Opera a vérzivatarban

Kiss B. Atilla díszlet FOTÓ FOTÓ ÁLTALÁNOS FOTÓTÉMA jelmez Közéleti személyiség foglalkozása ÖLTÖZÉK próba SZEMÉLY színész színpadi jelenet TÁRGY művész operaénekes
Budapest, 2016. október 19. Kiss B. Atilla Marko szerepében Einojuhani Rautavaara A bánya című operájának próbáján a Magyar Állami Operaházban 2016. október 19-én. A darabot október 21-én mutatják be a finn Vilppu Kiljunen rendezésében. Az Opera ősbemutatókkal, koncertekkel, hangversenyekkel és kiállításokkal emlékezik meg az 1956-os forradalom 60. évfordulójára. MTI Fotó: Máthé Zoltán
Vágólapra másolva!
Ókovács szerint az opera  – 2/6. levélária.
Vágólapra másolva!

Drága Tatjána Néném!

Múltkor, ugye, arról írogattam Önnek kérdésére, miként kerül Kádár az Operaház pincéjébe? Kegyed válasza nyomán muszáj kategorikusan cáfolnom, hogy mi, kései emlékezők/hüledezők birtokolnánk „odalenn" a temetőből lopott Kádár-csontokat, dehogy! (Egyébként pedig a trapézpince nem „lenn van", hanem épp a földszinten...) De hogy miként kerekedik kvázi '56-os fesztivál abból a nehéz helyzetből, hogy se balett, se opera nem íratott a forradalomról, a vérzivataros időkről, nos, ezt szívesen bemutatom Önnek, mert lehet, én sem érteném azonnal.

Kiss B. Atilla Marko szerepében Einojuhani Rautavaara A bánya című operájának próbáján a Magyar Állami Operaházban Forrás: MTI/Máthé Zoltán

Ezek a mi stilizált műfajaink nemigen alkalmasak direkt politizálásra vagy gyors történelmi emlékezésre. Amikor szegény Simándyék – Tóth Aladár igazgatása alatt – kénytelenek voltak eljátszani Oleg Kosevoj történetét, éppoly nevetséges és egyben unalmas is volt a fegyverrel rohangáló partizánok világa, mintha most egy '56-os balett keretében a főhős Molotov-koktélokkal a kézben ugraná a saut de basque-ot. Ez sokkal inkább a film terepe. (Jut eszembe, az említett kurzusopera, az Ifjú gárda, ez a pufajkába csomagolt, de horrorba hajló Mejtusz-mű akkor része volt a felsőbbrendű szovjet ember kultúraexportjának, muszáj volt itt is mennie – egy csasztuska-szerű katonaindulót fel is használtunk belőle a Kádár-darabban.)
Lírai feldolgozások sem születtek, pedig azoknak lett volna tere – a magyar emlékezetpolitika ugyanolyan megosztott, mint az értelmiség. Az egyik nem bátorította, a másik meg lassan fogott hozzá az ösztönzéshez, és a téma is olyan, meg az alkotóművészek anyagi helyzete is, hogy megrendelés nélkül, az asztalfiók számára senki sem teremt szívesen. A mostani, a 60. évfordulóra volt egy kis ráfutásunk, de magam sem hittem volna, hogy kevéssé direkt művekkel mi jutunk valamire. Kellett végül két impulzus, hogy végül 13 programos sorozattá álljon össze az Opera '56-ja, harmincnál is több eseménnyel, előadással.

Laborfalvi Soós Béla a komisszár és Tommi Hakala Simon szerepében A bánya című opera próbáján Forrás: MTI/Máthé Zoltán

Néném emlékszik a Bányára: Bogányi Tibor két éve jelezte, lenne itt egy finn mű, Rautavaara be nem mutatott első operája, amely a magyar forradalomról szól. Elmentünk az idős, nagybeteg szerzőhöz Helsinkibe. Az a fajta hideg nap volt, amikor az ember azon csodálkozik, hogy tud jeges szélben még eső esni egyáltalán? Rautavaara, a finnek Szokolay Sándora természetesen világosra berendezett skandináv lakásban ült, semmi luxus, semmi felesleges bútor, de tisztaság és szeretet közepette. Járókeret, gégeirtás – nem ragozom a betegség tapintható vagy látható jeleit. De a Mester ezer százalékig tiszta tudattal ült, és sürgő-forgó feleségétől övezve készségnél többel: örömmel válaszolt a kérdéseinkre. Akkor ott eldöntöttük, hogy az adekvát hangsúlyok és a mű hangulata miatt mégis finnül tanuljuk meg a darabot, finn főszereplővel, finn rendezői stábbal. És megnyugodtam, amikor a szövegből is kiderült, hogy nem effektíve magyar történelmi szereplők, hanem stilizált, sőt nevükben nem is magyaros hősök küzdenek a színpadon, s maga a sztori sem közismert nálunk. Sokkal fontosabb ugyanis, hogy az ötvenes évek nyomasztó, ideológia-metánnal túlterhelt levegője érződjék inkább, és ne kelljen a fejünket fogni egy-egy kínos, vagy azóta kínossá vált mondat, tett miatt – elvégre ki tudja, milyen optikája volt egy finn kisvárosból a messze történteknek? Amit kaptunk, parabolaszerű, ma is érvényes történet, szénfekete zenével – Néném ott volt, hallhatta...

Forrás: Fortepan

A másik ösztökélés az emlékév spiritus rectorától, Schmidt Máriától érkezett, aki jobban hitt benne, mint én, hogy még lefuttatható volna egy operapályázat. Én a zsűrit rántottam össze, és kinyomoztam hat ifjú, de legalábbis még alig, vagy egyáltalán nem középkorú zeneszerzőt, akiknek még volt operapremierje az Andrássy úton. Végül Máriának lett igaza, mert a rakétasebességű meghívásos eljárással rátalálhattunk Varga Juditra, akit a zsűri a többi jelentkező közül kiválasztott, és aki képes volt mindent félretéve megírni a Szerelem c. opuszt néhány kurta hónap alatt, egy Donizetti terhelhetőségével... Amely megint nem a Kossuth téri sortűzben játszódik, nem is Bibó írógépe mellett a fűtetlen Parlamentben, és nincs benne ária komponálva a „Csapataink harcban állnak" sorra. Néném, higgye el, ez nem állna jól sem operának, sem balettnek megint csak a sokat emlegetett absztrakció miatt, s azért sem, mert nemcsak ez volt a forradalom! A Szerelem története a testek-lelkek gyötrelmeit, a véget nem éri szekunder hatásokat ábrázolja.
De mi még ennél is többet akartunk. Hisz a lázadást tánccal is kifejezhetjük, így jött kapóra Seregi legendás Spartacusának felújítása, teljesen új szereposztással – ebben megróhatna minket Tatjána néném, hisz valódi szovjet zeneszerzőé a muzsika, de ma már sokkal inkább így sóhajt fel a közönség, szemben '68-cal: ah, az Onedin-család főcíme!

Forrás: Országos Mentőszolgálat


Arra nagyon büszke vagyok, hogy október 23-án pedig egyidőben 5 helyen voltunk jelen: utal rá Néném, hogy hallotta a híreket, de azok „fizikailag" nem lehettek igazak. Dehogynem! Hisz mi nagy intézmény vagyunk! (1) Este az Operaházban díszelőadást játszottunk – Egmont, Budavári Te Deum; (2) Kassán magyar operagálát tartottunk; (3) New Yorkban muzsikusaink 27 fős kamaraösszeállítása adott gálaestet az ENSZ közgyűlési termében; (4) a párizsi Magyar Intézetben énekeseink adtak magyar műsort; (5) a fehérvári Vörösmarty Színházzal előadott 56 csepp vér című rockoperánk is szépen mutatott az Erkelben.
(Csak egyet még Kádárról! Bocsánat! Hallgatom a rádiót, egy történész lány beszél: Milyen érdekes, hogy az ugyancsak oroszokkal letiportatott '48-as szabadságharc hiénája, Haynau a legmegvetettebb személyiségek között áll, a kétszer annyi embert bitófára küldő Kádár pedig a harmadik legnépszerűbb alakja a magyar történelemnek!" És nincs igaza? Haj, de hosszú és kártékony is volt az a gulyáskommunizmus!)

Forrás: Országos Mentőszolgálat

Több mint 30 esemény sok volna? A sorozat végeztével 25 ezer nézőt láttunk vendégül, és mindenkinek olyan művészi élménytípus juthatott, amelyet az összesítő kiadvány és a műfaj előre pontosan jelzett. Valahol itt, így gondolom egy nemzeti intézmény szerepét az emlékezet kitüntetett évfordulóin, és mivel láttam Néném gyűrött füzetkéjét, nem tudom elhessegetni a gondolatot magamtól, hogy Kegyed is forgatgatta...
Mire legközelebb levelet váltunk, már a Lucia- és a Don Quijote-premiereken is túl vagyunk, lesz miről csatáznunk bőven! Addig is várom Néném levelét, kák szálávej léto!

Ókovács Szilveszter