Dubrovay László: Lehet a művet élni hagyni

Dubrovay László

Augusztus 31-én este tartják a Magyar Művészeti Akadémia évadnyitó hangversenyét a Vigadóban. Ennek keretében egy műfajteremtő szerző létrejöttekor merőben újszerű hangzású művét, Dubrovay László I.(elektronikus) zongoraverseny-ének koncerttermi bemutatóját is hallhatja a közönség. A Kossuth-díjas zeneszerző, akinek III. zongoraversenye is elhangzik az este folyamán, szintetizátoron működik közre, miközben a Budafoki Dohnányi Zenekart Hollerung Gábor vezényli, a zongoránál pedig Balázs János ül. A koncertet megelőző napokban rögzítették is a két zongoraversenyt - Dubrovay Lászlóval a próbák és a felvételek szünetében beszélgettünk.

Dubrovay László Fotó: Szabó Gábor - Origo

Ha – úgy, mint ezúttal - közreműködőként is részt vesz a saját műve rögzítésében vagy előadásában, hogyan oszlik meg a figyelme a saját feladata és a mű egészére koncentráló zeneszerzői énje között?

Tegnap hat teljes órán át próbáltuk a zenekari anyagot. Ilyenkor a zeneszerző ott van, mindenbe beleszól, és megpróbálja a zenekar számára világossá tenni az elképzeléseit, hogy a próba végére már tudják a dolgukat. A felvételen viszont sajnos nekem itt kell ülnöm a szintetizátor mellett, és időnként bizonyos teendőim vannak (nevet).

Ha az ember játszik egy ilyen produkcióban, akkor ki van rekesztve a felvétel folyamatából.

Így az eredmény nagy mértékben a rendezőn és a technikai beállításokon múlik. De amikor készen van az anyag, akkor természetesen tudjuk vágni és keverni: a sok körülöttünk felhelyezett mikrofon mind külön csatornán veszi föl a különböző hangszereket, így a végleges keveréskor nagyon alaposan bele lehet nyúlni a darabba, és az elképzelésünknek megfelelően lehet alakítani, javítani a felvételt.

Ha lehetősége van rá, tudja teljesen kívülállóként hallgatni a saját szerzeményét?

Persze, sokszor megesik, és erre szükség is van, mert az ember ilyenkor tudja igazán kontrollálni, mi a jó, mi a kevésbé jó, illetve min lehet javítani.

Előfordulhat, hogy kifejezetten változtat is ilyenkor a művön?

Igen, előfordul. Az ember ugyanis rendszerint egy együttesnek, vagy még azon belül is bizonyos, egészen kiváló kvalitású művészeknek ír egy művet. Tehát akkor, ha egy másik zenekar játssza ugyanazt a művet, előfordul, hogy muszáj valamit változtatni, mert nem egyformák a muzsikusok képességei. De általánosságban azért ritka az ilyen eset, mert a zeneszerzőnek kötelessége úgy formálni és megírni a darabokat, hogy azt lehetőleg szerint minél több együttes és zenekar tudja előadni.

Ezúttal a Budafoki Dohnányi Zenekar adja elő a művét Hollerung Gábor vezényletével, és Balázs János zongoraművész zongorázik. Vele mióta tart az együttműködésük?

Balázs János a Zeneakadémián hozzám járt egy évig, illetve egészen pontosan az egyik évben be volt osztva az én egyik osztályomba. Körülbelül 3-4 héttel a tanév kezdete után odajött hozzám, és megmutatta a noteszét, azzal, hogy: „Tanár úr, annyi koncertem, annyi fellépésem van, hogy sajnos nem tudok jönni órákra..." Én pedig erre azt mondtam: „Jancsikám,

a legfontosabb a közönség.

Menj, játsszál, gyakorolj, tanulj, gyűjts össze minél nagyobb repertoárt: ez a legfontosabb." Így is történt.

Volt viszont egy olyan művem, amelyet lejátszottam az osztálynak: a címe Parafrázis. Ez egy nagyon virtuóz zongoradarab. Holics László játszotta azon a rendkívül jól sikerült, kitűnő felvételen, amelyet a Rádió készített. Ezt hallgattattam meg az osztállyal, és aztán évek múlva hallottam vissza, hogy Balázs János játssza ezt a művet. De nem keresett meg engem, sőt a kottát sem tőlem szerezte meg, hanem Holics Lacitól. A zeneakadémiai vizsgáján is ezt játszotta, és mindenki el volt ragadtatva tőle.

Amikor a Müpában adta elő, kíváncsi lettem, és elmentem meghallgatni. Hangsúlyozom, hogy ez egy kifejezetten nehéz zongoradarab: összesíti azokat a lehetőségeket, amelyeket mint zongorista én is Liszttől, Bartóktól, Debussytől, Raveltől, Szkrjabintól tanultam, tehát

igencsak igénybe veszi a játékos virtuóz képességeit.

Viszont olyan nagyszerű volt az előadás, hogy a koncert után odamentem gratulálni, és már akkor azt mondtam: „Nagyszerű, Jancsikám, de még összejövünk az előadáson kicsit "csiszolni." Azóta többször is dolgoztunk így, és azt hiszem, Jancsi beleszeretett a zenémbe. Egyszer csak bejelentette: arra vállalkozott, hogy fölvegye az összes zongoradarabomat CD-re. Én ennek természetesen nagyon örültem.

Zajlik a próba. A szintetizátornál Dubrovay László, a zongoránál Balázs János Fotó: Szabó Gábor - Origo

De itt sem ért véget a történet, Balázs János ugyanis egy fantasztikusan nyitott művésztípus. Miután meghallgatta a Computer Mikrokosmos című, Bartók Mikrokozmosz-ának mintájára készített komputerzenei művem 12 darabjából az utolsót, amelynek címe: A clown utolsó álma, lelkesen azt mondta: „Tanár úr! Ebből írjon nekem egy virtuóz zongoradarabot!" Én ezt meg is írtam pár nap alatt, így született az Hommage á Fellini. Odaadtam neki a kottát, ő pedig egy hét múlva felhívott azzal, hogy szeretné eljátszani a darabot. Fantasztikusan adta aztán elő, így természetes volt, hogy neki ajánlottam, sőt, ezután még másik darabokat is komponáltam neki.

Miután pedig már az összes zongoradarabomat rögzítette, felmerült, hogy szintén föl kellene venni a három zongoraversenyemet. A II. zongoraverseny, amely talán a legnehezebb a három közül, elég sokáig nem találta az előadóját. 1991-92. táján Baranyay László tanár úr játszotta, de azóta senki. Balázs János azonban vállalkozott rá, és Hollerung Gábor valamint a Budafoki Dohnányi Zenekar előadásában egy kitűnő felvétel készült. Innen adódott az ötlet, hogy most vegye fel az első és a harmadik zongoraversenyt is: ezeket most elkészítjük, és egy lemezen elérhető lesz mindhárom.

Mi az oka, hogy az MMA évadnyitó koncertjén csak az I. és a III. zongoraverseny hangzik el, a II. nem?

Mindössze annyi, hogy ezt a két zongoraversenyt, szemben a másodikkal, Balázs János még nem játszotta, így ezeket mutatjuk most be egyszerre a közönségnek. Az első zongoraversenyt 35 évvel ezelőtt komponáltam, 1982-ben. Mivel sok, úgynevezett live-elektronikus szólódarab és kamaradarab készült akkoriban, ki akartam próbálni, hogy zenekarral együtt hogyan lehet egy ilyen hangzást megszólaltatni.

Abban az időben ezek az live-elektronikus darabok sokkal gyakrabban hangzottak el koncerttermekben. 1975-ben hoztam haza Németországból a szintetizátoromat – ez volt akkor a legmodernebb analóg rendszerű szintetizátor. Az akkori elektronikus koncerteken

először csak két hangszóróról lehetett hallani a zenét, ami önmagában is nagyon érdekes volt,

mert a legújabb hangkutatási eredményeket kitűnően fel lehetett használni, és ilyen módon lehetett gazdagítani a zene hangzását. De ez a forma egy idő után kicsit kifáradt, mert ha nincs előadóművész a színpadon, két hangszórót nézni nem túlságosan izgalmas, még hogyha hangilag nagyon érdekes dolgok is történnek.

Dubrovay László a Vigadóban adott interjút az Origónak Fotó: Szabó Gábor - Origo

Hogyan látja most az irányzat helyzetét a 70-es évekhez képest?

Akkoriban volt ennek a műfajnak egy óriási felfutása, ezért természetesen az analóg szintetizátorok gyártása a cégek számára is komoly üzletet jelentett. Amint mondtam, ezeknek a segítségével hangkutatások is folytak, rendszerint a rádiók nagy elektronikus stúdióiban. Aztán mindez valószínűleg nem hozta a várt profitot. De talán

a zeneszerzők is ludasak abban, hogy ez a műfaj egyre jobban kiszorult a koncerttermekből,

mert nem sok igazán jó darabot komponáltak. Olyan ismeretek szükségesek ahhoz, hogy valaki elektronikus zenével foglalkozzék, hogy nem sok zeneszerző vállalkozott rá.

Én készítettem annak idején az első live-elektronikus, majd az első komputerzenei lemezt is a Hungarotonnal, illetve szintén én hoztam létre az első elektro-akusztikus zenei szövetséget Magyarországon, amelyet csatlakoztattunk a nemzetközi szervezethez. Tehát valóban az egyik leginkább élenjáró képviselője voltam a műfajnak. De amikor láttam, hogy egyre inkább elfogy a közönség, és nincs hallgatóság, akkor én is úgy gondoltam, hogy

a zeneszerző dolga eljuttatni a mondanivalóját a közönséghez, ha valóban van mondanivalója számukra.

Így más műfajok felé kezdtem orientálódni: volt egy időszak, amikor nagyon sok fúvós darabot és fúvószenekari művet írtam, mert azoknak is egy teljesen más közönsége volt, aztán magyar népi hangszereket használtam műveimben, utána zenekari művek, versenyművek, opera, táncjátékok következtek. De az elektronikus zenében szerzett tapasztalatokat ott is hasznosítani lehetett, így sok új, a hangszereken megvalósítható effektus és új játéktechnika tudta gazdagítani a zenekar nyelvezetét.

A zenekarokon keresztül eljuthattak azok a gondolatok a közönséghez, amelyeket szerettem volna feléjük továbbítani.

"A zeneszerző dolga eljuttatni a mondanivalóját a közönséghez, ha valóban van mondanivalója számukra." Fotó: Szabó Gábor - Origo

De közben azért az elektronikus zene területén is mindig komponáltam valamit.

Két évvel ezelőtt például megvettem a LogicPro 9-es legújabb szoftvert.

Időközben ugyanis az elektronikus zene digitalizálódott, és a digitális rendszer megjelenésével megszűnt a nagy elektronikus stúdiók jelentősége: sorra bezártak az elmúlt évtizedben. Ma már mindenki vehet magának egy computert, hozzá egy szoftvert, és máris tud zenét komponálni. A stúdiók eltűnésével és a műfaj háttérbe szorulásával beszűkült ezeknek a műveknek az előadási lehetősége. Például én elkészítettem ugyan a Computer Mikrokosmos című CD-t, és le is adták a rádióban, de azon kívül nincs fórum, ahol ezt többször elő lehetne adni. Egyszer elhangzik, és kész. Egy zongoraversenyt vagy zongoradarabot viszont általában megtanul több előadó, és játsszák folyamatosan. Így változott a világ.

Mennyire tudja a közönség manapság értelmezni ezt az irányzatot? Hogyan lehetne elérni, hogy a zeneletöltés korában, amikor már könnyedén hozzáférhetőek ezek a művek, kelendőek is legyenek?

Az igaz, hogy ezeket a műveket az interneten is meg lehet hallgatni. Az első zongoraversenyem is hozzáférhető abban a formában, ahogy Kocsis Zoltán vette föl lemezre, csak ott más - Concerto Numero 4. - címen. Ennek az az oka, hogy Bach hat Brandenburgi verseny-ének mintájára én is hat concertót szerettem volna írni, és ez volt a negyedik. De aztán úgy hozta az élet, hogy írtam két további zongoraversenyt is, így ennek megfelelően átcímeztem.

Ahhoz, hogy az elektronikus művek népszerűsége nőjön, nemcsak arra kellene több lehetőséget találni, hogy ezek elhangozzanak, de az is szükséges lenne, hogy a zeneszerzők más nézőponttal forduljanak ehhez a műfajhoz. Szerintem ez a műfaj valódi nehézsége.

Csak a tehetségen múlik minden:

ha jönnek majd olyan fiatal, tehetséges szerzők, akik ismerik ezt a technikát, amellyel a versenyműtől a filmzenéig mindent lehet komponálni, akár egyedül, otthon is, akkor változhat a helyzet.

Az Ön életművében elképesztő a műfajok sokszínűsége. Korábbi nyilatkozataiból az derül ki, hogy gyerekkorában az opera hatott Önre leginspirálóbban. Most létezik az Ön számára valamiféle rangsor a műfajok között?

Én most már e tekintetben leginkább visszafelé nézek: arra, hogy mi mindent komponáltam életem során! Operát, táncjátékot, illetve nagyon sok zenekari művet és versenyművet írtam. A versenyműveknek az a magyarázata, hogy nagyon szeretem a hangszereket, mindegyiket egyenként. Van is egy olyan szólósorozatom, amelyben a fuvolától a nagybőgőig 15 különböző hangszerre írtam egy-egy darabot rengeteg új hangzással és új játéktechnikával: tulajdonképpen

egy hangantológia ez a sorozat

a huszadik század végéről, rengeteg olyan hanggal, amelyekről senki nem is tudja, hogy egy hangszer képes megszólaltatni.

Dubrovay László és a Budafoki Dohnányi Zenekar zenészei Fotó: Szabó Gábor - Origo

A hangszerek szeretetén túl szeretek együttműködni kiváló művészekkel is: sok mindent tanulok tőlük, amit aztán összeegyeztetek az akusztikai ismereteimmel, és így illesztem, integrálom egy új zenei nyelvbe. Ez is hozzájárul ahhoz, hogy olyan rengeteg versenyművet írtam: nemcsak zongorára, hanem trombitára is hármat, kettősversenyt tubára, hármasversenyt rézfúvós hangszerekre, hegedűversenyt, csellóversenyt, kettősversenyt hegedűre és csellóra, és még hosszan sorolhatnám. Mindig izgatja a fantáziámat, ha egy kitűnő előadóművész feltűnik. Rácsodálkozom, miket tud a hangszerén, és azonnal azt találom a legizgalmasabb feladatnak, hogy olyan új darabot írjak a számára, amelyben ezt meg tudja mutatni. Ez egy folyamatos együttműködés az előadóművészekkel, a zenekarral, kamaraegyüttesekkel, miután pedig elkészült a mű, megtanulják, és előadják, akkor pedig a közönséggel is.

Ha összevetnénk a most készülő felvételeket a csütörtöki koncerten készült felvétellel, ahol a közönség is jelen lesz, mi volna vajon a különbség? Tetten érhető volna, min és hogyan változtat az, hogy a közönség is jelen van?

Valószínűleg egy teljesen más felvétel volna, vagy lesz is, az eredmény. A stúdiómunkában sokkal több lehetőség van pontosan, precízen kidolgozni mindent, hogy tökéletes rendben legyenek a hangok, a dinamikák, a hangszínek - minden. Az előadáson viszont megtörténhet, hogy érzelmi indíttatásból másképpen hangzik el valami, vagy a zenészeket másra inspirálja a közönséggel való kapcsolat. Ez mindig egy interakció. A közönség soraiból olyan kisugárzás és olyan visszajelzések érkeznek, hogy attól még lelkesebben játszanak a zenészek, és ilyenkor egy egészen más felvétel készülhet. De ez éppen így csodálatos: lehet precízen, sterilen, pontosan csinálni mindent, és

lehet a művet élni hagyni is.

A zeneművek is hatnak a közönségre, hiszen lüktetnek, és tele vannak biológiai energiákkal, ha pedig visszacsatolásként a közönség szintén interakcióba lép az előadókkal, az gyönyörű szép eredményeket hozhat.

Saját szavai szerint azért nem lett Önből zongoraművész, mert egy előadóművésznek sokszor kell ismételnie egy megtanult művet, a zeneszerző előtt pedig mindig ott van a szabadság, egy újabb...

... üres lap.

De sok szerzőtől hallhatjuk, hogy az üres lap bizony ijesztő is tud lenni. Ilyen érzése sosem volt?

Nem, nekem soha. Amikor kiteszem magam elé a lapot, már kell, hogy legyen valami elképzelésem, (nevet) így szerencsére nincs mitől megijednem.

Legközelebb mi kerül az üres lapra, min dolgozik éppen?

Most éppen nem dolgozom semmin. Bár annyi művet írtam az elmúlt 50-60 évben... de most mégis érzem, hogy dolgozni kellene. Volna is több megbízásom, de én, hála Istennek, soha nem megrendelésre dolgoztam: mindig a szívemből írtam, amit és akinek éppen szerettem volna.

"Mindig a szívemből írtam, amit és akinek éppen szerettem volna." Fotó: Szabó Gábor - Origo

Például '82-ben megírtam az első zongoraversenyt, '83-ban fölvettük Kocsis Zoltánnal, '84-ben pedig már meg is írtam a második zongoraversenyt. Úgyhogy akkor már nem az elsőre koncentráltam, hanem az izgatott, hogy az újabb mű szólaljon meg. Az ember állandóan lép tovább, közben pedig van úgy, hogy egy-egy mű hosszabban nyugszik, és az is kérdés, hogy megtalálja-e az előadóját. Balázs János például egy fantasztikus, rendkívüli képességű zongoraművész, aki szereti a zenémet, és megvan benne az a szándék is, hogy elő akarja adni. Az viszont távolról sem biztos, hogy hasonlóan alakul az élet, és éveken keresztül mindig ilyen előadók állnak egy zeneszerző mellé.

Ez sokszor véletlenszerű.

A jövő titka, hogy mi következik ezután.