Vezéregyénisége volt a magyar irodalomnak

Üröm, 2013. január 29. A 2012-ben Kossuth-nagydíjjal kitüntetett Csoóri Sándor író ürömi otthonában 2013. január 29-én. MTI Fotó: Mohai Balázs

Csoóri Sándor a klasszikus és modern magyar sorsköltészet karizmatikus jelensége volt. Bő hat évtizedes alkotói pályájának hatása, kisugárzása több, mint irodalom: olyan személyes és közösségi sorstükör, amelyben a népiség, a magyarság, az európaiság, a megszenvedett régi és mai világállapot a lehető leghitelesebben szemlélheti önmagát.

De mindez nem puszta krónikási, konfesszionális, magunkra ébresztő történelmi tudósítás: a népi és a magas irodalom bartóki szintézisében megalkotott líra-, próza- és esszéművészete csak a legnagyobbakéhoz mérhető etikai és esztétikai teljességében bontakozhatik elénk - s ennek a napjainkon túlmutató, még megrendítőbb felismerése az értő utókor feladata.

Csoóri Sándor iránytűje volt az autentikus költői, gondolati, bölcseleti sorsbeszédnek - az elégiától a rapszódiáig, a metaforikus daltól a hosszúénekig, a történelemértelmező eszmefuttatásoktól a távlatos intelmeket megfogalmazó érzékletes tanulmányokig.

Számtalan műfaj - de mindig a makulátlan minőség és érték megnyilatkoztatása:

ez volt írásbeli és szóbeli munkásságának senkiével sem összevethető aranyfedezete.

Amikor a sorsbeszéd szenvedélyesen eleven és lázadó, sőt lázító igazságbeszéddé kristályosodott - a kommunizmus évtizedei alatt, amikor a rendszerváltozáskor is a magyarság lelki és erkölcsi felemelkedését, a megmaradásban is a szárnyalást és szabadságot követelte, amikor az utóbbi években nagybetegen is folyvást az ősi és modern kihívásokkal megbirkózni képes életeszményeket hirdette. A népművészettől kezdve a magyar elődök életművéhez meg az amerikai beat-nemzedék törekvéseihez is úgy közeledett, hogy mindig a szabad szellem csodálatos horizontteljessége inspirálta.

Az irodalomba minden egzisztenciális létkérdés beletartozhat, hiszen ez biztosítja önelvűségét és felülmúlhatatlan nyelvi magasrendűségét. Ezért tudott minden sorstraumánkról oly keserű-szuggesztíven és átszellemülten szólni: a háborúkról, Trianonról, 1956-ról és annak leveréséről, a „züllő", „beteg lelkű" ország kínjairól, a kisebbségbe szakított magyarokról, az emberi kiszolgáltatottságról - de az archaikumból (a fájdalmasan szétvert parasztkultúra forrásaiból) eredő reménytudatról és feltámadásvágyról is.

Minden leírt és kimondott szava: sorsesemény volt.

Ezt évtizedeken át tapasztalhattam a nyolcvanas évektől, Lakitelektől, a fordulat utáni mélyértelmű aggodalmakat kifejező vallomásaitól a még a tankönyvekben is klasszikussá érett, nemesedett versvilágáig. Nemzetegységesítő és humánummegtartó missziójának értelme nem halványulhat el. Küldetéses költőként, íróként olyan igazságot, szépséget, művészi tisztaságot árasztott maga körül - amelyek határtalan univerzuma köt és emel: köt a bennünk gyökerező és emel a fölöttünk lakozó értékszférákhoz.

Vezéregyénisége volt irodalmunknak, s én még betegsége elhatalmasodásakor is láttam: csillogó szemmel, öregesen is szüntelenül tájékozódni kívánó érdeklődéssel

jó megoldásokban bízó vagy legalább igazabb önismeretre és lelkiismeretre nevelő szándékokat fürkészett, s örömmel beszélt mindenről, ami őszinte és szeretetteli volt.

Műve tanítás és példa: láttam, beszélgettem vele sokat fénykorában és testi omlásában is. Ady, József Attila, Nagy László után ő is őrzőnek szegődött a strázsára - és mesternek a tisztaság hitében.

Nem az a kérdés, hogy méltó lesz-e a jövendőre - hanem az, hogy a jövő méltó akar-e lenni hozzá.

Bertha Zoltán József Attila-díjas irodalomtörténész, a Károli Gáspár Református Egyetem docense