A külföldizésről, avagy már megint a balett 3.

Hangya Rita

Ókovács szerint az opera - 2/17. levélária.

Drága Tatjána Néném!

Persze, persze, a Siegfried, tudom, ott volt a második előadáson, tele van kérdéssel, meg mi volt az a sok hely a nézőtéren – előrebocsátom, hogy a dolgozói bérletünk jelezte finoman, hogy mégis meg kell lépnünk, amit nem akartam azonnal –, ezekről mind legközelebb írnék. Addig viszont, ahogy ígértem, fejezzük be a balettos témát, mert nyúlik, mint a rétestészta, miközben evidenciákról van szó.
A Magyar Nemzeti Balett, az Opera együttesének 2011-től indult fejlesztését nemcsak Ön illeti néha csípős szavakkal, előfordul, hogy más „kommentekben" és kvázi a „levegőben" is megjelenik az érv: addig volt sajátosan magyar arcélű a balettegyüttesünk, amíg csak magyarok alkották. Néném is az egyetlen szokásos felvetéssel él: a magyar figuraformálásról mint karakterjegyről.

Forrás: Magyar Állami Operaház

Igazán nem akarnám felnyitni azt a megoldás nélküli (akár énekesek vagy színészek kapcsán is releváns) topikot, hogy a technikai elemek jelenléte mellett vagy esetleg helyett is elfogadható a személyiség varázsa, a karakter erőssége. Ilyenkor egy senior magasugró képe lebeg előttem, amint magabiztosan nyilatkozik, rutinosan jelentkezik a starthelyen, mosolyog, integet, stramm férfiként, sok régi győzelemmel a háta mögött nekifut – és átugrik a léc alatt. Nagy egyéniség, meg is tapsolom a múltját, csak sajnos, a mutatvány nem sikerült... De ez legyen az én nézőpontom, a világért sem mondanám, hogy nem kell személyiség. Ám én a „mellett" pártján vagyok.

Kedves Tatjána Néném!
Általánosságban nézve én tényleg úgy gondolom, hogy a klasszikus balett egyetemes műfaj (ezért klasszikus), bár sok darab Oroszországban keletkezett (Csajkovszkij-balettek), mások Franciaországban (Giselle), megint mások Angliában, a tánc technikáját illetően nem igazán mutatnak nemzeti sajátosságokat, legfeljebb a divertissement részben található néptáncok. Tehát Odette, Odilia vagy Giselle vagy a Szilfid eltáncolása elsősorban magas szintű technikai és művészi tudást igényel, amelynek a szempontjából közömbös, hogy a balerina milyen nemzetiségű. Az előbb említett néptáncok általában erősen stilizáltak, inkább balettlépésekre épülnek, mint az eredeti néptáncokra, tehát ezekhez is elsősorban balett képzettség szükséges, de itt akár még előnyt is jelenthet, hitelesebb lehet az alakítás, ha pl. az orosz táncot orosz táncosok táncolják, a spanyol táncokat spanyolok...

Forrás: www.zsofiapalyi.com/Zsofia Palyi

Amikor Sir Peter Wright nálunk koreografált, én, tánctudatlan megkérdeztem tőle, mitől és miért más az angolos technika? Ő nyilván tudja, hisz onnan jön, szellemileg friss, márpedig olyan rég kezdte a pályáját, hogy az ember azt hihetné, személyesen volt jelen a kezdeteknél (jó, jó, még csak 90...). A lovag úr azt válaszolta: olyan kevéssé széles színpadai voltak Angliának, hogy speciális lábmunkát alakítottak ki arra, hogy ne ütközzenek folyton az oldalfalakba... Lám, egy „nemzeti jelleget" néha a fizikai körülmények alakítanak...
Egy együttesnek egységes arculatát nemcsak az biztosíthatja, hogy ugyanabból az iskolából kerülnek ki táncosai, sokkal inkább a hosszú távú együtt dolgozás kovácsolja össze a csapatot. Ilyen szempontból szerencsésnek mondhatjuk magunkat, mert annak ellenére, hogy sok a külföldi táncos az együttesben, mégsem lett átjáróház. Nem kevesen 7-8 éve vannak itt, tényleg megtanultak magyarul, nagyon jól beilleszkedtek a társulatba. Sőt, többen már az iskolát is itt végezték, tehát bár nevük alapján nem egyértelmű, de az (akkor még) Táncművészeti Főiskoláról kerültek hozzánk (Komarov Alexandr, Kirejko Dmitrij, régebben Andrea P. Merlo vagy Castillo Dolores). Másfelől sokat tanulhatunk is egymástól, igazán motiváló lehet egy táncosnak, ha közelről láthatja, együtt dolgozhat magasan képzett, kiváló orosz, ukrán, olasz, japán stb. táncosokkal.

Forrás: Magyar Állami Operaház

Az együttes egyedi arculatát a táncosokhoz képest sokkal inkább a hazai alkotók teremthetik meg. Bár ez nagyon összetett kérdés, hiszen azoknak az alkotóknak is csak néhány darabjuk bizonyult időtállónak, akik egy-egy korszakban nagy népszerűségnek örvendtek, műveik fémjeleztek egy társulatot (Markó Iván, Eck Imre). Maurice Béjart sem véletlenül tiltotta le régebbi koreográfiáinak játszási jogát, érezte, hogy adott korban már nem hatnának úgy, mint alkotásuk idején. Épp ezért nekünk is meg kell próbálnunk friss szemmel nézni a repertoárt és mérlegelni, mely darabok hatnak a mai nézőkre is, és melyek azok, amelyeket inkább csak egy-egy évforduló kapcsán érdemes felújítani, mint muzeális érdekességet. Ennek ellenére úgy érzem, megfelelően nemzeti jellegű a repertoárunk, az idei évadban 4 nagy klasszikus előadás mellett (A diótörő, A hattyúk tava, Don Quijote, Kalóz), 5 hazai koreográfus által készített teljes estés előadást játszunk (Anna Karenina, Hófehérke, Spartacus, Space Fantasy, A vágy villamosa), ezeken kívül még mennek Kenneth MacMillan, John Cranko, és Jiří Kylián egyre inkább klasszikusnak számító koreográfiái is. A vágy villamosa című produkció bemutatásával kortárs magyar alkotóknak is lehetőséget adunk a bemutatkozásra, a koreográfiát első balettmesterünk, Venekei Marianna készíti, Dés László zenéjére. Néném is láthatja, hogy repertoárunkban megfelelünk annak a feladatnak, ami az ország egyetlen balettegyüttesétől elvárható.

Forrás: Magyar Állami Operaház

Néném említi, hogy több balettegyüttes elsősorban a saját iskolájában végzett táncosokat veszi fel. Bizonyára ilyen is van, pl. Párizsban, de úgy gondolom, ez a beállítás is sok szempontból csalóka lehet, hiszen az Operának is több táncosa van, akinek a Táncművészeti Főiskola a legmagasabb végzettsége, de valójában nem csak ott tanult, hanem Győri vagy Pécsi Táncművészeti Szakközépiskolában, és a képzés végén 1-2 évet járt az MTE-re. (Pár hete már egyetem, ezért váltok én is MTE-re!) De ez más országokban is működő gyakorlat, még Párizsi Opera együttesében is van egy Laëtitia Pujol nevű táncosnő, aki a Toulouse-i iskolában tanult, és csak egy évet járt a Párizsi Opera Balettintézetébe. A volt Szovjetunió utódállamainál sem olyan egyszerű a helyzet, itt sem egyértelmű, hogy például a szentpétervári iskolában tanulók mind oroszok lennének, hiszen sokan Ukrajnából, Kazahsztánból érkeznek. Mégis, a legérdekesebb példa talán Hollandia, ahol nagyon komoly, minőségi táncélet van, ám szinte csak külföldiekkel: több, nemzetközileg elismert tánciskola is működik, ahová érdekes módon a helyiek alig jelentkeznek, elsősorban külföldiek tanulnak azokban.
Drága Nénémnek kifejezetten nehéz udvariasan írnom arról, hogy mennyire egyértelmű: más országok balettegyütteseire is egyre inkább jellemző, hogy külföldieket alkalmaznak, már az emlegetett Párizsi Operaház együttesében is jelentős számú nem francia születésű szólista található. Ezt a jelenséget talán érdemes másik oldalról is nézni: a tánc és a zene (meg a képzőművészet stb.) tényleg olyan artisztikus területek, ahol nem az anyanyelv számít. És régebben igazán büszkék voltunk azokra a magyar táncosokra, akiknek sikerült külföldi együttesekhez szerződniük. Nyilván nem féltettük a korábban is nemzetközi holland táncéletet Aradi Máriától és Nagy Tamástól, de a Royal Ballet School végzőseiért sem aggódtunk, mikor Solymosi Zoltán táncolta a főszerepeket a londoni Royal Ballet előadásaiban, és persze, Párczen Zsófiára is büszkék voltunk, amikor bekerült a Párizsi Operaház együttesébe, és még hosszan sorolhatnánk a külföldön sikeresen elhelyezkedő táncművészek sorát. Egyetlen komfortproblémát természetesen elismerek: amennyire hozzá tud adni – de csak egy klasszikus előadáshoz! –, hogy a Pillangókisasszonyt megszemélyesítő művész japán, úgy zavaróan hathat, ha a Nyugat lánya – klasszikus – előadásába beugratnak egy afrikai énekest Seriffet énekelni.

Forrás: www.opera.hu

De még néhány év, és ezen is túl leszünk: ha tatár hercegnek minden tenort elfogadunk, aki a Turandot Nessun dormájának magas H-ját kiénekli, lett légyen Pavarotti-szerű nagydarab, korpulens talján, vagy szőkes skandináv énekes. A művészet az absztrakcióról szól, itt az elvonatkoztatásról képessége alapkövetelmény volna.

Visszatérve: ha pedig a legmagasabb színvonalat szeretnénk nyújtani a nézőknek, akkor a legalkalmasabb táncosokat kell szerződtetnünk. Ebben az évben 648-an jelentkeztek próbatáncunkra, ebből 16-an voltak magyarok (nem mindnyájan az MTE-ről). Az egyetemi balettmesterekkel együtt a mi kollégáink is mindig részt vesznek a termi képesítővizsgán, így a Táncművészeti végzőseinek két lehetősége van, hogy bizonyítsák rátermettségüket. Nem gondolom, hogy elfogultak lennénk a külföldiekkel szemben, sőt az az elvünk: ha csak egy helyünk van, két azonos tudású jelentkező közül a magyart fogjuk választani. Együttesünkben is megbecsüljük a magyar táncosokat, többen az elmúlt években, egész fiatalon kiemelkedő szóló szerepekben bizonyíthattak (Leblanc Gergely, Balázsi Gergely, Felméry Lili). Reméljük, pozitív változásokat hoz a jövő és a Táncművészeti Egyetem és a Magyar Nemzeti Balett tavaly indított intézete együttesen már fogja tudni biztosítani az Opera klasszikus balettművészeinek minőségi utánpótlását. Uff, én (jó sokat) beszéltem!

Tatjána nénja türelmét kéri, újabb kérdéseit várja, kák szálávej létá,

Szilveszter