Batta András: Ma nincs Kodályhoz hasonló megmondóember

Batta András Erkel Ferenc-díjas magyar zenetörténész, egyetemi tanár. 2017.03.08.

A modern technika sem adhatja vissza az elő koncert varázsát – többek között ezt mondta az Origónak Batta András, aki a Zeneház munkacsoportot is vezeti. Az egyetemi tanár 40 éve tanít a Zeneakadémián, ahol az alatt az időszak alatt, amikor ő volt a rektor, szinte teljesen megújult az akadémia. Batta András arról is beszélt, hogy a bécsi tanulmányai legnagyobb hozadéka, hogy megismerkedhetett a világhírű magyar operaénekessel, Marton Évával és férjével.

A Városliget-projekten belül épülő Zeneház munkacsoportot vezeti. Hol tart most a munka?

Ez talán a világon egyedülálló zenei ismeretterjesztő központ lesz, a ház tartalmáért vagyok felelős. Ilyen intézmény nincs Magyarországon.

A magyar zenekultúra igazán elkényeztetett helyzetben van, Budapest zenei élete hihetetlenül gazdag, de ilyen jellegű, „Városliget-szellemű", varázslatokkal teli épület, mint ami most épül, nincs.

Ez előszobája a magas művészetnek és a széles értelemben vett zeneművészetnek, amelybe nem csak komolyzene tartozik majd, hanem könnyűzene, a világzene, a népzene, és minden, ami a zene csodáját mutatja be. Ezt fejlesztjük most, és nagyon intenzíven haladunk.

Batta András Fotó: Polyák Attila - Origo

Önhöz szinte minden alkalommal mint a zenetörténészhez érkeznek. Én pont ezért – legalábbis egy kérdés erejéig – mint gordonkaművészt kérdezem, hiszen a zenei szakközépiskolát is ezzel a hangszerrel végezte. Hogyan élte meg fiatalkorában a napi többórás gyakorlást?

A tanárképzőt végeztem el cselló szakon, emlékszem, annak rendje s módja szerint diplomakoncertet is adtam, nagyon kedves zenetudós kollégáim, Kovács Sándor és Karasszon Dezső közreműködésével. Persze

az az igazi , ha az ember olyan szinten tud muzsikálni, hogy kiülhet a Zeneakadémia nagytermébe, és ott el tud játszani egy szonátát vagy egy szóló csellószvitet.

Én fiatal koromban ezt szerettem volna, és nagyon sokat gyakoroltam. De hát sok mindennek össze kell jönnie ahhoz, hogy valaki szólóművész legyen. Izgulós voltam, elég ügyetlen a kezem, pedig ez nagyon fontos dolog. 16 éves koromban volt egy nem túl sikeres vizsgám. Nem sikertelen, kaptam rá jegyet, de ahhoz képest, hogy mennyit készültem rá, a töredéke jött át. Letört, hogy ennyit dolgoztam, és sikertelen vagyok. Közben

nagyon sok minden más is érdekelt, a zenében, nem nagyképűség, csak tény, hogy tágabb zenei horizontot céloztam meg, mint általában a csellisták.

Ekkor döntöttem el, hogy zenetudománnyal fogok foglalkozni. A szüleim elvittek Ujfalussy tanár úrhoz, aki legendás alakja volt a II. világháború utáni fél évszázad magyar zeneéletének, rektor is volt a Zeneakadémián.

Mondhatjuk azt, hogy Ujfalussy József volt az első, aki elkezdte önt terelgetni abba az irányba, ahol később sikereket ért el?

Az ő példája indított el. Beszélt zenetörténetről is, és nekem ez borzasztóan imponált. Azt is megmondta, hogy mi mindent kell tudni. Attól kezdve, hogy nem a csellóra építettem a karrierem, sokkal kevésbé izgultam. Összességében sokkal kevesebbet tudtam gyakorolni, mert a tanárképzővel párhuzamosan elvégeztem a zenetudományi szakot. Azt azért hozzá kell tennem, hogy csellistaként a tanáraim nagy jóindulattal viseltettek irántam...

A modern technika varázsa

Szokta kezébe venni a hangszert?

Nagyon ritkán, de azért van otthon cselló.

Fotó: Polyák Attila - Origo

A zongorához gyakrabban ül le?

Néha oda is. A zenetörténet-tanításhoz kell tudni kottát olvasni. De abban a teremben azonban, ahol tanítok, és ahol most is ülünk, a modern technika eszközeivel be lehet varázsolni az egész zenetörténetet, hiszen az internetes programok, a „felhő" mindent magába foglal. Egy zenetörténet-tanárnak ez óriási lehetőség.

A régiek persze sokat zongoráztak, mert sokszor csak úgy tudták bemutatni a műveket, Egy Richard Strauss-darabot azonban, akármilyen jól zongorázik valaki, nem lehet visszaadni.

Szóval: elkényelmesedtünk.

Ha már itt tartunk: ön szerint a zenének – úgy általában – ez a fajta modern technika, amiről ön is beszél – jót tesz? Elsősorban arra gondolok, hogy megveszek egy csúcsminőségben elkészült CD-t, egy hibátlan előadást, majd elmegyek egy koncertre, ahol én ezután elvárom azt a tökéletes minőséget, amit korábban hallottam, miközben azt minden bizonnyal nem kaphatom meg, egészen egyszerűen azért, mert azok, akik játszanak, nem robotok.

Pozitív és negatív hatása is van ennek. A megismerés lehetősége végtelen. Elképesztő, hogy milyen anyaghoz jut hozzá az ember pillanatok alatt.

Olyan zeneszerzők műveinek felvétele, akár több előadásban, akikről régen alig hallottuk, ma karnyújtásra, ha úgy tetszik egy gombnyomásra van. Ez régen elképzelhetetlen volt.

Viszont az élő zene varázsára ma is szükség van, különösen azért, mert a könnyűzene terén elharapózott a „szintetikus" zenecsinálás: gyakran hiányzik az emberi tényező, azaz a művész.

Azon a varázson túl, amiről ön is beszél, az egyes termek akusztikája, mondhatom a Zeneakadémia nagytermét, vagy a Művészetek palotájának több termét is, teheti vonzóvá a koncertlátogatást?

Na, igen! Egy jó koncertet hallgatni élőben – az előbb említetteken túl a Zeneakadémia kistermét is mondhatom –, ahhoz semmi sem érhet fel, az nagyon nagy élmény. Az unplugged (eleven – a szerk.) zenélés nélkül nem is beszélhetünk zeneművészetről. Ezt a lángot őrizni kell.

Teljesen megújult a Zeneakadémia

Ahogy ön is említette, a Zeneakadémia egyik termében ülünk. Annak, aki belép ide, szembetűnő, hogy ez most, hogy úgy mondjam: „rendben van", kívül-belül.

Itt óriási fejlődés zajlott le. Amikor én rektorhelyettes lettem - ez volt 2002-ben -, majd rektor lettem - 2004-ben -, akkor nem volt még meg ez az épület (a Zeneakadémia Ligeti György épülete – a szerk.). Volt egy nagy múltú, ámde teljesen lepukkant épület. És egy olyan intézmény, amelyben kiváló tanárok tanítottak, de az egésznek nem volt modern értelemben vett menedzsmentje. Emlékszem, az, hogy kommunikáció, marketing, vagy PR szitokszónak számítottak. Mondjam azt, hogy kőkorszaki állapot volt, de mindenképpen időszámítás előtti.

Az volt a nagy gondolat, hogy ezt a fantasztikus épületet és a Zeneakadémia világraszóló múltját hozzuk fel a modern kor elvárásának szintjére, elsősorban infrastrukturális szempontból.

Újítsuk fel a történelmi épületet, építsünk föl egy új épületet, ami kiszolgálja a hallgatókat, tanárokat, és vigyük a Zeneakadémia jelentőségét vissza a magyar és a nemzetközi zenei társadalom tudatába. És ha visszavisszük, nagyobb állami és magántámogatást fog kapni, újra felkerül a nemzetközi élvonalban elhelyezkedő zeneakadémiák szintjére. Ez mind tökéletesen beigazolódott, mert

ma a Zeneakadémiának sokkal jobban megy, mint bármikor. Sokkal nagyobb állami támogatásban részesül.

Az én időmben, amikor a felújítás elkezdődött, álmodni sem mertünk arról, hogy erre a szintre eljuthatunk. A magántámogatások is nagyon szépen folynak, és ha külföldről idejön egy hallgató, azt ma már nemcsak azért teszi, mert kiváló tanárok vannak itt, hanem mert éjjel-nappal tud gyakorolni, olyan koncertekre járhat, olyan koncerttermekben hallgathat előadásokat - megjegyzem: nemcsak a Zeneakadémián, hanem a Müpában is – amelyek abszolút világszínvonalúak.

Amikor beléptünk, azt láttuk, hogy a diákokat hangszigetelt termekben tanítják, ilyen termekben gyakorolnak. Például ez, és az ön által említettek, illetve az, hogy ezáltal nő a diákok komfortzónája, jobb teljesítményre sarkalhatja őket?

Azt gondolom, hogy igen. Ezeket persze nagyon nehéz lemérni.

Persze tudjuk, hogy Pablo Casals gyerekkorában egy tökön tanult meg csellózni, amire húrokat szereltek. A rossz körülmények sokszor jobban motiválnak embereket, de a mai korban elkényelmesedtek a fiatalok, és elvárásaik vannak.

Ezért nem hibáztathatók: hál' istennek ők ebben nőttek fel. Azt azért nem szabad elfelejteni, hogy ez egy piac. A zeneakadémiák egymással versenyeznek a növendékért, a támogatásért, a tandíjért és így tovább, és a növendékeknek az is fontos, hogy például egy teremben milyen technikai felszereltség van.

Amikor elkezdtem zenetörténetet tanítani, annak idején – ennek csaknem negyven éve – bakelitlemezeken oktattunk.

Aztán Bécsből hoztam egy kazettás magnót, és azt használtuk. A kazettás magnót itt úgy nézték, mint egy különleges állatfajtát. Elképesztő, hogy mekkora utat tettünk meg.

Fotó: Polyák Attila - Origo

A bécsi tanulmány legnagyobb hozadéka

1978-ban a bécsi Zeneakadémiáról a kazettás magnón kívül mást is hozott?

Én Bécsben egyetemre mentem. Ez azért fontos, mert, ahogy általában a német nyelvterületen, a zenetörténet az egyetemen van, nem az akadémián.

Nálunk azonban a zenetudomány a zeneakadémián van. Ezt Kodálynak köszönhetjük, és szerintem nagyon jó dolog.

Mi gyakorlati muzsikusok között nőttünk föl, és mi magunk is intenzíven zenéltünk. Barátom, kollégám, Kovács Sándor, aki szintén professzor az akadémián, kiválóan zongorázott, Karaszon Dezső nagyszerű orgonaművész.

Bécsben nekem az volt a legnagyobb csalódásom, hogy száraz zenetörténeti előadások voltak. Aztán bejártam a Zeneakadémiára is, mert nem bírtam ki.

De a legtöbbet Bécsben az Operaházban és a koncerttermekben tanultam. Minden este ott voltam. Nekem az operaműveltségem onnan származik. És ott ismerkedtem meg Marton Évával. Bementem hozzá a művészszobába, és gratuláltam neki az egyik előadás után. Ő akkor már nagy sztár volt, de nagyon aranyos volt velem. Azt persze nem is álmodtam, hogy ez egy komoly szakmai és emberi kapcsolatnak az első fejezete.

Ennek a hosszú szakmai kapcsolatnak a csúcspontja az volt, amikor könyvet írt róla?

Igen, ez annak a következménye. Ő a nyolcvanas években sokat járt Magyarországra, én pedig abban az időben sokat dolgoztam tévének, rádiónak, zenei műsorokat készítettem. Többször összehozott minket a sors, és ami a legszebb volt az egészben, hogy amikor rektor lettem, ő akkor ért el az életének abba a fázisába, hogy hazaköltözne. Meghívtam a Zeneakadémiára professzornak, tanszékvezető lett belőle. Ilyen módon kicsit a sorsába is bekapcsolódtam. Sokszor mondja is, hogy én voltam az egyike azoknak, akik miatt hazajött, mert megteremtettem neki a megfelelő miliőt. Ami neki természetesen dukált is.

A könyv elkészültét nehezítette, vagy inkább segítette, hogy abban Marton Éva férje és egyben menedzsere is szerepel?

Segítette, hogyne, mert amire Éva emlékezett, azok elsősorban művészi dolgok voltak, a férje pedig végigkövette ennek a páratlan nemzetközi karriernek a természetrajzát.

Mert minél följebb van valaki, annál jobban kell küzdeni. A Mount Everestnek is az utolsó pár métere a legnehezebb, ott a legkevesebb a levegő.

Rengeteget tanultam ezekből a beszélgetésekből. Marton Évától a szakmai dolgokról, Marton Zoltántól pedig a menedzseri dolgokról. Érdekes, hogy ő egy botcsinálta menedzser, mert eredetileg sebész. Mégis profi kulturális menedzser lett, méghozzá nem is akármilyen.

Azt mondja, minél magasabban van az ember, annál nehezebb. Könnyebb volt a Zeneakadémián tanársegédként dolgozni, mint később, a ranglétra legmagasabb fokán, rektorként?

Sokkal.

A felújításon kívül, amit említett, mik voltak azok a kihívások, amelyekkel rektorként meg kellett küzdenie?

Azért vállaltam a rektorságot, mert sok dolgon akartam változtatni.

A felújításon kívül az egész intézmény működését modernizálni kellett.

A reformokat persze senki sem szereti, mert az emberek félnek a változásoktól. Ezzel is meg kellett küzdenem, azon kívül, hogy menedzselni kellett az egészet. Felelősségteljes, nehéz, de heroikus évek voltak.

Fotó: Polyák Attila - Origo

Modern szóval élve, ön menedzser típusú rektor volt?

Annak tartom magam, akkor is, ha nem professzionális menedzser voltam, hiszen soha nem tanultam azokat a dolgokat, amelyek ahhoz kellenek. Mégis én vezettem be ezt a fogalmat, vagy legalábbis vezetői viselkedési formát a Zeneakadémián.

Korábban mindig az volt, hogy egy nagyon jeles, kimagasló művész fémjelezte a Zeneakadémiát, ami persze egy csodálatos dolog, csak ez az én időmre nem volt elég. Nem volt elég a név, ezt az intézményt menedzselni kellett.

Azért tudtam autentikusan képviselni az Akadémiát, mert itt nőttem fel, itt lettem tanár, ide kötődöm. Még családilag is. A feleségem egy nagy muzsikusnak s egyben emblematikus professzornak, Banda Edének a lánya, aki csellóművész volt, és nagyszerű tanár. Ezer szál kötött az intézményhez, rengeteg barátság. De ez nem csak velem van így. Ennek az intézménynek ez a nagy előnye, de egyben a hátránya is. Olyan, mint egy pálmaház: belterjes. Ha itt végzett valaki, itt marad tanárnak negyven évig. Egymás között vagyunk.

A Zeneakadémia nagyon zárt világ

Nehéz is tőle elszakadni?

Nagyon nehéz, és nehéz idegennek bekerülni. Nemzetközi tanár nincs is, legalább is olyan, aki állandóan itt van, és nem magyar származású.

Ez jó vagy rossz?

Ez megint olyan dolog, hogy is-is.

Nagyon erős szellemiség van itt, de egyben erősek a falak is.

Amikor egy tanári karnak a 30-40 százaléka külföldi, és ők hoznak egy másfajta szemléletet, az más, mint amikor három napra idehívunk valakit egy mesterkurzusra. Én ezt komoly kihívásnak érzem – a nemzetközi zenei felsőoktatási piac fényében – a következő évekre, nevezetesen, hogy ezt a nagyon zárt közösséget kinyissuk a nemzetközi oktatás felé.

A fő állása mellett, ahogy fogalmazott, mindig volt más is. Az egyik ilyen a könyvírás. Egyről már beszéltünk, egy másik jelentős alkotása az Opera című könyv, ami talán nem is könyv, hanem lexikon, amely 130 szerző 340 művének leírását tartalmazza.

A lexikon egy kicsit riasztó szó, mivel ez a könyv éppen hogy nagyon is fogyasztható. Úgy jellemezném: étvágygerjesztő az opera menüjéhez. sokrétű, mint egy partitúra: szöveg, kép, kotta egyaránt tarkítja. A színpadra és a kulisszák mögötti világra egyaránt figyel. A könyv egyébként óriási siker lett, több százezer példányt adtak el belőle a világban, tizenöt nyelvre fordították le, és az emberek szeretik.

Én olyan dolgokat szeretek csinálni, amit az emberek szeretnek, ami népszerűsíti a zenét, a zenei műfajokat.

Nem a szakmának ír, hanem a közönségnek?

Igen, egyértelműen.

Én a szakmának tanítani szeretek, a közönségnek pedig mesélni és írni.

Ide járnak fiatalok, akik a szakmát tanulják, és én próbálok nekik a szakmából valamit adni, de én nem vagyok az a zenetudós, akik kutatással tölti az életét. Nekem ehhez nem volt soha türelmem. Mindig szerettem a nyüzsgőbb életet. Én nem tudok három olyan évet elképzelni – egyet sem –, amikor otthon ülök, mint egy cellában, egy könyvet írva. Nekem nagyon fontos a visszajelzés.

Korábban azt mondta, hogy feledékeny ország vagyunk. Hajlamosak vagyunk olyan zeneszerzőkről megfeledkezni, mint Weiner László, Veres Sándor, csak Bartókról és Kodályról beszélünk. Most is így gondolja?

Igen, és ebbe a feledékenységbe magamat is beleértem. Ha az ember ostorozza a zenei életet, ostorozza magát is, hiszen én ennek a része vagyok. Próbáltam – különösen rektorként – ezeket az emlékeket kiásni, és a tiszteletet megadni, de minduntalan elhalványul a kép.

Nem csak Weiner Lászlót, még a Weiner Leót is elfelejtjük, meg Durkó Zsoltot, aki szerintem nagyon jelentős zeneszerző volt, sőt egyike volt a legfontosabbaknak az elmúlt ötven évben.

Mikor, ki játszik Durkó Zsoltot? Kadosa Pál, akit életében nagyon sokra tartottak, és aki nagy generációkat tanított zongorára, nyilván nem a legnagyobb zeneszerző, de az életműve van olyan fontos, hogy foglalkozni kéne vele. Nem beszélve az előadóművészekről, akikről ami hangzóanyag fennmaradt, azt meg lehet hallgatni, de mást nem nagyon. Óriási művészeink voltak. Talán a Magyar Zene Háza segíthet szellemük megidézésében és ébren tartásában.

Ezért nevezték el az egyik ösztöndíjat Fischer Annie-Kodály Zoltán ösztöndíjnak? Az elnevezés kiválasztásában ön is részt vett?

Ez egy minisztériumi találmány. Nem volt benne szerepem, noha korábban az ösztöndíjat odaítélő kuratóriumnak tagja voltam. De szerintem az nagyon szép, hogy az ösztöndíjat egy előadóművészről, Fischer Annie-ról és egy zeneszerzőről, Kodály Zoltánról nevezték el.

Fotó: Polyák Attila - Origo

Kodály volt az utolsó megmondóember

Ön saját magát hogyan helyezné el a magyar komolyzenei életben?

A személyemet nem akarom túlságos jelentőséggel felruházni.

Szerintem nincs is ma olyan ember Magyarországon, mint mondjuk Kodály, aki amit mondott, az egy kinyilatkoztatás volt.

Kocsis Zoltán a zenei szakmának ez volt, de a kodályi prófétaattitűdtől valami elválasztotta. De a kor is más. Én egyike vagyok azoknak, akik az életüket a magyar zenekultúra szolgálatába állították. Se több, se kevesebb.

2013-ban kormánybiztosként önt bízták meg azzal, hogy egy egységes komolyzenei koncepciót kidolgozzon. Ez mégis azt sugallja, hogy az ön szerepe igenis nagyon fontos, és megkerülhetetlen.

Ez nagy megtiszteltetés volt, amit én annak köszönhetek – és itt most tényleg fölösleges szerénykedni –, hogy ami itt a Zeneakadémián történt, egy történelmi dolog volt. Akkor kaptam felhatalmazást arra, hogy ezt a Zeneakadémia falain kívül is továbbvigyem. Meg kell, hogy mondjam, hogy ez nem sikerült.

A zenei élet annyira széttöredezett, hogy arra, hogy egy egységes koncepciót kidolgozzunk, nem volt fogadókészség. Nekem egyébként ez volt eddigi életem egyetlen sikertelen periódusa.

Mégis azt gondolom, hogy a kavicsot bedobtam a vízbe, és a víz elkezdett fodrozódni. Talán ebből is lesz egyszer valami.

Ami viszont komoly sikert hozott, még ha megosztottságot is kelthetett a szakmában, az Álom, álom, édes álom című könyve volt, amely az Osztrák-Magyar Monarchia idején íródott operetteket mutatja be. Hogyan fogadták?

Ez felkérés volt egy kiadó részéről, hogy érdekelne-e egy ilyen feladat. Harminc éve történt, akkor még elég fiatal voltam. Valószínűnek tartom, hogy én voltam a sokadik, akit erre felkértek, hiszen voltak professzoraim, nálam jobban befutott zenetörténészek, csakhogy az operettet mindenki lenézte. Szakmán belül sokan mosolyogtak rajtam, de nem kaptam fejmosást érte. Azért vállaltam el, mert kíváncsi voltam, hogyan működik az operett mint kortörténeti dokumentum. Aztán évek múlva rácsodálkoztam, hogy ez külföldön is trenddé vált. Persze nem az én hatásomra, de mégis énutánam. A könyvnek nagyon nagy sikere volt.

Mosolygott rajta a zenetudományai szakma, viszont a történészek, az irodalomtörténészek nagyon komolyan vették, és jó kritikákat kaptam. Az élet engem igazolt, mert az operettek kutatása ma nagyon divatos.

De például az első könyvemre is minden bizonnyal azért kértek föl engem, mert az 1970-es években Richard Strauss-szal – akiről szól a könyv –, nem volt divatos foglalkozni. Nagyon sok szempontból kicsit le is nézték a zenéjét, politikai szempontból pedig nem volt elég kóser, hogy így mondjam. A nácizmus alatt vélt vagy valós magatartása miatt. Ő nem ment el Németországból, és hagyta magát ünnepelni, de hetven éven felül volt egyrészt, másrészt 1935-ben minden tisztségéről lemondott, éppen Stefan Zweig miatt, akivel szolidaritást vállalt.

Szóval én akkor nagyon örültem, hogy fiatalon könyvet írhatok, pont akkor mentem ki Bécsbe, és az nekem egy életre szóló szerelmem maradt.

Annak ellenére, hogy akkor könyvet írtam róla, ma sem ismerem teljesen az életművét. Jó pap holtig tanul. Egy másik könyvemben pedig a zenei tehetségről írtam Czeizel Endrével együtt – már 1992-ben. Akkor még nem volt akkora divat, mint manapság...

Néhány hónapja azt mondta nekem Szenthelyi Miklós, akivel korábban együtt ült a zsűriben a Magyar Televízió tehetségkutató műsorában, a Virtuózokban, hogy az egy hiánypótló műsor. Egyetért vele?

A Virtuózok életem egyik legnagyobb élménye.

Annak ellenére, hogy egész pályafutásomat ragyogó fiatal zenei tehetségek között töltöttem, a Virtuózokban megjelenő fiatalok sokasága, komolysága, sorsa, kitartása, habitusa elementáris erővel hat rám.

Meggyőződésem, hogy ha van jó példa, amely az egész társadalomra, sokféle értelemben is kihat, akkor az a Virtuózok. Hatalmas missziót teljesít itt a közmédia, nagyon boldog vagyok, hogy részese lehetek!