Így búcsúznak Józsa Imrétől színésztársai

Józsa Imre színművész október 30-án, hosszú betegség után meghalt. A hírt megrendüléssel fogadta a szakma, és a közösségi oldalakon is ezt a megrendülést lehetett érezni a közönség oldaláról. 

Józsa Imre a Színház- és Filmművészeti Főiskola után, 1978-ban csatlakozott a József Attila Színházhoz, amelynek haláláig tagja maradt, de fellépett még a Játékszínben és a Budapesti Operettszínházban is. Ezek mellett pedig 2011-es alapítása óta oszlopos tagja volt az infokommunikációs akadálymentesítéssel játszó HADART Színháznak.

A HADART Színház Oscar című darabjában Vándor Éva, Józsa Imre, Gieler Csaba és Kovalik Ágnes Forrás: P. Tóth László

Háda János, a színház alapítója és művészeti vezetője emlékezése mellett a társulatból Vándor Éva és Újréti László búcsúsorait közöljük.

Háda János Forrás: HADART Színház

Háda János, színművész, rendező, a HADART Színház alapító-vezetője, aki nemcsak a HADART Színházban, hanem a József Attila Színházban is évtizedekig kollégája és barátja volt, így emlékezett:

„Vannak kicsi óriások, akik nem arra törekszenek, hogy minél nagyobbá váljanak, csak teszik a dolgukat nagy óriásokat megszégyenítő módon, csodákat alkotnak estéről estére a színpadon, örömet okozva, katarzist teremtve vagy könnycseppeket csalva az emberek szemébe, ott akkor, abban a pillanatban óriássá válnak. Akik részesei lehetnek ezeknek a pillanatoknak, soha nem felejtik el a nevét A SZÍNÉSZNEK.

Józsa Imre nevét rengetegen ismerik. Nem volt celeb, nem folyt a televíziókból, a filmvászonról is sokan csak a hangját ismerték, mégis tudtak róla, és tisztelték a művészetét.

Minden este belehalt a szerepbe, amit játszott.

Több száz szerepbe bújt, és több százezer embernek okozott örömet. Bátran mondhatom őt a KIS NAGY EMBERNEK. Az én szememben ő egy színészóriás. Az igazi. Aki mikor már nem volt egészséges, bevánszorgott az Oscar című előadásra, bevett egy fájdalomcsillapítót, beállt a takarásba, majd belépett a színpadra, fényt kapott, és

két és fél órán át komédiázott, ezer fokon égve,

táncolva fogadva a vastapsot, a sikert, majd lehullott a függöny, és betegen hazasétált. Ezt nevezem én ÓRIÁSNAK. 25 éve ismerem. Nincs múlt idő bennem, hiszen még mindig ő a színészi példaképem. Mindig itt lesz, mintha bármikor felhívhatnám. Nem mindig voltunk jóban, de a mi kapcsolatunk így volt emberi. Mindig úgy köszönt: Szia, kisgyerek! Nagyon sokat tanultam tőle. Alázatot, tökéletesre törekvést és sok-sok színészi praktikát.

Nem búcsúzom, csak elköszönök egy időre. Sajnálom, hogy ez a földi társulat egy óriási művésszel szegényebb lett, de mostantól jelentősen erősíteni fogja az égi társulatot. Holnaptól ott van olvasópróbája.”

Vándor Éva Fotó: Mudra László - Origo

Vándor Éva Jászai Mari-díjas színművésznőnek, a HADART Színház tagjának Józsa Imre volt az ideális partner. Azt írja:

„21 évet töltöttem a József Attila Színházban, ő közel negyvenet. Ő már ott volt, amikor én odamentem,

úgy fogadott, mintha a testvére lennék.

Bizalmas barátok, összetartó kollégák voltunk. Sokat beszéltünk, az életről, a színpadról, rengeteg szerepet játszottunk együtt, volt a fiam is, volt a szeretőm is, mindenféle szituációt megértünk együtt. Nagyon lelkiismeretes volt, vele mindig meg lehetett beszélni, mit és hogyan csináljunk a színpadon. Ha lehet valakire azt mondani, hogy ideális partner, akkor ő az volt.

Az ember nagyon sok mindenkivel dolgozik ebben a szakmában, de olyan igazi ideális partner nem sok van. Nekem ő az volt, és remélem, én is az voltam neki. Szerethető, édes ember volt, az életben is, és a színpadon is. Mindig volt valami vicce, de ahogy szoktuk mondani,

a humorban nem ismerek tréfát

– ez volt rá jellemző. Mindig mindent komolyan vett, kidolgozta, előadásról előadásra, estéről estére, mindig továbbfejlesztette a szerepét.

Nagyon sokat gondolkodott a szerepein, de mindent leginkább a szívéből oldott meg. Még akkor is, amikor humoros figurákat formált, mert nagyon komolyan vette a hivatását. Minden humoros darabba belecsippentett egy kis tragédiát, ahogy minden tragikus szerepében ott csillogott a humor is. Ebben az esszenciában tartani egy-egy szerepet, ez az, amit a mesterségünk csúcsának hívnak, ez a legkifinomultabb színészet.

Nagyon szeretett szinkronizálni is,

a hangja ott cseng a közönség szívében.

Alázattal és precízen dolgozott, sokat foglalkozott azzal, hogyan legyen egy-egy szerepe magától értetődő és természetes, mégis műalkotás, de felismerhetően emberi. Hatalmas amplitúdókkal bírtak az érzelmei mind a színpadon, mind az életben. Nagyon fog hiányozni, sőt már most is hiányzik! Betöltetlen marad ez az űr...”

Újréti László Forrás: MTI/Kallos Bea

Újréti László színművész 1967 óta a József Attila Színház tagja, 2008-tól pedig örökös tagja. Szomorúan készül a hétfő esti előadásra a közös öltözőben, amelyen majdnem 40 éve osztoztak. Újréti László azt írja:

„Ma először meggyújtok egy mécsest Imre asztalánál, nagyon fájdalmas lesz az elkövetkezendő időszak számomra, hiszen nemcsak kollégák voltunk, hanem a magánéletben is jól megértettük egymást. Azt hiszem, én vagyok az, akivel ő a legtöbbet játszott, rengeteg darabban szerepeltünk együtt.

Nem lesz egyszerű színpadra állni ma este,

ugyanis a Stúdióban játszunk, ahol olyan emlékezetes darabokat játszottunk együtt, mint Csehov Manó-ja vagy Kundera Jakab és az ura című darabja. Ő volt Jakab, én voltam az Ura, kultikus előadás volt.

Nem is találom a megfelelő szavakat, bár tudtuk, hogy beteg – noha ezt ő mindig a magánügyének tekintette –, bizakodtuk az utolsó pillanatig. Nagyon megrázó volt, amikor a nyáron az életműdíjat kapta,

említette nekem: hogy úgy érzi, nincs tovább...

Felfoghatatlan, hogy ez megtörtént. Egy rendkívül élénk fantáziájú, ötlettel teli művész volt. Néha már szólni is kellett, ne ötletelj tovább, Imre, az eddigieket valósítsuk meg! De ő mindig hozott valami újat, soha nem nyugodott. A közös munkák során sok nagyon termékeny dolog köszönhető neki. Sokszor az ő intuíciója alapján építettünk fel egész jeleneteket. Ebben ő verhetetlen volt, ahogy

verhetetlen volt a kellékekkel való bánásmódban is.

Neki jól állt, ami másnál üres ripacskodásnak tűnt, jól állt, ha elővett valami teljesen váratlan kelléket a színpadon. Játéka soha nem volt erőltetett, egészen különleges képességekkel bírt, mint művész, nagyon komolyan vette hivatását.”