Legyen Kodály mindenkié?

Kodály Zoltán Székelyfonó, Operaház, Gál Erika
Budapest, 2016. szeptember 27. Gál Erika (k) a háziasszony szerepében Kodály Zoltán Székelyfonó című daljátékának próbáján a Magyar Állami Operaházban 2016. szeptember 27-én. A darabot október 1-jén mutatják be a lengyel Michal Znaniecki rendezésében. MTI Fotó: Kallos Bea
Vágólapra másolva!
Ókovács Szilveszter szerint az opera – 2/3. levélária
Vágólapra másolva!

Drága Tatjána Néném!

Nem találkoztunk ugyan a Székely fonó premierjén, de levelét megkaptam. Ha tényleg az a kérdés, nagyon vártam-e azt a napot, kétségtelen „igen" a válasz. Szignifikáns indítást vártam a Magyar Évad kapcsán, és attól is, hogy az anyai ágon lengyel származású Kodály Zoltán művét most először külföldi rendező, épp egy lengyel viszi színre. Ráadásul úgy, hogy előtte táncházat csinálunk, benne jópár dallammal a Székely fonóból is. Mégiscsak szervesebb felvezetés lesz ez, mint anno!

Kodály Zoltán Forrás: AFP/Collection Roger-Viollet

Az 1932-es Székely-változat még úgy sem lett egész estés alkotás, hogy egy évekkel korábbi, bő húszperces színpadi kísérlet kiteljesedéseként született, az Operát akkor vezető zseniális művész, az ugyancsak zeneszerző Radnai Miklós kérésére. Az első este Haydn Patikusát adták vele, később Schicchit, Mariót, Psalmust brrrr. A műforma az „életképek" megnevezést kapta, hisz Kodály maga is tudhatta: nincs igazi, írott dramaturgiája az egymás után sorolt 19 népdalnak és néhány pantomimnak. Sokan leírták finoman, páran erősebben, kevésbé törődve a Kodály-kultusszal, hogy ez a darab gyengéje, végzete. Én másképp gondolom, a poharam (általában is) félig tele, nem üres. Ez a homályosság, talányosság épphogy a mű nagy esélye, hisz partnert lát az színpadi alkotókban, ők meg benne, és a mindenkori rendezés, díszletezés révén képes lehet valamelyest idomulni mindenkori hallgatóságához, amely a permanens egymásra találás, tehát a zenei öröklét kulcsa.

Ön azt veti szemünkre, hogy elvettük a régi székelyességét a Fonónak, mitől székely, ami már nem az? Tovább tódíthatnám az értetlenséget: mitől fonó, ami nem az? És máris itt vagyunk, gordiuszi esztétikai probléma közepén. Természetesen attól „székely" a produkció, hogy székely népdalok jelentik a gerincét, és ezeket senki sem bántja, ennél jobban székely semmi sem lehetne. Fontos újra leszögezni, ceterum censeo, hogy a mű, a védendő érték maga a partitúra a zenei jelzésekkel együtt (poco rubato), ám a színpadi jelzések nélkül (balra kék ég, jobbra várkastély) – tehát köt is, de hagy is játékteret. A művet óvjuk, védjük, lemezre is vettük pár hete: ez Kodály vegytiszta öröksége. (Ja: és Kodálynál is annyira „székely", hogy van benne két felvidéki gyűjtés is, pl. a nagy slágerduett, a Csitári...) És hogy mitől „fonó"? Maradjunk annyiban, hogy például a dalok egymásba fonódásától...

Rácz Rita (b2) a fiatal leány és Újváry Gergely (b3) a fiatal legény szerepében Kodály Zoltán Székelyfonó című daljátékának próbáján a Magyar Állami Operaházban szeptember 27-én. Forrás: MTI/Kallos Bea

Miért ez az új történet? A megváltoztatott cselekmény?, Csakis azért, amit már feljebb írtam. A dalok sorrendjén változtatni tilos, miként egy szimfóniai tételrendjén is. Ám hogy a magyar népdal metaforikus kezdetei és érzelmi (lírai) vagy épp balladai (epikus) töltését milyen vázra csatlakoztatjuk, már rengeteg megoldást kínál. Pont' mint a Kékszakállúé, amelynek hasonlóan rejtvényszerű szövege és minimális cselekménye van: nem is véletlen, hogy Kodály barátjának egyetlen pszicho-operája ilyen konjunktúrát él meg a különféle értelmezésekre, kreativitásra oly fogékony korunkban. A lengyel Znaniecki nem egy, hanem négy megoldást is kínált, abból ezt, a legkevésbé elemeltet fogadtuk el másfél éve, mert azt sem akartam volna, hogy hirtelen nagyot rántsunk a hazai megszokáson.

Néném, bocsássa meg nekem, de annál erősebb felütést, semmint hogy a bariton szólista az „Elmenyek, elmenyek" kezdetű búcsúzót halálos ágyán énekli el, elképzelni is nehéz. És innen, a férj halálától indul a flash back, amely nem válhat „fals back"-ké, mert mindent a helyére illeszt. Tényleg az a kérdés, miért hisztérikus a Rossz feleség balladája? De hát milyen lehetne a borzasztó lelkifurdalás őrjöngése közepette? Erről szól ez a csodálatos népdalunk! Vagy hogy miért kerül a Kitrákotty-mese egy ravatal-hangulatú jelenetbe? Nem végtelenül emberi, ha a halálból szerencsére még semmit sem értő kisleányt vidítani próbálja a gyászoló özvegy? Znaniecki nem a magyar lélekbe túr le, nem is tehetné, hisz lengyel, hanem azt mutatja meg, hogy ebben mások se mások. És ez megint fontos.

Gál Erika (k) a háziasszony szerepében Kodály Zoltán Székelyfonó című daljátékának próbáján Forrás: MTI/Kallos Bea

Hogy miért nincs magyar népviselet? Hogy a fiúk ruhája fura? Hogy nőies? Erről szeretnék végig beszélni: hihettük azt, hogy Kodály csak nekünk fontos, mint a családi fénykép, a pótolhatatlan kincs, amely egy válaszfallal arrébb már semmit sem jelent. Csakhogy Kodály ide általános érvényűt írt, s ehhez mindenkinek van, lehet köze. A népviselet nem magyar, amolyan bármilyen népviselet inkább, róla csak az látszik biztosan, hogy nem városi emberek hordják. A dalokkal, rítusokkal, az élettel és halállal más, bensőségesebb és elfogadóbb viszonyt kialakított emberek ők. A fiúk pedig ma: ilyenek. Ilyenek is. Fura cuccokba öltöznek néha, de se lenézni nem kell őket, se minősíteni a ruházatuk alapján, hisz az ember mégiscsak több, mint ruha. Itt: táncos, aki férfias táncot jár. (Vagy: „az ész a fontos, nem a haj" énekelték ezt Nénémék idején.)

Rácz Rita a próbán Forrás: MTI/Kallos Bea

Nem szaporítom már sokáig, csak még valamit. Bartók és Bánffy Miklós intendáns 1918-ban Egisto Tangóra bízta a Kékszakállú ősbemutatóját. Kodály és Radnai Sergio Failonira a Székely fonóét... Miről beszélünk tehát? Miféle magyar aranykalitkába kívánta volna bezárni mégoly ősmagyar gyökerű színpadi műveit a hazai szellem e két óriása? Semmilyenbe. És annak, hogy a világ is felismerje a Székely fonót, eddig akadálya volt, hogy magyarok adták elő magyaroknak Magyarországon, magyarul. Senki se merte megbontani ezt a korlátozó homogenitást. Bezzeg mikor Fricsay a RAI-ban olaszul játszatta a Háryt! És Berlinben, németül a Kékszakállút! Ezek voltak a nagy tettek!

És igen, a Székely fonónak is jár esély, ne csak nagy mondata szerint a zene, de legyen Kodály is mindenkié!

Drága Néném, ha bármi más máskor is bántja, várom levelét, kák szálávej léto!

Szilveszter