Női néven járta be a világot Horváth Lajos

Kathy Horváth Lajos interjú portré
Kathy Horváth Lajos interjú
Vágólapra másolva!
A világon egyedülálló módon hangolja el, és játszik a hangszerein Kathy Horváth Lajos akit három éve az Európai Tudományos és Művészeti Akadémia rendes tagjának választottak. A hegedűművész – aki idén az Érdemes és a Kiváló Művész kitüntetést kapott – az Origónak adott interjújában beszélt arról is, hogy milyen volt a legendás Rákfogó együttesben játszani, mit tanult Yehudi Menuhintól, és azt is elárulta, hogy miért kapott női nevet.
Vágólapra másolva!

Mielőtt elkezdtük az interjút, kollégám azt kérte öntől, hogy vegye a kezében a hegedűt, hogy készíthessen néhány fotót, ön azonnal meg is húzta a hangszert, én pedig azon gondolkodtam, hogy volt olyan, hogy elgondolkodott azon, hogy kell – fogalmazzunk így – normálisan – g-d-a-e sorrendben – kihangolni egy hegedűt?

Hegedűt vagy brácsát, a világon egyedülálló módon hangolok el. (nevetés)

Kathy Horváth Lajos Fotó: Hirling Bálint - Origo

Erre elsősorban azért van szükség, hogy bizonyos páros hangokat jobban tudjon megszólaltatni?

Részben igen, de ez egy betanult darabnál nem működne, mert akkor az ember nem találja a hangokat.

Egy kisebb szonátát azért bármikor el tudok játszani tisztán, bárki, bárhová hangolja a hangszert.

Egyébként a hegedűket úgy hangolom, amilyen kedvem van.

Lehet ezt követni?

De a rendes hegedűn is előfordul, hogy játszom egy improvicáiót - mondjuk a Szakcsival (Szakcsi Lakatos Béla zongoraművész – a szerk.) és többet soha nem játszom ugyanazt.

Hogyan határozza meg azt a zenét amit játszik? Improviciós-, vagy fúziós jazznek?

Én a jazzből építkezem kortárs klasszikus zenei alapokra.

Az édesapja és nagybátyja már a 40-es, 50-es években híres jazz-zenészek voltak, ami már csak azért is meglepő, mert akkor ez a stílus nem volt túlságosan népszerű, főleg Magyarországon.

Abban az időben jelentek meg olyan amerikai filmek, amikben big-bandek játszottak. Fantasztikusan jól szólaltak meg! És akkor volt ez a híres Ostende Rajkó Zenekar (az Ostende Rajkó Zenekar az 1930-as években alakult. Kizárólag roma fiatalok játszottak benne – a szerk), ebben többek között benne volt Cziffra György (Liszt Ferenc-díjas zongoraművész – a szerk.), aki már fiatalemberként zeneakadémiát végzett. Őt vitték magukkal, hogy vegye le a harmóniákat, Pege Aladárt (Kossuth-díjas és Liszt Ferenc-díjas bőgőművész – a szerk.), hogy vegye le a basszusokat a többiek pedig az egyéb szólamokat. Édesapám például a gitárt. Ezek nagyon jó fülű ember voltak, köztük volt a Banyák Kálmán is (hegedűművész – a szerk.).

Ők aztán kijöttek a moziból, leírták és este már gyakorolták az üzletben, ahol muzsikáltak. Na azért nem úgy volt, ahogy a legenda szól, hogy este már játszották, azért egy kicsit próbáltak is. Aztán az emberek nagyon megszerették a jazzt.

A Nagypatkány (Horváth Sándor gitárművész – a szerk.), édesapám bátyja Karády Katalin, meg a Jávor Pál filmjeiben is szerepelt zenészként. Aztán már nem csak mint zenész! A Heten, mint a gonoszok című filmben, még egy komolyabb szerepet is kapott. De édesapám is több filmben játszott.

A filmek az ön életéből sem maradtak ki. Mi az, amire a legszívesebben emlékszik?

1973-ben szerepeltem a Kakukk Marciban, egy gitárost játszottam. 20 éves voltam akkor.

De a film zenei részében is komoly hegedűszólókat kaptam Vukán Györgytől, aki a film zenéjét szerezte.

Ami nem volt soha publikus - de most már év távlatában elmondhatom -, hogy nagyon sok tanáccsal segítettem Vukán Györgyöt, és ezeket el is fogadta.

Fotó: Hirling Bálint - Origo

Jancsó Miklóssal is több filmben dolgozott. Hogyan emlékszik azokra a forgatásokra?

Vele nagyon jó barátságban voltunk,

Bűbájos ember volt, és a roma művészeket nagyon szerette. A roma képzőművészetet, Péli Tamást, Szentadrássy Istvánt (mindketten festőművészek – a szerk.) is nagyon szerette, a roma zenészekről pedig szuper latívuszokban beszélt.

Az igaz, hogy gyerekkorában otthon versenyeket rendeztek a családban, és ön minden hangszerrel – mondjuk így – ringbe szállt?

Egy egészséges verseny volt, de én nem nagyon tudtam elviselni, hogy bármelyik testvéreim a saját hangszerén jobb nálam. És akkor mondták nekem, hogy „te menjél hegedüljél!”

Az egyik testvérem dobos volt, meg gitáros, a másik meg zongorázott, én meg láttam, hogy játszanak. Mondtam nekik, hogy „vigyázz komám, az nem úgy van!"

Sokszor mondták a rokonok, hogy „én vagyok a jobb”.

Beismerték a testvérek is a kudarcot?

Be, be! Én rengeteget gyakoroltam gyerekkoromban, és gyakorolok most is.

A rengeteg mit jelent?

Volt olyan, hogy 10-12 órát.

Arra mindenesetre felriadtam.

Azt fel sem merült, hogy a gyerekeiből ne zenész legyen? A lány hárfa- a fia hegedűművész.

A megszületésüktől hallották a zongorát, hegedűt... Nem volt más választásuk! Amikor gyakoroltam, Lalika, a fiam állt a tükör előtt két fakanalat a kezébe vett és azzal húzta. 3-4 éves korába már kapott kishegedűt, 10 évesen a rendkívüli tehetségek tagozatára járt.

Ha valaki szólista akar lenni, annak napi 5-6 órát kell gyakorolni. Aki csak arra vágyik, hogy szürke eminenciás legyen, annak elég kevesebb is, meg az csinálhat mást is. Aki szólista akar lenni, annak más nem fér el az életében a hangszer mellett.

Azért az engem igazol, hogy Kodály óta én vagyok az egyedüli, aki az Európai Tudományos és Művészeti akadémián tag vagyok, mint hangszeres zenész.

Fotó: Hirling Bálint - Origo

Volt olyan, amiről le kellett mondani a hegedű miatt? Előfordult mondjuk, hogy a barátaival nem mehetett el focizni?

Én ma már nagyon szeretem nézni a futballt, a küzdősportokat, de fiatal koromban ez nem volt rám jellemző.

Ha a gólvonalra tették le a labdát, akkor is mellé rúgtam.

Cziffra Györgyöt említette. Az önök barátsága legendás. Mi a legfontosabb, amit tőle kapott, és mi az, amit adni tudott neki?

Az igazsághoz hozzátartozik, hogy Cziffra György inkább édesapám generációjához tartozott, és ők is nagyon jó barátok voltak, nyolc évig együtt zenéltek az Arizónában. Innen a kapcsolatban.

Ma már el lehet mondani, hogy Cziffra György milyen komoly elnyomásban élt Magyarországon. Az én családom karolta föl. Volt olyan előadás, amelyen apám szmokingját vette fel, meg a cipőjét.

Apámnak 42-es lába volt, neki 43-as. Mondta is játszás közben apámnak, hogy „tegye a lába elé az erősítőt, hogy levehesse a cipőt". Ezeket mind ő mesélte el nekem, meg a felesége a Zulejka néni. Protekcióval kerültem ki hozzá Franciaországba akkor ugyanis nyugtra tanulni csak azok mehettek, akik a zeneakadémiára jártak, én pedig nem voltam akadémista. Hozzáteszem Kovács Dénes – aki akkor már a Zeneakadémián tanított – megkérdezte, hogy én miért nem járok oda.

Én is megkérdezem: miért nem?

Akkor én már jazzt játszottam, többek között a Syriusban. Ráadásul akkor a Zeneakadémián még nem volt jazz-tanszak, az jóval később indult.

Én voltam Magyarországon az első, aki elektromos hegedűn játszott. Sokszor voltam a zenekarommal elő zenekara az Omegának, meg az Illésnek. Nagyon jól kerestem. Édesapám fizetése volt 3500-4000 forint, én meg egy fellépésért kaptam 1500-2000 forintot.

Azt azért tegyük hozzá, hogy a 3500-4000 forint sem volt kevés!

Nem bizony, a 2000 meg egy alkalomra rengeteg! Na, jó, hogy nem minden nap volt fellépésem, de minden héten volt kettő. Nekem rengeteg pénzem volt, elegáns ruhákat vehettem. De annak ellenére, hogy abban a rendszerben a muzsikus cigányoknak jól ment, az Aczél elvtárs (Aczél György a Kádár-korszakban a kultúra legfőbb ideológusa volt, gyakorlatilag ő döntötte el, hogy ki alakíthat zenekart, ki adhat koncertet – a szerk.) a jazzt nem nagyon szerette, tűrte meg.

Akkor ment ki Franciaországba, Cziffra Györgyhöz?

Igen. Én már akkor Szabados Györggyel (zongoraművész – a szerk.) megcsináltam az első lemezem itthon, ami progresszív volt, egy kicsit jazzes, kicsit alternatív, de volt benne Stravinsky és egy kicsit Bartók habitusú volt, és volt benne egy rész, amiben klasszikus kortárs zenét játszottunk.

Nagy sikere volt a lemeznek, és eljutott külföldre is, egy magyar származású francia emberen, Yochk'o Sefferen keresztül, aki ott a Magma nevű zenekarban játszott. Az olyan volt Franciaországban, mint itthon az Omega.

Mindenki ismerte őket. Megtudta a címemet a követségen keresztül, és felvettük a kapcsolatot, és megkért, hogy menjek ki.

Ahhoz, hogy kijuthasson, kellett a Cziffra György-ösztöndíj?

Nem, Yochk'o Seffer küldött egy szerződést, és a nemzetközi koncert igazgatóságon keresztül kerültem ki. Akkor két hónapra hívott meg. A Cziffránál én előtte voltam. De közben én szerettem volna kint tanulni, mert Franciaországban remek tanárok voltak.

Végül háromszor három hónapra mehettem. De közben jártam koncertezni is. Akkor még csak néhány országban - talán Svájcban, Angliában, és Amerikában – indított Yehudi Menuhin akadémiai képzést. Illetve mielőtt én kimentem, pont néhány hónappal korábban indult egy Párizsban is.

Azt tudni kell, hogy ő egy utazó nagykövet volt. Mindig mondom is, ha erről beszélek, hogy én Yehudi Menuhin osztályába jártam, de nem tanított ő minket. Ha tudott jönni, akkor ott volt, akár havonta kétszer is, de általában csak negyedévente jelent meg, de olyan is előfordult, hogy fél évig nem láttuk. De Ivry Gitlisvolt volt a tanszékvezetőnk, aki szintén a világ egyik legnagyobb hegedűművésze volt. Én őt korábban rengeteg felvételen hallottam, és szándékosan is utánoztam.

Utánozni ön szerint szabad?

Van úgy, hogy egyetlen taktust, egy nagyon pici rész is inspirálhat. Itt a Yehudi Menuhin, ott a Jascha Heifetz, ez meg a sajátom. Az nem baj.

Tahi Tóth László néhány hete azt mondta nekem, hogy vannak olyan szerepei, amiket átvett valakitől, de pont úgy játssza, mint előtte a kollégája. Mit gondol erről?

Egyetértek vele.

Akkor elmondhatná nekem, hogy „ahol a G-dúr kifut, mennyire lágyan játsszam".

Kathy Horváth Lajos interjú Fotó: Hirling Bálint - Origo

Azért azt is tegyük hozzá, hogy azokban az időkben mások voltak a hangszerek. Hogy mást ne mondjak, azokkal a vonókkal, amiket akkor használtak, nem is lehetett olyan tempóban előadni egy darabot, mint most.

De ez a zongorára is igaz. Teljesen más volt. De más szempontból is teljesen más volt minden.

Ott ült Liszt, annak az adott grófnak a kastélyában, és halálosan szerelmes volt a grófnőbe. Hogy bármi is történjen köztük, teljesen lehetetlen volt, pillantások voltak csak. Meg a zene, amivel mindent el lehetett mondani. És ennyi volt a Szerelmi Álmok is. A szíve meg leszakadt, annyira imádta a gádzsit, de még csak hozzá sem érhetett. Visszatérve az időgépre...

Mivel az nincs, marad a kotta, amiből megpróbálom a darabot úgy eljátszani, ahogy én gondolom.

Egy éve jelentette be Szakcsi Lakatos Béla, hogy a Rákfogó újra játszani kezd. Hogy megy a közös játék?

Ha most a Bélát megkérdezné, akkor ugyanazokat mondaná, amiket én. Készítettük a lemezünket, amin ketten játszottunk, és semmit nem próbáltunk.

Jött a második szám, megbeszéltük, hogy „bevezetés, tárgyalás, befejezés", aztán puff, felvettük. És így tovább.

Babos Gyula néhány napja azt mondta nekem, hogy a Rákfogó azért tud megélni ma is, mert „ugyanazt a nem megalkuvó szellemiséget képviseli, amit több évtizeddel ezelőtt”. Egyetért vele?

Igen, hát ezért is tiltottak kicsit le minket. Akkor ment a Babos Amerikába, a Szakcsi Franciaországba, a Ráduly Mihály Németországba, Ausztráliába ment az Orszánszky Jackie.

Helye van". Az egy korát megelőző zene volt, ami tele volt, tele van intuícióval.

Ez egy kiváló záró gondolat lenne, de nekem még maradt valami. Megértem, ha erről nem akar beszélni, de nekem van egy történetem, a nevével kapcsolatban.

Nézze, hát ez publikus!

Akkor kérem, mondja el, honnan jön?

Az édesapám volt a negyedik fiú a családban, és a mamám mindig lány várt. Aztán mondták neki, hogy „mivel széles, terebélyes a hasa, biztosan lánya lesz".

Úgyhogy a gyereket el is nevezték, de aztán amikor megszületett, látták, hogy fiú. De ők nem változtattak a néven, maradt Kati. Persze csak otthon.

De az én igazolványomban már az szerepel, hogy Kathy Horváth Lajos.