Rosszulesik, ha lerománoznak, de még nehezebb, ha magyarként sértegetnek

Molnár Levente
Molnár Levente
Vágólapra másolva!
Aktuálisan merész a Bánk bán opera, amelyet az Erkel Színházban mutattak be szeptember elején - mondta Molnár Levente az Origónak, de beszélt az erdélyi gyerekkoráról, arról, hogy milyen a New York-i Metropolitanben vagy a világ más vezető operaházaiban énekelni. Azt is mondta, hogy van olyan hely is, ahol nem "menő" magyarnak lenni, de őt szeretik, éppen azért, mert vehemensen kiáll a magyarságáért és az országért. 
Vágólapra másolva!

„Hallod? Hallod, ahogy Simándy énekel? Hallod a „Hazám, hazám"-at?" – Molnár Levente hatalmas mozdulatokkal gesztikulál, és én halkan válaszolom, hogy persze, hallom, itt van a fülemben, hogyan is feledhetném, mire rácsap az asztalra: „ugye? ugye, hogy mindenki hallja? Ugye, hogy mindenkinek a fülében van Simándy József csodálatos előadása? Éppen ezért ijedtem meg, amikor a premieren elénekeltem Bánk áriáját." Aztán kicsit később csendesen hozzáteszi: "állítólag jól sikerült". Nézem, óriási ember, mély hangja van, a művészbüfében ülünk, mindenki rá figyel, már amikor bejött, akkor is mindenki őt nézte, mondom, hatalmas ember, mély hanggal, a premieren vastapsot kapott a Hazám, hazám után, ő ránézett a karmesterre, hogy most mi legyen, elénekelje-e még egyszer, megismételje-e az áriát vagy sem – közben a nézők nem hagyták abba, csak tapsoltak, tapsoltak... „Nem volt erőm újra elénekelni. Nem mertem még egyszer elénekelni" – néz rám Molnár Levente, aztán lehajtja a fejét, és hozzáteszi: „Felemelő érzés volt, hogy megpróbáltak az emberek visszatapsolni."

Molnár Levente Fotó: Talán Csaba

Bánk bán

– mondja Molnár Levente, aki Bánk szerepét énekli a Vidnyánszky Attila által rendezett Bánk bán című operában. Szeptember 9-én ezzel az előadással indult az Operaház idei évada. Egy eddig nem hallható variáció szólalt meg az Erkel Színház színpadán: az ősváltozat és a Palló Imre-féle bariton változat ötvözete.
„A kedvenc operám. Tény, hogy nagyon nehéz. Baritonként majdnem tenor szekund szerep ez számomra. Végig a váltóhangok körül mozog. Valóban nem könnyű elénekelni. Ráadásul itthon vagyok, Magyarországon, és ez szívszorító. Határon túli magyar vagyok. Mindig is éreztem, hogy magyarnak lenni kihívás, de megéri. Erre vagyok a legbüszkébb. A magyarságomra."
Molnár Leventével a premierről beszélgetünk, és Bánk szerepéről, ami számára olyan nehéz, hogy minden sorért megküzd.

„A darab minden egyes szavát annyira fájdalmasan tudom kiénekelni, hogy akár nyeklek is benne – mármint a hangom. Olyan végtelenül nehéz kimondani ezeket a mondatokat. Sokáig kínlódtam, hogy kimondjam: „átkozott magzat", és friss apukaként borzalmasan nehéz hátat fordítani a gyerekemnek. Még a szőr is feláll a karomon folyamatosan – a próbák alatt is, és az előadás alatt is. Próbára tesz ez a szerep. A premier szerintem fantasztikus siker volt. A magyar közönség nagyszerű."

A Bánk bán a kedvenc operája Fotó: Talán Csaba

Miközben beszélgetünk, nézem, vagyis inkább figyelem. Molnár Levente tulajdonképpen világsztár, a New York-i Metropolitan, a londoni Covent Garden elismert művésze, Németországban, Svájcban, Japánban, Spanyolországban is rendszeresen fellép, a világ legnagyobb operaházai hívják, a naptára 2020-ig csaknem tele van, és most itt ül velem szemben, mesél, a legbelsőbb érzelmeit magyarázza, hihetetlen vehemenciával, lendülettel és átéléssel mondja a gondolatait.

A Bánk bánt Vidnyánszky Attila rendezte – és Molnár Levente szerint merészen nyúlt hozzá. Palló Imre után most ismét egy székely bariton énekli a főszerepet - mosolyog. Amikor arról kérdezem, miért tartja merésznek Vidnyánszky Attila rendezését, azt mondja: nagyon aktuális. „Aktuálisan merész – ismétli –, hiszen ott van az örökös magyar fájdalom az operában, hogy valaki ki meri mondani, hogy bántják a méltóságunkat, aztán ott vannak az idegenek... mi lehet ennél aktuálisabb ma Magyarországon? Ráadásul Bánk nem hős – pedig lehet, hogy könnyebb lenne megformálnom a hős Bánk szerepét. Ebben a darabban bizonytalan, aki a legjobb döntésre vár. Ez a Bánk nem akar ölni. Csak a legjobb megoldást szeretné a népének és a családjának. Boldog vagyok, hogy ebben az operában szerepelhetek! Remélem, sikerül megszolgálnom! Én igyekszem. A játékommal és a hangommal is meg akarok felelni ennek a szerepnek, a darabnak és a közönségnek.

Itt most mindenki önmaga szíve dobbanásához nyúl – máshogy nem tudom elmondani, amit érzek.

Vidnyánszky Attila pedig zseniális. A próbafolyamat alatt ittuk a szavait, köré ültünk, bámultuk, és próbáltunk tanulni tőle. Néha azt érzem, talán képtelenek vagyunk azt a sok jót megcsinálni tökéletesen, amit ő szeretne. Hihetetlenül profi színházi ember. Nem sokan dolgoztunk előtte vele, nekem nagy büszkeség, hogy az ő rendezésében énekelhetem Bánk szerepét. Úgy érzem, most egy új legendás előadás születhet."

Molnár Levente Fotó: Talán Csaba

Aztán a magyarság és a darab kapcsolatáról elmélkedik tovább, és persze arról, hogy erdélyi magyarként hogyan éli át, hogyan éli meg Bánk szerepét. Felemelő, spirituális, történelmi, gerinces, tiszteletreméltó – ilyen jelzőket használ, amikor a darabról beszél. Számára pedig ez mind szent dolog.

Pedig a Bánk bánnal kapcsolatban gyötri egy fájó emlék. Tizenhat éves volt, amikor egy énekversenyre ment Bukarestbe. Egy romantikus zeneszerzőtől kellett vinni egy dalt, és eredeti nyelven kellett elénekelni. Molnár Levente a Bánk bánból a Bordalt adta elő a versenyen. A zsűri egyik tagja, egy tanár megállította, és cinikusan megkérdezte: ez milyen nyelv? És milyen dal? Egyáltalán: milyen név az, hogy Molnár Levente? Molnár Levente pedig mosolyogva válaszolt: magyar. Azt mondja: nagyon bántotta, de nem mutatta – csak mosolygott, és lejött a színpadról. „Nagyon nehéz, amikor az embert lerománozzák, jó néhányszor megkaptam. De még nehezebb, amikor magyarként sértegetnek." Aztán – ahogyan mondja -, a Jóisten vele volt, mert évekkel később, már ismert és elismert nemzetközi művészként Bukarestben énekelte az Anyegin címszerepét, és odament hozzá ugyanaz a tanár. Emlékezett rá a régi énekversenyről. „Maga az? – mondta Molnár Leventének. – Látja, milyen nemzetközi karriert futott be? Gratulálok!" – tette hozzá. Bocsánatot persze nem kért. De Molnár Leventében nincs harag. „Békés harcos vagyok. Magyar harcos. Mindig beérik a gyümölcse a bölcsességnek és a higgadtságnak. Ebben az esetben mondjuk több mint egy évtizedet kellett várni. De megérte."

"Jó gyerek voltam, amíg meg nem tanultam a csibészségeket." Fotó: Talán Csaba

Édesanyám! Jó is voltam, rossz is voltam

– néz rám, és hatalmasat nevet.

Gyergyóremetén született, na, ott még jó gyerek volt – ahogyan meséli, ott még a lila és sárga mesebeli ködben élt egészen kicsi gyerekként. Hatéves volt, amikor Csíkszereda mellé költöztek. Ott tanulta meg a csibészkedéseket. Állítja: ott tanult meg harcos lenni. „Ott egyedül én voltam ilyen vörös szeplős gyerek, emiatt persze kaptam is eleget a társaimtól. De harcoltam, és kiálltam magamért. Ha valaki csúfolt, azonnal visszacsúfoltam, de előfordult az is, hogy egy pofonnal intéztem el." Ma már mosolyog ezeken a gyerekkori csúfolódásokon, hiszen ami gyerekként hátránya volt, most már hihetetlen előny: karakteres jelenség, ez pedig az ő művészetében nagyon fontos. Ő csak azt mondja: a sors kompenzálta.

Mivel az édesanyja és az édesapja dolgozott – az akkori román törvények szerint az anya sem maradhatott otthon évekig a pici gyerekkel, néhány hónap után vissza kellett mennie dolgozni -, egy idős házaspár vigyázott a kis Leventére.

"Imádtam őket. A mai napig álmodom róluk olykor. Olyanok voltak nekem, mintha a nagyszüleim lennének."

Ahogy egyre nőtt, persze egyre többet csibészkedett. Aztán délután, amikor az édesanyja hazaért a munkából, és megkérdezte a fiát: na, ma milyen gyerek voltál? Molnár Levente így válaszolt: „Édesanyám! Jó is voltam, rossz is voltam!"

Gyerekkorában is mindig énekelt Fotó: Talán Csaba

A bárányok őrzése közben vette észre, hogy jó hangja van. Hat-hét éves lehetett. Az otthon maradt bárányokat őrizték a falubéli gyerekek, amelyeket nem vittek ki az esztenára. „Tudod, hogy mi az az esztena?" – néz rám kérdőn. Biztos látszott a fejemen, hogy fogalmam sincs. Nem, nem tudom, válaszolom, mire ő elneveti magát. „Hát, hogyan is magyarázzam? A juhokat – több ezer juhot – felterelik a Havasokba, és hónapokig ott vigyáznak rájuk a profi juhászok. Ez az esztena. De a háztájiban is maradnak azért bárányok, amelyekre ezek a taknyos kölkek vigyáznak a közeli réteken, mint amilyenek mi voltunk akkoriban." Reggeltől estig legeltették a bárányokat, és közben Levente énekelgetett. A társai biztatták: énekelj még valamit, mert olyan szép hangod van. „Akkor még szoprán voltam" – nevet. Arra is emlékszik, hogy amikor Csíkszereda és Csíkszentélek között ment át az erdőn, végig hangosan énekelt – többnyire népdalokat. „Akkor még nem volt ennyi medve, át lehetett menni az erdőn – mondja. – Az éneklés erőt és bátorságot adott."

Megint csak a magyarságról beszél. Mert már gyerekként érezte: ez valami különös dolog. Gondolkodik, felnéz a plafonra, és mintha kicsit fátyolos lenne a hangja... Igen, hallom, határozottan hallom, hogy megcsuklik, ahogy beszél a gyerekkorról. „Hat-hét éves lehettem, amikor a forradalom volt Romániában, és ha megjelent egy magyarországi felségjelzésű autó, mi, gyerekek ujjongtunk, kiabáltunk, boldogok voltunk, integettünk, tudtuk, hogy nekünk is van valahol egy hazánk. A magyarok pedig apró ajándékokat adtak nekünk, gyerekeknek. Már akkor tudtuk, hogy Magyarország a lehetőségek hazája."

Nagyváradon, a Zeneakadémia ének főszakán végez.

Már 18 évesen próbált saját lábra állni: az egyetemen ösztöndíja is volt, dolgozott a filharmóniában is, sőt éjszakánként bevásárlóközpontokban takarított. Azt mondja: élvezte. Aktív volt, próbálta eltartani saját magát.

Molnár Levente Fotó: Talán Csaba

„Levikém, ha ennyire jó vagy, akkor menj el!"

2005-ben debütált a Magyar Állami Operaházban – pontosabban éppen az Erkel Színházban, a Bánk bán című operában Biberach szerepével. „Imádom az összes szerepet a Bánk bánban. Ha most azt mondanák, hogy énekeljem el Peturt vagy Biberachot, szívesen, bármikor."
Aztán több évig szinte minden premieren főszerepet játszott. Nem sokkal később az operaház akkori művészeti vezetője, Kovalik Balázs azt mondta neki:

Levikém, ha ennyire jó vagy, akkor el lehet innen menni.


„Nagyon rosszulesett. Gyűlöltem. Kimentem Bécsbe egy előéneklésre. Aztán ennek köszönhetően sorban hívtak a legnagyobb operaházakba énekelni. Utólag már hálás vagyok Kovalik Balázsnak ezért a mondatért. Sokat tanultam a külföldi munkáim során. Most már azt tanácsolom minden művésznek, hogy aki csak teheti, menjen el külföldre, és töltsön el néhány évet a legjobb operaházakban. Én már tizenvalahány éve kint vagyok. Van presztízsem, keresnek, kedvelnek, hívnak rengeteg helyre. De most úgy gondolom: inkább Magyarországon kamatoztatnám a tehetségemet. Családom, pici gyerekem van, oviba, iskolába szeretném vinni, itt, Magyarországon. Beszéltem Ókovács Szilveszterrel is, és tudtára adtam, hogy én Magyarországon többet szeretnék dolgozni."

Molnár Levente Fotó: Talán Csaba

Van, ami itt jobb, van, ami ott jobb

Már mindenki minket néz a művészbüfében. Egy órája beszélgetünk sok mindenről, darabokról, szerzőkről, rendezőkről, magyarságról, és persze a külföldön töltött évekről. Azt látom, hogy a büfé vendégei is hallgatják Molnár Leventét, ahogy mesél – az emberek bejöttek egy kávéra vagy egy szendvicsre, és most egy hihetetlenül érdekes történetet is kapnak. Néha mosolyognak, néha megdöbbennek – ezt látom az arcukon, együtt élnek a történettel. Aztán amikor Molnár Levente arról beszél, hogy ő bizony szókimondó, ami a szívén, az a száján, többen bólogatnak a háttérben, ismerik őt, ez tényleg így van, ő aztán nem sumákol, az biztos.

Folyamatosan volt is baja abból, hogy mindent kimond. Főleg itthon. Magyarországon.

Molnár Levente márpedig vehemens. És ilyen is marad. De – azt mondja – amióta megszületett a kislánya, sokkal higgadtabb. Ráadásul ha sok a munkája, a lobbanékonyságát abban éli ki.

Amikor arról kérdezem, hogy ugyanazt a szerepet másként kell-e játszani mondjuk Spanyolországban, mint New Yorkban, rávágja, hogy persze, és nemcsak a rendező miatt, hanem az ország hagyományai miatt is. A hagyományokat pedig tisztelni kell. „Amikor a New York-i Metropolitanben énekeltem Puccini Bohéméletét, és ott voltam az öreg, gyönyörű cuccok között, ahol korábban például Pavarotti járt, beleborzongtam. Elmondták, hogy ott, a Metropolitanben milyen hagyományai vannak például ennek az operának, és ez magától értetődő volt, hogy megpróbálom úgy elénekelni, úgy játszani, ahogy az ő hagyományaik megkövetelik – és ez nem is esett nehezemre, mert nagyon is hasonló volt a miénkhez. Ugyanaz az értéke, szépsége és nagysága. Ott talán ütősebb a második felvonás, Magyarországon viszont szebb a harmadik.

Megint csak a különbségekről beszélgetünk, arról, hogy a külföldi operaházak miben másak, mire azonnal, gondolkodás nélkül rávágja: külföldön nem áll ennyire közel a politika a művészethez. Aztán hosszan sorolja a többi különbséget.

„De miért?" – kérdezem, mert ez számomra is nagyon különös. Azt válaszolja, hogy azért, mert Magyarországon csak egy operaház van. „Ez az oka?" – nem értem az összefüggést. Molnár Levente lehajtja a fejét, és halkan, alig hallhatón mondja: „mivel csak egy operaház van, ezért néha fúrják egymást az énekesek, zenészek... sajnos..."

Ami a szívén, az a száján Fotó: Talán Csaba

Röviden: sok dolog jó itt, sok dolog jó külföldön. Ez a lényeg, nem is akarna erről többet mondani, hiszen ő mindenhol jól érzi magát, ahol van opera, ahol énekelhet, és ahol szeretik. De csak tovább feszegetem: azt szeretném megtudni, hogy más-e a közönség mondjuk Németországban, New Yorkban vagy Magyarországon. Igen, persze, mondja, és megint csak mosolyog. „Azt hittem, hogy New Yorkban a közönség ridegen fegyelmezett, hát, hogyan is mondjam... szóval, olyan amerikai típusú. És nem. A legjobb közönség, amelyet valaha tapasztaltam. A Bohéméletben szerepeltem, és amikor Marcello – akit én játszottam - felállt a nagyjelenetével, a közönség állva tombolt New Yorkban. Magyarországon ilyen még soha nem volt. Pedig – hidd el – itthon is beleadtam mindent.

Itthon van egy nemes konzervativizmus. Münchenben intellektualitás, Zürichben sznobizmus. New Yorkban pedig vagányság, lezserség, a közönség ott nyitott az őrültségekre."


Molnár Leventét külföldön mindenhol szeretik. Tárt karokkal fogadják, folyamatosan hívják, keresik. Fellépett Münchenben, Londonban, Bordeaux-ban, Párizsban, Madridban, Berlinben, Tokióban, Bukarestben, Koppenhágában és Bécsben. Szeret színpadon játszani – a színészet az erőssége. „Néha a hang rovására is megy a színészkedés" – mondja.
De ami a legfontosabb: mindenhol megállta a helyét. Aztán jelentőségteljesen rám néz, és azt mondja:

„Még olyan házakban is, ahol magyarnak lenni nem olyan menő. Mert van ilyen hely. De bennem tisztelték azt, hogy erőteljesen kiálltam a magyarságomért, és igenis egyetértek a mai magyar nagysággal, mert ez létezik."


Aztán mégis csak valahogy a politikára terelődik a szó, pedig isten bizony nem akarom, de Molnár Leventének kell beszélnie a politikáról is, hiszen külföldön – akarva-akaratlanul – belecsöppen az ember. „Néhány helyen a magyarországi politika miatt sem kedvelik a magyarokat. Én pedig azt mondom: ilyen kitartással és erős kézzel kell védeni az országot. És ezt kint is hangoztatom. Nekem egy kislányom van. Mindenáron meg akarom, és meg is fogom védelmezni. Freiburgban nagyon sokat énekeltem. Éppen ott, ahol lakunk, megölt egy migráns egy egyetemista lányt. Kérdezzük meg annak a fiatal lánynak a szüleit, hogy vajon ő támogatja-e, hogy bejöjjenek a migránsok. Meglehet, hogy demagóg, amit mondok. De annál a családnál, ahol ez történt, egyáltalán nem az. Ők elveszítették a lányukat. Én Magyarországot a lehetőségek földjének tartom. Biztonságos, büszke ország, ahol - ha kell - összefognak az emberek. Most ezt érzem. Aztán hogy mit hoz a jövő, azt nem tudom."

Molnár Levente Fotó: Talán Csaba

Jó, mondom, ennyit a politikáról, és akkor nem kérdezem többet a különbségekről sem, inkább azt mondja meg, hogy ennyi külföldön eltöltött év után milyen Magyarországon énekelni. Néhány másodpercnyi csend után – amely ebben a helyzetben évezredeknek tűnt – azt mondja: „Tudod, olyan énekes vagyok, akit a világ nagy operaházai hívnak, most is küszködöm, mert a legnagyobbaknak kell sajnos nemet mondanom, egyfelől mert tényleg tele a naptáram, másfelől pedig azért, mert most már leginkább a családommal szeretném az időmet tölteni. Talán kimondhatom, hogy van nevem a szakmában külföldön.

Mégis: itthon énekelni a legnehezebb. Mert meg akarok felelni a közönségnek. Én őket szeretem. Ők talán a legridegebbek, mégis, ők az enyéim. Tőlük tényleg elfogadok mindent. Mert magyarok."

Az énekesek félnek a kritikáktól

„Van egy internetes oldal, ahol szidják az énekeseket. Hiába gondolkodom, nem jut eszembe a neve, de az énekesek mumusa. Az egyik kolléga felhívott, és panaszkodott. Mondom neki, hogy figyelj, te miért foglalkozol ilyenekkel? Soha életemben nem érdekelt, hogy mit írnak rólam. Még a mostani, Bánk bánról írt kritikákat sem olvastam el. A párom mondta, hogy Levikém, nem olyan rossz. Marton Zoli bácsitól – Marton Éva férjétől – megtanultam, hogy kritikát olvasni nem szabad. Semmit. Ehhez pedig tartom magam. Mert igenis, valamikor nem vagyok jó passzban. Sőt éveim is lesznek, amikor biztosan nem leszek annyira jó passzban. De ki nem? Az ilyen-olyan véleményoldalakon pedig, akik rosszakat írnak a másikról, általában énekesek vagy zenészek. Elég, ha valaki nincs túl jóban a másikkal, elég egy apró nézeteltérés, és máris megjelenhetnek az ilyen oldalakon a negatív vélemények. Kisstílű rosszindulat csupán. Nem érdemes ezekkel foglalkozni" – mondta Molnár Levente, aztán folytatja, hogy ugye, annak idején Enrico Carusónak meg kellett ilyen apró-cseprő véleményecskékkel küzdenie? Nem. Akkoriban kik írtak kritikákat? Komoly, hozzáértő emberek, akik tényleg megnéztek többször is egy előadást, mire megírták a cikket, sőt művészileg akár részt is vettek a produkcióban. „Ma leginkább félreértelmezett intellektuális arroganciából írják a kritikusok a cikkeket. Nagyképűen. Úgy, hogy többnyire fogalmuk sincs sem a darabról, sem az előadás megszületéséről, a folyamatról, a kétségekről, a gyötrődésről, és a hihetetlen munkáról, amely egy-egy darab mögött van. Ma már az énekesek félnek a kritikáktól, a megjegyzésektől, és inkább lemondanak előadásokat. Emiatt nagyon sokan lelkileg meggyötörtek. Így pedig még nehezebb színpadra állni, és a legjobbat énekelni. Én, amíg élek, hálás leszek Marton Zoli bácsinak, hogy erre megtanított. Nem olvasok semmilyen kritikát, és nem is foglalkozom ezzel. Így tudok épülni. Persze ez nem azt jelenti, hogy nem fogadom el a szakértő kritikát. De. Persze. Sőt vannak emberek, akiknek nagyon is adok a szavára. Még ha emberileg különösebben nem is kedvelem az illetőt, de szakmailag felnézek rá, mindenképpen elfogadom a tanácsát. A szakma összehoz minket.

Molnár Levente Fotó: Talán Csaba

Az ernyőszisztéma

Azt mondja, az opera számos országban reneszánszát éli. De nem Magyarországon. Itt azért nem jött el még az aranykor – mondja -, mert csak egyetlen operaház van. Szerinte minden vidéki színházban, ahol erre van lehetőség, be kellene mutatni operát – legalább évente egyszer. „Kidolgoztam erre egy szisztémát, és ernyőszisztémának neveztem el. Lenne egy központ, ez az Opera vagy az Erkel Színház lenne. Öt vagy hat vidéki városban pedig lenne évente egy-egy operapremier. Az előadásokat aztán körbe lehetne utaztatni a többi színházba is – több szereposztással, az énekeseket is utaztatva Budapest megkapja azt, amit a vidék, a vidék pedig azt, amit a főváros. A menedzsment tudná, hogy ki mikor és hol áll be a gépezetbe. Az énekesnek nem kellene mondjuk 8-10 szerepet énekelnie egy évadban, hanem csak hármat-négyet. És nem csak Budapesten énekelnének a művészek. Ha ez megvalósulhatna, nem hakniznák halálra magukat az énekesek. Ókovács Szilveszternek el is mondtam a tervet."

Molnár Levente Fotó: Talán Csaba

Tehetségeket támogat, és nem vesz drága autót

Molnár Levente meggyőződése, hogy a magyar tehetségek különlegesek. Több a tehetséges gyerek itthon, és valahogy egészen másként küzdenek.

Molnár Levente Fotó: Talán Csaba

Beszélgetünk még Mozartról, mert hiányzik neki, de le van kötve, és nem tud vállalni már mást – ráadásul most figyeli a hangját, mert változik. Így tudatosan kell a szerepeket megválogatni. Aztán arról is beszélgetünk, hogy nem érti, miért vesznek az emberek több tízmilliós autókat, ő bizony nem venne, mert inkább segíteni akar másokon, alapítványoknak utalja, és szerinte az lenne a jó, ha a jótett válna státusszimbólummá Magyarországon, mert – és ezt már tagoltabban, de ugyanolyan hangosan mondja – ebben az országban spirituális lehetőség is van, ezt ő érzi.

Olyan átéléssel, olyan hihetetlen jelenléttel mondta el az egész életét, hogy már nem tudtam figyelni, mi zajlik körülöttem, és nem is vettem észre, hogy fél órája vár egy tévéstáb ránk, na nem rám, hanem Molnár Leventére, rám csupán annyiban, hogy fejezzem már be az interjút, és „adjam át" a művészt nekik. Nemsokára kezdődik az előadás, a Bánk bán, talán ha másfél óra van még a kezdésig, be kell skálázni, át kell öltözni, az erdélyi televízió pedig ezt mind fel akarja venni. Az előadáson pedig mélyen megéli a szerepét, sok liter vizet kiizzad, kő kövön nem marad, kicsit „belehal", és nemcsak most, hanem minden este, minden fellépésnél – mert azt mondja, csak így érdemes csinálni.