Vágólapra másolva!
Ókovács szerint az opera – 2/12. levélária.
Vágólapra másolva!

Drága Tatjána Néném!

Nem kellene fáradnia a digitális korban, hogy körömollóval kivágott cikkeket zsúfol borítékba, s adja fel – ilyen deres-ónos időkben! – a nem is túl közeli postán! Igen, láttam én is, sokan írtak Fleming művésznő második magyarországi dalestjéről, és kötélnek állok igen szívesen, hogy magam elmeséljem, milyennek láttam őt – közelről!
Mert az Erkel hatalmas nézőterének túlfeléről minden másképp látszhat vagy hallatszhat, valahogy ez is a csoda benne. Tehát ha valaki mást érzékelt, abban éppúgy igaza lehet, már úgy értem, a tényeken túl. Mert azokat muszáj leszögezni. Például, hogy Renée Fleming kottából énekelte az általam legjobban várt Brahms-dalcsokrot, és ezt sajnáltam, mi tagadás. Csak a szöveget tette maga elé, csupa nagybetű Worddel nyomtatva, de mennyivel intenzívebb volna mindez kívülről, hisz a dalest a legfelsőbbfokú kommunikáció a közönséggel!

Renée Fleming Fotó: Polyak Attila - Origo

Az egyik dalnál, a kutyanehéz Mainachtnál mosolyogtam. Ugyanis képzelje, Néném, az a bolond szokásom lett, hogy fuvarozom ezeket a nagy sztárokat, elvégre szolgálati BMW-ben ülhetek, dolgozzak is vele. Hazavittem már Leo Nuccit, Edita Gruberovát is, Juan Diego Florezt, Bryn Terfelt én vittem az Operaházba, és most, mit tagadás, Renée Fleming elé is kimentem. Még 2012-ben megvártam a párizsi Bastille előtt, Arabellát énekelt, és roppant kedves volt. Teljesen egyedül közlekedett – különben ezúttal is –, és figyelmesen váltott pár szót velem. Bevallom, nem hittem volna, hogy bő négy évbe kerül, mire az akkor felvillantott új találkozás létrejön, de az a helyzet, hogy Flemingből egy van, operaházból meg elég sok a világon, úgyhogy nem egyszerű szervezni. A művésznő problémázás nélkül beszállt előre, és hajlandó volt úgy tenni, mintha nem ismerné fel először a kocsi kiváló hangrendszerére bekészített dalt, Yanni megható, I genitori (Szülők) c. szerzeményét, amelyet természetesen ő énekelt el jó pár évvel ezelőtt. (Érdemes rákattintani, az olasz szöveg egyszerű, de nagyon megkapó)

Erről, tehát a saját szüleiről nem akartam faggatni, viszont érdekelt volna, miért kellett műsort változtatnunk, hisz másnap este a schumanni Asszonyszerelem, asszonysors helyett majd hat Brahms-dalt énekel. Azt mondta, a lemez az oka, amelyet egy füst alatt itt, nálunk vesz fel, és szeretné kipróbálni magát a koncerten is, mert ezek nagyon új dalok a számára. Na, több se kellett nekem: és a Májusi éjben az a frázis egy levegőre lesz? Milyen tempónál? – tudakoltam. Nem, hát azt nem lehet kibírni, jött a válasz. De a téma nem zárult le mégse, mert a koncerten az „Und die einsame Träne bebt..." valóban vastüdőt igénylő sorát a visszatéréskor egy levegőre énekelte el – s eközben Hartmut Höll, ez a csodálatos, hiperérzékeny zongorista a világ egyik legszemlélődőbb tempóját vette fel, tehát a fortély sportértéke még nagyobb!
Miss Fleming kiválóan beszél németül, ezt csak azért szögezem le, mert Kegyed is jelezte, hogy egy kukkot se értett a németjéből. Jelentem, ez persze, lehetett így, a gömbölyű, rezonáns hangadás a művésznőnél mindent visz, de tudja, mit énekel, az egészen biztos. És azt is tudja, mit akar mondani – már úgy értem, a sajtókonferencián is. Sajnos, a kollégák megkukultak a sztár előtt, pedig a teremben az angol szakosok száma ijesztően magas méretet öltött, úgyhogy nem oldott sokat a görcseimen, hogy néha én maradtam a kevésbé attraktív nyelvhasználatommal interjúvolónak, ám őt, az intelligens és profi művészt semmi sem zavarta.

Arról beszélt, amiről ő szeretett volna, és huncutul visszautalt arra, hogy pár perccel korábban, még kettesben meglestük az Eötvös-Marquez opera próbáján Cser Krisztiánt. „Is he disturbing You?" kérdeztem tőle, amikor az újságírókkal ültünk, és a püspöki voce behallatszott a hátunk mögötti Királyi Páholy üvegajtaján át, látható fülhegyezésre késztetve Miss Fleminget. „Oh no, I want to know him closer!" riposztozott...

Fotó: Polyak Attila - Origo

És türelmesen dedikált, interjúzott és mosolygott a koncert után is, még órákig. Mi pedig, akárhogy is fájlalja Néném, türelmesen jegyezzük meg, hogy még ez a (részben) Európában tanult művész is amerikai marad, a vér tehát nem válik (v)ízzé, európai ízzé. Igen, fellazítja önálló estjének második részét, elráadásosodik már a dalest közepe is. De így volt ez a 2011-es zenekari koncerten is az Operaházban: összecsattan két tenyér, és az amerikai énekesek máris rágyújtanak a Summertime-ra, miközben már előtte is svédasztalos műsort produkáltak – de végül is a minőség számít, az „ételek" íze, arra pedig nem lehetett panasz.
Volt, aki hozzám hasonlóan kritizálta a kottából éneklést – megértem. Tekintet kell, odafordulás, a levetett láncok szabadsága. És igen, néha elfogytak levegők, döccentek hangok, volt kivékonyodott csúcsmagasságból is egypár, és Miss Fleming szerintem se énekeljen Lauretta-áriát, mert ennél sokkal nagyobb a dolog tétje és a saját reputációja is. Mindent lehet mondani, egyet viszont elvitatni nem: sugárzó, nagy egyéniség állt a színpadunkon, extra zeneiséggel, és az operarészletekben poétikus előadással – és Höllel, Fischer-Dieskau utolsó kísérőjével, akivel mindent összevetve egyszerre pompás és tanulságos estet adtak.
Néném írja, hogy az Otello Ave Mariájával aludt utána el – valóban szépen csinálta, de én meg a Richard Strauss-csoda, a Morgen! zongora-bevezetőjével. Ahogy azt Höll játszotta, a mennyben éreztem magamat! (Remélem, Néném díjazza a németes szóviccet!)

Még sok ilyet, mondom magamnak... Tatjána néném levelét pedig továbbra is várom, kák szálávej létá!
Szilveszter