Tíz óra hegedűvel a kézben és a másnapi kínok

Újabb, maratoni hosszúságú koncertet ad a világhírű hegedűművész, Szenthelyi Miklós. Ahogy mondja, a pódiumon öt órát tölt majd el, de összességében tízet lesz a kezében a hegedű. Szenthelyi az Origónak a koncerten kívül a tehetségről, a kitartásról és a Magyar Televízió Virtuózok című műsoráról is beszélt.

Ahogy több hegedűművésznek, úgy önnek is Lányi Margit volt fiatalkorában a tanára. Mit tanult meg tőle?

Ha valaki elkezd valamit tanulni, ahhoz kell egy tanár. A hegedűoktatás ráadásul nagyrészt egyéni. Én a hegedűtanulásom első éveit – ami valószínűleg a legnehezebb időszak –, Margit néninél töltöttem. Mi, a növendékei rettegtünk tőle. Mielőtt valaki előtt megjelenne egy gonosz valaki… Nem erről van szó. Az igényeitől rettegtünk. Megkövetelte a tanítványaitól, hogy otthon elvégezzék a megfelelő munkát.

Szenthelyi Miklós hegedűművész Fotó: Marton Szilvia – Origo

Ha jól tudom, cukorkája is volt, de abból csak azok kaphattak, akik nagyon jól teljesítettek.

Nyugodt szívvel mondhatom, hogy ez nagyon ritkán fordult elő. Tényleg isten áldása, ha az ember ilyen tanár közelébe kerül. Azt tanultuk meg tőle, ami talán a legfontosabb, amit úgy hívunk, hogy munkamorál. Ami minden szakmában, úgy gondolom, eldönti, hogy ki mit érhet el, az a munkához való hozzáállás. És ez valahol rabszolgaság is, ami alatt azt értem, hogy ha valaki fejlődni akar – márpedig egy művész mindig fejlődni akar –, akkor azt semmi más nem tudja előidézni, mint az állandó munka. És ebben egy hangszeresnek a napi több óra gyakorlás, nyugodtan mondhatom, alap. És van még egy nagyon fontos dolog, az önigény. Tehát a művészetben az a fajta felhajtóerő, amivel az ember ráveszi magát arra, hogy sokat dolgozzon, nyitott legyen. Ezeknek a záloga az, hogy az ember milyen elvárásokat támaszt maga elé. Ha az ember saját magának tud a legnagyobb kritikusa lenni, akkor az sok esetben nagyon fájdalmas dolog. Ha az ember szembesül azzal, hogy a dolgok nem mindig úgy mennek, az nem kellemes.

Több dolgot említett, hogy mi kell ahhoz, hogy valakiből nagy művész legyen, de a tehetséget kihagyta. Szándékosan?

A tehetség nagyon fontos dolog. Hát a nagyfokú tehetség hogyne lenne segítség. De maga a tehetség, mint ösztön, az előadóművészeknél – az én tapasztalatom szerint – körülbelül húszéves korig tart. Szerencsés esetben ezután jön több évtized, ami eldönti az adott ember helyét a művészéletben. És az már nem tehetség lesz, hanem a megszerzett tudás.

Volt olyan, akiért tanárként vérzett a szíve, mert nagyon tehetséges volt, de nem volt meg benne a kellő szorgalom?

Hogyne! Nem mondom a nevét, mert nagyon jó pozícióban van. Ő egy egészen zseniális valaki. Viszont hiányzott nála az állandó gyakorlásra való igény. Ezért nem jutott el olyan messzire, mint ahová eljuthatott volna.

Fotó: Marton Szilvia – Origo

1973-ban végzett a Zeneakadémián 22 évesen, és rögtön ott is maradt, tanársegédként dolgozott.

Megtisztelt a mesterem, Kovács Dénes azzal, hogy odavett maga mellé tanársegédnek. Ez óriási megtiszteltetés volt, és így visszatekintve hihetetlen kockázat az ő részéről. Nyugodt szívvel mondhatom ugyanis, hogy semmit nem tudtam a tanításról. Igaz – talán nem tűnik szerénytelenségnek, hiszen ezek egyszerű tények –, már akkor, ahogy szokták mondani, elkezdtem járni a világot mint hegedűművész. Nagy valószínűség szerint egy megelőlegezett bizalomról volt szó.

Huszonkét évesen tanárként a Zeneakadémián önnel két dolog fordulhatott elő: vagy nagyjából egyidős volt a tanítványaival, vagy idősebbek voltak önnél. A tudással akkor lehetett tiszteletet szerezni?

A tanársegédnek az első egy-két évben nyilván az a dolga, hogy figyelje, hogy a mesterének milyen igényei vannak, és ezeket próbálja közvetíteni, a tanítványoknak. Amikor megkaptam az első önálló osztályra a lehetőséget, akkor találkoztam egy fantasztikus emberrel, Szemjon Sznyitkovszkijjal, aki David Ojsztrah tanársegédje volt Moszkvában. És ezért mondom, hogy milyen fontos a szerencse, mert ez megint egy fantasztikus lehetőséget nyújtott számomra. Utazó művészként ugyanis – bármilyen furcsa is – elkezdtem járni hozzá zeneórára.

Ha jól értem, huszonévesen járta a világot mint hegedűművész, tanított, és emellett még volt ideje tanulni?

Igen, és azt kértem Szemjon Sznyitkovszkijtól, hogy bizonyos műveket hallgasson meg tőlem, és mondja el a véleményét.

Fotó: Marton Szilvia – Origo

Apróságokról beszélünk?

Nem, nem apróságokról! Hiába jártam én a világot, voltak hiányosságok.

Nyilván az órákon nem arról volt szó, hogy mondjuk hogyan tartsa a hegedűt…

Na jó, azért nem ilyenekről.

Mit lehet ilyenkor még megtanulni?

Arra voltam kíváncsi, hogy mit tudok kapni abból a szakmai műhelyből, ami előtt az egész szakma meghajolt. Hiszen akkor, ha egy nemzetközi versenyen egy szovjet hegedűs elindult, oda lehetett neki adni az első helyet.

Sokan David Ojsztrahot úttörőnek tartják. Ön is?

Nemcsak úttörő volt, hanem hatalmas mester is.

Inkább mester volt, mint hegedűművész?

Igen. Nekem amúgy is a kedvencem Jasa Heifetz volt. Az én mércém szerint mindenki utána jön, én ezt nagyon szívesen fölvállalom. De David Ojsztrah döbbenetes felkészültségű mester volt – és nem mellesleg szintén óriási hegedűs –, és ontotta azokat a növendékeket, akik a nemzetközi versenyeken taroltak.

Ki volt az, akit élőben hallhatott, és a legnagyobb hatással volt önre?

Henryk Szeryng. Őt többször is hallhattam élőben a Zeneakadémián. Ő is egy egészen zseniális, lenyűgöző hegedűművész volt. Ezeken a szinteken 8-10 hegedűst jegyzünk a múlt századból. Közülük nyilván mindenki eldönti, hogy neki ki a kedvence. Az azonban biztos, hogy mindannyian döbbenetes tudással és repertoárral rendelkeztek. Hihetetlen, hogy mennyi művet eljátszottak. És akkor most megint visszamegyek oda, hogy mi az, ami nagyon fontos: ezek az emberek évtizedekig uralták a piacot, jogosan! Hát emögött, mennyi munka van!? Lehet legendákat hallani, hogy mennyit és hogyan gyakoroltak, hogy őrlődtek. Én szerencsés voltam, mert egy picit beleláthattam.

Akkor könnyebb volt karriert építeni egy fiatal hegedűművésznek?

A mi korosztályunk bekerült abba a fajta forgatagba, ami miatt a mai fiataloknak sokkal nehezebb, mint nekünk volt. Mi feltűntünk mint fiatal zeneakadémiások, és mögénk állt az Interkoncert, mögénk állt a Hungaroton és az akkori Országos Filharmónia. Ez azt jelentette, hogy pillanatokon belül a világpiacon találtuk magunkat, pillanatokon belül rengeteg hazai koncertünk volt, lemezeket csinálhattunk. Az indulásnál olyan hátszelet kaptunk, amilyet a maiak nem kapnak.

Fotó: Marton Szilvia – Origo

Nem rettegtek attól, hogy ön, illetve a kortársai egyszer nem jönnek haza külföldről? Hiszen abban az időben sem volt ritka a disszidálás.

Ha visszagondolok, nem nagyon találok olyan kortársat, akit nagyon elismertek itthon és kint maradt. Talán a Schiff András az egyetlen, aki – nyilván ő tudja, hogy milyen okból – úgy döntött, hogy a külföldet választja, a többiek mind itthon maradtak. Én – és akkor most megint a szerencsét mondom – 25 évesen megnyertem a Magyar Rádió hegedűversenyét, és ezután behívattak a minisztériumba, a nagyszerű csellóművésszel, Lonczai Csabával együtt, és azt mondták, hogy „maguknak most hangszert veszünk”. Addig, amíg ezt a hangszert megkaptam, egy cseh gyári hegedűvel jártam a világot. Ezt csak az tudja megérteni, aki azt az időszakot megélte, hogy micsoda dolog volt az, hogy akkor mi ketten négy nyugati országba elmehettünk, és hangszert választhattunk. Nekem az igazi problémám az volt, hogy az életemben nem láttam jó hegedűt.

A környezetében a tanárainak sem volt jó hegedűjük?

Nem. Olyan döbbenetes hangszereket vehettem a kezembe, ez alatt a pár nap alatt, hogy hihetetlen. Kiraktak elém 20 hegedűt, mindegyik Guarneri, Stradivari vagy Amati volt. Erre azt tudom mondani – kicsit durva hasonlattal –, hogy ez olyan, mintha az ember megszokja a Trabantot, és beviszik a Rolls-Royce-szalonba, és azt mondják, hogy válasszon. És akkor az ember ott áll teljes döbbenetben. Bármelyiket meghúztam, annyival jobb volt, mint az enyém, hogy hihetetlen. Mivel nem volt tapasztalatom, egyetlen szempont alapján döntöttem – és megint nagy szerencsém volt –, az pedig a hangszer állapota volt. Ezek a több száz éves hangszerek nagyon sok hányattatáson estek át. A legtöbb valami nagyon nagy problémán már túlesett. Amit viszont én választottam, makkegészséges hangszer, noha 2020-ban háromszáz éves lesz.

Amióta használja, soha nem is volt hangszerésznél?

Volt egy nagyjavítás, de az igazság az, hogy különben ez egy nagyon egészséges hangszer. Amikor kiválasztottam az amszterdami kereskedésben, egy páncélszekrényből vették ki, de nem tudták megmondani, hogy az utóbbi ötven évben kinél volt. Ez azért fontos, mert ezeket a hangszereket az teszi tönkre, hogy mi játszunk rajtuk, meg utazunk velük.

Fotó: Marton Szilvia – Origo

Közel negyven éve a kiemelt tehetségekkel is foglalkozik.

Ha az ember 12-13 éves gyerekeket kap kézbe, azért nagyon nagy a felelőssége, és nem nagyon tud visszanézni, ha valami nem stimmel. Sokkal kényelmesebb helyzet, amikor 18 évesen kapom meg, és legalább magamban – finoman szólva – meg tudom szólni az előző tanárokat. Egy 12 éves gyereknél bőven van időm arra, hogy behajtsam rajta azt, amiről én azt gondolom, hogy jó.

Van olyan, akiről azonnal vagy nagyon rövid idő alatt lemondott? Mert, mondjuk nincs benne tehetség vagy szorgalom?

Lemondani soha. Negyvenkét éve tanítok, de egy kezemen meg tudom számolni, hogy hány növendéknek mondtam azt, hogy ne haragudj, de ez nem fog menni, inkább menj át máshoz, mert én nem fogom végignézni, hogy nem jön össze. Hátha más kolléga jobban tud vele bánni.

Virtuózok. Most egyelőre nem a tévéműsorra gondolok, de persze majd arról is kérdezem. Mit jelent önnek a szó?

Egy kicsit kénytelen vagyok magamra utalni, és ezt most tekinthetjük önvallomásnak: én nagyon fiatalon rájöttem arra, hogy az általam csodált hegedűművészek szintjét soha nem fogom elérni. A rengeteg hazai és a külföldi meghívás mégis azt mutatta, hogy nekem érdemes a szólistaságot csinálni. Ezért fordultam olyan művekhez, amelyeket előttem magyar hegedűs soha nem játszott el. Paganini különböző ciklusait vagy Bach szonátáit. Azért vállaltam ilyen feladatokat, hogy valamilyen módon jelezzem, hogy helyem van a szólistapiacon, és ezt találtam egy olyan útnak, amin érdemes végigmenni. És visszatekintve ez egy jó választás volt, mert olyan irányba mentem, ahol nem ütköztem falakba. Ezeket a műveket csak borzalmas mennyiségű munkával van esély eljátszani.

Volt olyan mű, aminek nekifutott, és azt mondta, hogy koncerten inkább nem játssza el?

Nem, nem volt ilyen. Azt is megmondom, hogy miért: nem azért, mert én egy olyan csoda vagyok, hanem azért, mert elég hamar felmértem, hogy mik azok a művek, amik nem nekem íródtak. És akkor hozzá sem kezdtem. Ez nem olyan sok mű, mert a rengeteg munka miatt megvolt az a fajta önbizalmam, hogy legalább a siker reményében úgy gondoltam, hogy hozzákezdhetek. De ezzel együtt voltak művek, amikről tudtam, hogy nem nekem valók, dolgozhatok rajtuk bármennyit, az nem lesz olyan színvonalú, ezért inkább nem.

Fotó: Marton Szilvia – Origo

Azt kérte tőlem, hogy a nővére lakásán találkozzunk, ahol egyébként tanít is. Azt gondolom, hogy önök között nagyon szoros kapcsolat van, zeneileg egészen biztosan. A mai napig rengeteget koncerteznek együtt, de korábban együtt nyerték meg a Weiner Leó kamarazenei versenyt is.

Egészen pontosan úgy lettünk másodikak, hogy nem adták ki az első helyet, aztán később első is lettem.

Szintén a testvérével?

Nem, Schiff Andrással.

A napokban viszont ismét a nővérével ad maratoni hosszúságú koncertet. Összesen hány órát tölt majd a színpadon?

Ez a tizedik ilyen koncert lesz, el kell majd gondolkodnom azon, hogy legyen-e következő, mert a kezem ezt a terhelést már nem bírja. Az eddigi tapasztalat szerint ez a fajta koncert – ami egyedülálló és egyébként Guinness-rekord is – tíz órát jelent. Ez úgy tíz óra, hogy ennek a fele zajlik a pódiumon. Csakhogy, hogy ne essek ki a lendületből, a szünetekben is hegedülök. Mert, ha leállnék, pihennék, nem tudnék visszaállni. Nem kívánom senkinek azt, ahogy utána érzem magam. Azt kell mondanom, hogy a közönség érdeklődése azt jelzi, hogy érdemes csinálni. Ez egy olyan feladat, amivel az ember jelzi, hogy az én koromban is érdemes a pódiumon működni. Persze fejlődni mindig lehet és kell, de én most úgy gondoltam, hogy megpróbálok összegezni. Ezek a fajta koncertek arról szólnak, hogy azt, amit az elmúlt évtizedekben előadtam, összesűrítem. Egy nap, négy koncerten eljátszom azt a repertoárt, amit én fontosnak tartok. Maga ez a maratoni koncert május 21-én lesz. Ott lesz velem a pódiumon természetesen a testvérem, valamint Faludy Judit csellóművész, Kiss Gyula zongoraművész, és ami nagyon fontos, a Magyar Virtuózok Kamarazenekar. És számomra apaként rendkívüli boldogság, hogy a fiam, Szenthelyi Krisztián, aki elkezdett énekelni és óriási léptekkel halad előre – az elfogultságomat természetesen bele kell számolni, de akik nem elfogultak, azok is ezt mondják – szóval ő is ott lesz a színpadon.

A szóról: virtuózok, már beszélt, de most beszéljünk a Magyar Televízióban futó Virtuózok című műsorról.

Tényleg csak köszönetet lehet mondani azoknak, akik a műsor készítésében részt vesznek. És természetesen a fiatal tehetségeknek, meg a tanáraiknak is. Ez egy hiánypótlás. Az én fiatalságomban a televízióban rendszeresen volt komolyzene. Ez az utóbbi egy-két évtizedben megszűnt. Ez senki felé nem akar kritika lenni, egyszerű ténykérdés. Most rendszeresen megjelenik egy olyan műsor, ami a legszebb dolgok egyikét vállalja föl: fiatal tehetségeket fedez föl, és ennek van egy fogadókészsége az emberek felől, és ezt mi, akik a zsűriben ülünk, érezzük is. Megszólítanak az emberek villamoson, buszon, ami persze valljuk be, a hiúságunknak nagyon is jólesik.

Azt akarja mondani, hogy önnek, aki évtizedek óta ad telt házas koncerteteket, még hozhat további ismertséget egy ilyen műsor?

Az ismertséget nem tudom megítélni. Hanem a kedvesség, amivel fordulnak felém, a mióta a műsor fut, na az nagyon jólesik. Ez teljesen más, mintha a pódiumra kimegyek, és akkor vagy sikerül, vagy nem.

Azt mondta az egyik műsorban: „Irigyellek, hogy tudsz mosolyogni. Én is szoktam a koncertjeimen, kínomban.”

Ez mondtam, és ez igaz is. A családomtól meg a környezetemtől – nem kritikaként –, de nagyon gyakran kapom meg azt, hogy nem mosolygok. Ilyenkor szoktam azt válaszolni, hogy nem az a fontos, hogy aki játszik mosolyog, vagy nem. Az a fontos, hogy abból, aki hallgatja, milyen érzelmet vált ki. Ebben nyilván a mosoly is benne lehet. Engem kifejezetten irritálnak azok, akik show-műsort produkálnak a pódiumon.