Nézze meg a sporthíreket is
Iratkozzon fel hírlevelünkre Nézze meg a sporthíreket is
Tetszik vagy sem, a Metallica a valaha volt legnagyobb metálzenekar. Ez még persze manapság nem sokat jelent akkor, amikor a Nickelback nemcsak hogy elindulhat rock kategóriában, de sorra nyeri a díjakat, ugyanakkor
a Metallica nem pusztán azért a legnagyobb, mert mainstreammé tette a heavy metalt
a 90-es évek elején, és nem is azért, mert az 1981-ben alapított csapat 2016-ban is sikeres. Hanem azért, mert 35 éves működésének nagy részében bármihez nyúlt, arannyá vált.
A bandát azonban jelenleg legalább annyian utálják, ahányan imádják, és ennek már nem csak annyi az oka, hogy a tagok hajlamosak tahó, agresszív, fösvény módon viselkedni. Könnyebb volt ugyanis szemet hunyni a drogfüggőség és alkoholizmus, a thrash-életérzés kiárusítása, a Napster-botrány és megannyi más ügy fölött, amíg szétesett a dobcucc, a fiúk térdig jártak a pengetőporban és csak a metal volt, semmi más.
A 80-as évek elején, Los Angelesben alapított Metallica túlságosan jó volt ahhoz, hogy leragadjon annál, amit például a Slayer becsülettel visz három évtizede. A nyers, őszinte, igazi thrash metalt hozó bemutatkozó album, a Kill 'Em All (1983) után jött a Ride the Lightning (1984),
amin már megmutatkozott, hogy a csapat többre hivatott, mint az a fajta darálás,
amivel például a thrash metal műfaj névadója, a Whiplash című szám bombázza a homloklebenyünket igen meggyőzően.
James Hetfield, Lars Ulrich, Kirk Hammett és Robert Trujillo (az első kettő alapító tag)
Forrás: AFP/2016 Getty Images/Kevin Winter
Nem arról volt szó, hogy a féktelen darálás ne lett volna eladható és életképes, de a Metallica lassan elindult, hogy bizonyítsa, többet tud ennél. A Lightningon persze megvannak a pörgős thrash-nóták is, de a csodálatosan melankolikus Fade to Black, vagy a szokatlan felépítésű instant klasszikus, a For Whom the Bell Tolls már a halhatatlanság felé terelte a bandát.
Ilyet akkoriban nem sokan tudtak,
pedig ha az ember eldobott egy követ, biztosan eltalált egy thrash/mosh/speed metal bandát.
El ne feledjük az album legjobb számát, a Creeping Death-et, ami monumentális fantáziavilágával, és elképesztő sokoldalúságával már mutatta, nagy dolgok vannak készülőben.
A Master of Puppets (1986) a valaha volt legjobb metálalbum, címadó nótájánál jobb thrash-számot soha nem írtak, és vélhetően soha nem is fognak.
Ebben az egy számban minden benne van, amitől a Metallica kiemelkedett a mezőnyből:
velőbe hasító riffek, tökéletes ritmusváltások és olyan stíluskavalkád, ami valamilyen úton-módon mégis összeáll egy tökéletes egésszé.
A Master tökéletességében szerepe volt Dave Mustaine hatásának (az állandóan merevrészeg gitárzsenit még az elején kirúgták, helyette jött Kirk Hammett, aki technikás, képzett zenész, de igazából abból élt, amit Mustaine megfőzött), a heavy metal 80-as években látott ugrásszerű fejlődésének, de minden másnál nagyobb a Metallica szellemóriásának, a csapat egyetlen igazán képzett zenészének, Cliff Burtonnek, aki azonban az album lemezbemutató turnéján meghalt a csapat buszát ért balesetben.
Fatális véletlen mentette meg Hammettet
A mindössze 24 éves, elképesztően tehetséges basszusgitáros egy fatális véletlen következtében halt meg - tudtán kívül megmentve a gitáros Kirk Hammett életét. A svédországi turnéjuk alatt kártyahúzással döntötték el, ki aludjon a legkényelmesebb helyen, a felső részen, Burton pedig egy pikk ásszal nyert. A turnébusz Ljungby közelében megcsúszott a jeges úton, és az út menti hóba borulva átfordult jó néhányszor. Mindenki simán túlélte a balesetet, kivéve Burtont, aki kiesett a járműből, és rádőlt a busz. A Metallica - a Burton-család hozzájárulásával - csak rövid időre szakította meg a turnét, felvették a Flotsam and Jetsam bőgősét, Jason Newstedet, és ment tovább a verkli. A naggyá válást igazán megérdemlő Metallica-tag temetésén saját szerzeménye, az Orion szólt.Burton kiművelt fülének és zenei hozzáértésének hiánya nem a legjobbat hozta ki a csapatból:
előjött a kivagyiság, az (ekkorra már) megasztárnak kikövetelt allűrök. Az 1988-as ...And Justice for All nem nélkülözte a zseniális gondolatokat, de a pökhendi (ám ehhez képest igencsak fakezű) dobos, Lars Ulrich és James Hetfield között olyan versengés indult, ami többek között abban öltött testet, hogy a Justice keverésekor egymásra licitálva tekergették a gombokat, hogy az ő hangszerük hangosabb legyen minden másnál.
Ettől még persze a Justice kiváló lett, bár szinte minden pillanatából süt, hogy
Úristen, mekkora királyok vagyunk
de ezt meg lehetett bocsátani, hiszen pontosan így is volt. Ekkor készült egyébként az első videoklip is: a nyomasztó hangulatú Johnny Got His Gun című film ihlette a One-hoz készült videót. Maga a szám pedig újabb bizonyítéka annak, hogy a Metallica akár egy nótán belül is képes felvonultatni számos erényeinek teljes tárházát.
Sokak szerint a Metallicának itt be kellett volna fejeznie. De nem tették, ehelyett új albumukat már a mainstream rockzene egyik elismert zászlóvivőjének, Bob Rocknak a gondjaira bízták. A korábban az Aerosmith-szel, a Mötley Crüe-vel és Bon Jovival dolgozó producer pedig annak rendje és módja szerint kiszabadította a szellemet a palackból: a jobbára csak Fekete album néven emlegetett (valójában Metallica a címe) korong
egyszerre árulóvá tette a bandát, és meghozta nekik azt a sikert,
amit csak a rádiókon és az MTV-n keresztül lehetett elérni.
A Fekete album éles határvonal a csapat pályafutásában. Egykori rajongóbázisuk elfordult tőlük, ellenben minden köpködő metálosra öt Bon Jovi-, Poison-, és Queensryche-rajongó jutott, aki simán fújta kívülről a rádióbarát, végtelenül leegyszerűsített számaikat. Az Enter Sandmant még csak-csak megbocsátották volna, de a Nothing Else Matters már sok volt, így elfogadott tény lett, hogy a banda pályafutását a pre-, és post-Fekete album korszakonként lehet értelmezni.
Pedig valójában nem volt rossz munka a Fekete, még heavy metal-szempontból sem. A Sad But True, az egészen kiválóan hangszerelt, sodró lendületű Wherever I May Roam, illetve a csapat nagy kedvence (azt hitték, ebből lesz a sláger, nem az Enter...-ből), a Through the Never mind kiváló számok, csak hát valahogy nem illett a fröccsszagú lehelethez, a Sodom-felvarrókhoz és a piramisszöges dzsekikhez, hogy „Trust I seek and I find in youuuuuu."
Nagyszerű, remek, de hova tűnt a Tallica?
A Fekete album turnéjáról már úgy tértek haza, hogy a világ legelismertebb rockzenészeiként multimilliárdos celebek lettek. Gyorsan neki is láttak a pénz elherdálásának, egymást váltották az elvonón (kivéve Hetfieldet, aki egy orvoslást elutasító család sarjaként nőtt fel, ezért irtózott a kábítószertől – erről szól egyébként a The God that Failed c. szám – így jobb híján alkoholista lett), Ulrich műtárgyakra szórta a pénzt, Hammett ritka gitárokat vásárolt, és mániákusan gyűjtötte a horrorfilmes szörnyek babáit, és közben pörgették a videoklipeket, sőt, Antal Nimród még koncertfilmet is rendezett nekik (Az Origónak nem tetszett).
A rövid szünet után újabb bátor kísérletbe fogtak. Mindjárt kettőbe is: a Load (1996) és a Reload (1997) két
elképesztően hangulatos, kicsit countrys, kicsit folkrockos, ugyanakkor a thrash metalt nagyon messze maga mögött hagyó alkotás lett.
Ekkoriban vágatták le a hajukat is a tagok, hogy aztán az egyébként is sokkos állapotban levő rajongók arcába robbantsák (egy nem túl jelentős, feldolgozásokat tartalmazó album, a Garage Inc. után) a szimfonikus zenekarral együtt felvett Symphonic & Metallica című albumot.
Ezekben az alkotásokban már nyomokban sem fedezhető fel a korábbi Metallica, de ezt az apróságot leszámítva a maga módján mindegyik bizonyította, hogy a zsenialitás nem veszett el az elvonókon. Nyilván szokatlan volt sok más mellett ír népdalfeldolgozást és countryrockos „Meghalt a kutyám, drága édesanyám!"-típusú siránkozást hallani Hetfieldéktől, de például a Loadon található a húsba maróan súlyos Bleeding me, a Reloadon pedig az a Fuel, amit az Isten is koncertnyitó számnak teremtett. Több, mint vállalható műfaji kitekintés volt főleg a Load, de a Reload sem volt rossz.
Mivel egyik tag sem bukott bele a számtalan függőségébe, sajnos 2003-ban újra zenélésbe fogtak, és kiadták a teljes egészében hallgathatatlan St. Anger című lemezt. Szándékosan hallgathatatlant írtam, mert bár vannak remek ötletek ezen az albumon is, de
Lars Ulrich újabb zseniális ötlete teljesen tönkretette az egészet:
a dán teniszjátékos nevetséges dobhangzása otromba elefántként telepszik rá az egész albumra.
Három évvel később, 2006-ban sikerült még lejjebb ásniuk magukat: a Death Magnetic egy erőtlen, zagyva kísérlet lett arra, hogy megmutassák, kőkeményen nyomják még a metált ennyi idősen is. A túlbonyolított, savanyú izzadtságszagot árasztó albumon hiába próbáltak visszatérni thrashes gyökereikhez (a számoknak csak a hossza idézte a Mastert), már csak jó pillanatokat lehet találni, jó számot egyet sem (ha előtte megnyúznak, talán a Suicide and Redemption című instrumentális nótát mondanám elfogadhatónak, pedig ez is fényévekre van a korábbi ének nélküli daloktól, a borzongatóan jó Oriontól, vagy a Call of Ktulutól).
Kellett volna egy tesdublőr Ulrichnak
A dán alapítótag nagyon tehetséges zeneszerző, mindent tud arról, hogyan kell szólnia egy dobcuccnak egy thrash-albumon, és olyan témákat írt, hogy az ember legalább annyit légdobolt a számokat üvöltetve, mint amennyit léggitározott. Ugyanakkor egyszerűen nem elég képzett zenész, így hiába tudja megírni, aztán egy stúdióban feldobolni a szerzeményét, élőben - különösen az utóbbi 10-15 évben - csapnivaló játékával tönkrevág egy csomó számot. Sokak szerint miatta felesleges, csupán enyhén szórakoztató tevékenység Metallica-koncertre járni, amiben van igazság, ugyanakkor láttuk már jó formában tisztességes teljesítményt nyújtani. A Master 20. évfordulójának turnéjára például társaival együtt nagyon összekapta magát, és egyébként is: Lars Ulrich mindennel együtt nagyon fontos tagja a Metallicának.Itt tartunk most. A Metallicával kapcsolatban az új album megjelenése előtt már inkább az a téma, hogy Ulrich harmincévnyi zenélés után sem tudja élőben eldobolni a saját témáit, Hetfield torka pedig már a Battery-hez sem elég jó, nemhogy a Four Horsemen-hez (utóbbi refrénjét évek óta a közönséggel énekelteti).
Három számot már hallhattunk a november 18-ára beharangozott Hardwired... To Self-Desturct-ról, ezek alapján a nagy áttörés elmarad. Az Atlas, Rise becsületes iparosmunka, de ugyanaz a baj vele, mint az egész Magnetic albummal: indokolatlanul hosszú, így eltűnnek benne a jó témák, és unalmassá válik.
A Moth to Flame konkrétan valamelyik Magnetic-szám koppintása (olyan is, talán egy kicsivel jobb), a címadó nóta pedig bántóan semmilyen, viszont
jól hallhatóan visszaköszön benne Ulrich évtizedes marhasága, hogy fronthangszert csináljon a dobból.
A Metallica fog koncertezni az új albummal (hozzánk nem jönnek, Bécsbe viszont állítólag igen), de a bulikon a helyzet vélhetően ugyanaz lesz, mint az elmúlt 15 évben szinte mindig: gyorsan essünk túl az új számokon, aztán hadd ugráljuk csatakosra magunkat a Disposable Heroes-on, a Blackened-en és üvöltsük együtt az obligát ráadásban, hogy „searchiiiiiing: Seek and Destroy".
