Gesztustalanságok

Ókovács Szilveszter, Magyar Állami Operaház főigazgatója 2015.08.25.

Ókovács szerint az opera – 2/15. levélária

Láttam, felcsigázta a hosszú levél, amely a klasszikus balett utánpótlásának nehézségeiről szólt. Megírtam a folytatását is, de most Néném olyan új kérdéssel talált el egy napilapos cikk kapcsán, hogy előbb erre kell felelnem. Tényleg benyomta volna a politika ronda, szőrös mancsát az Operába? Ráadásul az az én kezem volna? Nocsak.

Én is láttam, hogy a Népszava pénteki számában megjelent egy írás bizonyos Fábri Ferenc tollából, amely kifogásolja a Kommunizmus Áldozatainak Emléknapjára időzített összesen két, azaz 2 perces animációnkat. Még soha senkitől nem kaptunk sem ilyen tartalmú, sem ilyen stílusú ("gusztustalan", "vizuális környezetszennyezés" stb.) levelet, elismerő szavakat annál inkább.

2013 januárja óta működik az Opera úgynevezett Hét Nap Programja, amely a magyar nemzet (és igen, szörnyű, de az Opera) hét fontos napját jelöli meg. Ybl Miklós azért tervezte a világ leggyönyörűbb előcsarnokát és főlépcsőjét, hogy a látogató lekoptathassa cipőjéről az utca porát, és kissé átszellemülve léphessen a kvázi szakrális térbe. (Emlékszik Néném a Varázsfuvolára? „Itt megtisztul a lélek...") De eltelt közben százharminc esztendő. A stresszes nap végén ma is jól jön a lépcsőház tágassága és szépsége, az ott eltöltött gond-radírozó idő, ezért is nyitjuk ki előbb, már egy órával kezdés előtt a Feszty Bárt. Ám amit Ybl korának magyar nemese vagy polgára sosem felejtett, azt mi már nem tudjuk ab start: azt se tudjuk, hétfő van vagy szerda, hányadika, milyen ünnep- vagy emléknap. Vagy hogy kik fiai-borjai volnánk?

Ókovács Szilveszter, a Magyar Állami Operaház főigazgatója Fotó: Szabó Gábor - Origo

Épp ezért hoztuk létre ezt a kis programot négy éve. Hogy a zsúfolt napok estéjén, ha leül a néző a székünkre, még az előadás előtt, attól világosan elkülönítve emlékeztessünk arra (magunkat is!), amire az ünnepek és emléknapok valók: a hétköznapoktól való különbözésre. Ezt akár egy magánszínház is megteheti, egy nemzeti intézménynek pedig, pláne, ha a legnagyobb, kötelessége is szerintem – mert az Opera nem egyszerűen műsorszolgáltató, hanem a jelen idő és a társadalom része. Külön odafigyeltünk arra, hogy az érzékenységek miatt kerüljük a figurális megjelenítést a 7 db egyperces filmben, csak színek és betűk, ábrák jelennek meg, továbbá magyarul és angolul az adott emlék- vagy ünnepnap neve, dátuma – a filmeket az egyik legkiválóbb hazai animációs rendezővel és stábjával készíttettük el, anno a sajtónak is bemutattuk azokat.

Igen, azóta a magunk rövid, tartózkodó és artisztikus módján minden évben megemlékezünk a Holokauszt Emléknapjáról, az október 6-i és november 4-i Nemzeti Gyásznapokról, a június 4-i Nemzeti Összetartozás Napjáról, a Magyar Kultúra Napjáról és november 7-ről is – de még mielőtt Fábri úr felujjong, ez számunkra „csak" Erkel Ferenc születési dátuma, tehát a Magyar Opera Napja. Ítélje meg bárki, ettől a pártpolitika költözik-e az Opera falai közé? Én inkább úgy gondolom, hogy százhúsz másodpercet minden áldozatunk és ünnepünk megérdemel.

Hogy a politika mancsa szükségképp szőrös-e, még azt is tagadnám. A közügyekkel foglalkozás (egy állami operaház vezetése is ilyen pl.) fontos és nélkülözhetetlen: ha a politikát en bloc aljazzuk, utóbb senki se lesz majd, aki vállalja. Ugyanakkor, ha pártpolitikát értett ezen a népszavás Fábri úr (de miért nem fogalmaz pontosan?), azt pedig visszautasítom, hisz nálunk senki sehogy sem tartja nyilván mások pártszimpátiáját, származását, vallását, nemi orientációját – merthogy fogalma sincs róla. Akár még el is viccelhetném a dolgot, a pártpolitika annyira nem szól bele az életünkbe (bárcsak lennénk olyan fontosak, hogy megcsörrenne a nem létező piros telefon – valójában dehogy lenne jó, már túlzott előtérbe kerülésünket is aránytévesztésként élném meg). A cikkírónak valószínűleg dunsztja sincs arról, hogy az utóbbi hat évben a magyar és a nemzetközi művészeti élet igazán színes palettájáról érkező alkotók és előadók léptek fel nálunk, a művek témaválasztása alapján is egyszerre tűzhetett volna minket tollhegyére minden irányultságú lap – de nem tették, mert eddig úgy tűnt, a korrektség méltányosságot fial. Gesztusokért az oktalan meg nem támadás gesztusát. Ezért kár ezért a cikkért.

Ha Néném nem tudná megnyitni a kisfilmeket, röviden jelzem: a kommunisták áldozataira emlékezőben színes, mozgó csíkok lassulnak le szürke sávokká (Dohnányi száműzetésben írott, 1953-as Stabat Materének hangjaira), a holokauszt áldozataira egy bárányfelhőt beszövő szögesdrót emlékeztet (a nálunk valaha igazgatóként működő Mahler csodaszép dalának, az Ich bin der Welt abhanden gekommen kezdetűnek előjátékára), vagy a magyar kultúrát ünneplőben egy betűuniverzumba repülünk, nagy magyarok nevei jönnek szembe (Kodály-zenére). A trianoni összetartozást helységnevek írásmódjának szívszorító átalakulása illusztrálja (Bartók: Este a székelyeknél című tételére) – efféle borzasztó „vizuális környezetszennyezést" követ el az Opera...

Jövő héten küldöm balettos kérdéseire a megfeleléseket, várhatja azt a levelet is, kák szálávej létá!

Szilveszter

2017. március 4.