták.

Már a budapesti Piarista Gimnázium diákjaként szerepelt a Piarista Színpad előadásaiban. Ám csak a Külkereskedelmi Főiskola áruforgalmi szakának elvégzése után jelentkezett a színművészeti főiskolára. A Magyar Művészeti Akadémián elmondott székfoglaló beszédben úgy fogalmazott: „A Piarista színpadon éltem át először azt a furcsa titkot, hogy beléptem a színpadra, és István királlyá, Pázmány Péterré váltam. Beleremegtem az élménybe máig hatóan, és később is reszketve néztem a színházba érkező, még civil ruhás színészeket, amint a művészbejárón a színházba léptek, és nem értettem, csak csodáltam a változást, amikor a színpadon kosztümben megpillantottam őket. Ezért féltem a színháztól, a főiskolától, és csak akkor mentem el felvételizni, amikor már nem volt más választásom." A diákként megélt pozitív élmény miért a félelmét erősítette?

Azt éreztem: a színház nagyon távoli, misztikus terület, ahová csak valamiféle kiváltsággal lehet eljutni. Az átváltozás csodája, amit diákszínjátszóként megéltem, csak ráerősített erre. Ahogy Géza nagybátyámnak az Operához kapcsolódó történetei is. Végül persze mégis a színház felé fordultam, mert az ismeretlentől való félelem mellett ott volt bennem az ismeretlen iránti vonzódás is. A késői lépést az is magyarázhatja: sokáig erős, biztonságot jelentő burkot képzett körém a szüleim és a piarista tanintézet másféle világa.

Szülei mivel foglalkoztak?

Édesapám eredetileg jogot tanult, aztán kezdett kereskedelemmel foglalkozni. Nagyapámmal, aki ezüstműves volt, a háború után arra gondoltak: családi vállalkozásba kezdenek, amelyben nagyapám majd gyönyörű dolgokat készít, apám pedig értékesíti azokat. Az 1950-es években azonban ez már nem tűnt olyan jó ötletnek. Apám végül az Artex Külkereskedelmi Vállalat nemesfémáru osztályára került, nagyapám pedig az Állami Pénzverdében lett művezető. Édesanyám könyvelőnek tanult, de végül – mivel négyen vagyunk fiútestvérek – otthon maradt velünk.

Fotó: Csudai Sándor - Origo

Polgári család, amely felett olykor a történelem diszponált?

Anyai ágon akadtak kistisztviselők, valószínűleg Bécs felől származtak ide. Említett atyai nagyapám őseit pedig valamikor régen idetelepíthették. Ő tizenegyedik gyerekként nőtt fel a mostani Petőfi híd pesti oldalán felhúzott barakkok egyikében. Ezüstművesként kétkezi munkás volt, aki az orosz hadifogságot is megjárta. Famíliám inkább polgárosodó család volt, amely számára a Rákosi-, majd Kádár-érában is fontosak maradtak a polgári értékek.

Utóbbi világban milyen volt piarista diáknak, hívő embernek lenni?

Tizennyolc éves koromig nem éreztem döccenőket. A Lőrinc pap térnél laktunk, kétszáz méterre a Mikszáth téri piarista gimnáziumtól. Több rendház is volt a környéken, amelyet a népnyelvben úgy is hívtak: „Kis Vatikán". Amikor jelentkeztem a Marx Károly Közgazdaságtudományi Egyetemre, ott már a felvételin közölték: még az intézmény neve sem kompatibilis a piarista érettségivel. Átirányítottak a Külkereskedelmi Főiskolára, ahol már nem éreztem a hitemből származó hátrányokat. Amikor viszont jött a rendszerváltás, és kiderült, hogy az Antall József vezette keresztény-konzervatív MDF-re szavazok, akkor voltak osztálytársak, kollégák, akik furcsán néztek rám. Pedig sosem voltam vaskalapos. A piaristáknál világra nyitott, befogadó szerzetesek között nevelkedtem, ahogy a családom is ilyen volt. A külkeren sok afrikai barátom volt, akiket szenteste is rendre meghívtam hozzánk.

Oberfrank Pál Fotó: Csudai Sándor - Origo

A színművészetin, Marton László osztályában – mások mellett – osztálytársa volt Bacsa Ildikó, Börcsök Enikő, Sáfár Mónika, Szabó Gabi, Znamenák István. Nem érezte feszélyezve magát, hogy huszonhárom évesen kicsit túlkorosnak számított a fiatalabb hallgatók között?

Ilyet nem éreztem, az említettekkel is csak egy-két év volt köztünk a korkülönbség. Egyébként a színházi mogulok, tanáraink közelsége felerősített bennem valamiféle szorongást. Ez talán a személyiségemhez tartozó érzés, amely a családban, a reverendás szerzetesek között részemmé lett tekintélytiszteletből fakadt. Ám a Vígszínház gyakorlatosaként különös volt megtapasztalni, hogy még nagynevű színészek is hatalmas feszültséggel élnek meg egy-egy összpróbát, ha tudják, a nézőtéren ott ül a színház vezetése, a rendezői kar, a dramaturgia. Saját szorongásomhoz az is hozzájárult, hogy a Horvai István és Kapás Dezső vezette párhuzamos osztályt, Alföldi Robiékat favorizálták a megmondó emberek. És azt is tudtam, hogy az intézményből ki is lehet rostálódni.

A főiskola: rémségek méretes tárháza?

Sok minden volt, amit szerettem: nemcsak a konkrét színészi feladatokat, hanem az egész összességét. Díszíteni, átállni, lebonyolítani egy-egy vizsgát. Persze van, ami mindennél fontosabb az ott tanultak közül.

Jelesül?

Megértettem: bármit csinálok színészként, abban önmagamról is vallanom kell. Mert a külsődleges eszközökkel felépített figuráról a néző azonnal megérzi, hogy kamu, és valójában nincs is jelen a színész. Nem lehet megúszni az önanalízist, de nem is céltalan: kellő bátorsággal bármely színpadi alakban megtaláljuk azt a vonást, amely ott rejlik bennünk. Ha ez megtörténik, akkor leszünk igazán hitelesek, a szerepben is önazonosak, ugyanakkor hasonlíthatatlanul egyediek.

Oberfrank Pál Fotó: Csudai Sándor - Origo

És mi a fő célja ezeknek a „vallomásoknak"?

Evidencia: az, hogy olyan előadás szülessen, amely eljuttatja a nézőt a katarzisig. Én abban is hiszek: az élet küzdelmességének vállalása mellett a színháznak reményt is fel kell mutatnia, és bizonyító erővel igazolnia: látszólagos értelmetlenségei ellenére van értelme az életnek. Engem a hitem is óv a nihilizmustól. Mindemellett azt gondolom: a színháznak szórakoztatnia is illik. De azt is igényesen. A szórakoztatás nem adhat felmentést a művészet gyakorlatától.

Főiskolásként két évig volt gyakorlatos a Vígszínháznál, majd tizenhét évet töltött el a társulat tagjaként. A West Side Story Tonyját szokták első olyan vígszínházi szerepeként említeni, amelyben igazán felfigyelhetett önre a közönség. Ön is onnan datálja a dolgot?

Nem. Én ott mindig úgy éreztem, hogy a második, harmadik vonalba sorolnak.

Nincs még vége, a folytatáshoz lapozzon!