Ezért megy az Omega Felcsútra

Benkő László

Az Omega sokáig az ország egyik legnépszerűbb zenekara volt, most viszont azzal került a hírekbe, hogy a felcsúti stadionban terveznek koncertezni. Benkő Lászlóval, az együttes egyik alapítójával és billentyűsével beszélgettünk a régi rendszerről, az ügynöktörvényről, a droghelyzetről és arról, miért mennek a Pancho Arénába. 

• Megszédítette őket a külföldi lemezfelvétel lehetősége, ezért is váltak szét az LGT-vel.
• Nem bírná elviselni, ha kiderülne, hogy egy barátja jelentett róla.
• Mindenkinek joga lenne, hogy megismerje az ügynökmúltat.
• A drogok, a bulizási szokások szerinte veszélyesebbek most, mint negyven éve.
• Felcsútra praktikus okokból mennek koncertezni.

Szerencse nélkül nem megy a biznisz Fotó: Origo

Most érkeztél haza Londonból, egy lemezfelvételről. Nagyot változott a világ azóta, hogy először voltatok Londonban a zenekarral, nem?

El sem hiszem, hogy már '68-ban kijutottunk. Amikor a Gellért Szállóban sajtótájékoztatót tartottunk, alig tudtam beszélni, annyira izgatott voltam, hogy hamarosan repülőre szállunk, és két és fél óra múlva Londonban leszünk. A Spencer Davis Group menedzsere szervezte a dolgot, az Animals csapatának egyik embere várt minket. Amikor harmadik napja játszottunk kint, a koncerten már ott volt Eric Clapton és Ginger Baker is.

Kint vettetek fel lemezt is.

A hanglemezgyárnak eszébe sem jutott itthon, hogy kint majd odajön hozzánk egy csávó, és azt mondja, meghallgattam a zenéteket, van néhány napotok, ha ezalatt feljátsszátok a dalokat, kész a nagylemezetek. Hol volt akkor még az internet, mégis 24 órán belül megérkezett Magyarországra a hír, hogy lemezt csinálunk. Emlékszem, ordított a hanglemezgyár igazgatója az Interkoncert igazgatójával – ők adták ki az útleveleket –, hogy ki az isten engedte meg ezeknek, hogy lemezt csináljanak odakint? Az meg visszaordított neki: nem mondta senki, hogy nem szabad, ha mondtátok volna, akkor így rendelkezünk. Hiába, szerencse nélkül nem megy a biznisz. Persze nem sokkal később már elvették az útlevelünket.

De itthon nem tudtak elhallgattatni benneteket.

Tudták, hogy ha nem hagynának minket játszani, abból még nagyobb baj lehetne. Úgy voltak vele, hogy a fene egye meg, ha ennyire akarják őket, akkor hadd játszanak. Mindig azt mondták, hogy gulyáskommunizmusban Magyarország a zászlóvivő. Amikor az '56 utáni sokkból feléledt az ország, nálunk hagyták, hogy az emberek a zenére időnként kitombolják magukat. Aztán persze megint meghúzták a nadrágszíjat. Mindig volt balhé, csak a színfalak mögött ment, és nem tudtak velünk mit csinálni. Soha nem gondolták volna például azt sem, hogy egyszer összeállunk még a Loksival [LGT] is, hogy a Beatricét valahogy színpadra vigyük.

Mindig elmentek a falig Fotó: Origo

Azt hogy élted meg, hogy Presser ’68-as beszállása miatt hátrébb kellett lépned?

Nem mondom, hogy nem esett rosszul, mégis kitaláltunk valamit, amivel tovább tudtunk lépni. Gimnazistaként egy szimfonikus zenekarban szerepeltem, megtanultam trombitán, fuvolán játszani, mert gyakran helyettesítettem a hiányzókat. Ezért tudtuk megoldani azt is, hogy Presser lett helyettem a billentyűs. Egy idő után persze okozott feszültségeket a dolog, de az igazi gondot nem ez okozta.

Anglia '68-ban nagyon felemelt minket. Amikor hazajöttünk, találkoztunk Gombos Zoli bácsival, aki az összes magyar nyelvű amerikai újság tulajdonosa volt. A kulturális minisztériummal lehetett valami kontaktja, mert sokat lehetett látni a Vörösmarty téren, és mindig lejattolt mindenkivel. A Lauxszal egyszer beültünk vele egy kocsmába. Akkor mondta, azt látja, Amerikában nagyon megy a poprock, és hallotta, hogy mi is ilyet játszunk. Mi csak néztünk, miről beszél, de rávágtuk, hogy igen, csak itt még beatzenének hívják. Erre mondta, van 200 ezer dollárja, hogy kimenjünk, és felvegyünk egy lemezt.

Nem lett belőle semmi Fotó: Origo

Elképzelni sem tudtunk annyi pénzt. Mint ahogy most sem tudom felfogni azt, amikor milliárdokkal dobálóznak. De a háttérben rögtön elindult a furkálódás, a vége pedig az lett, hogy Piciék elhozták a Hungáriából Barta Tamást, eljött Frenreisz Károly a Metróból, és kész lett az LGT. Aztán kiderült, hogy a 200 ezer nem sok pénz, nem is lett belőle semmi, de akkor már elrendeztük a pályát, mindenki ment a maga dolgára.

Hogyan sikerült a Hobóékat elvinni koncertezni?

Az óriási volt, amikor a Hobo Blues Band-ötlettel előálltam. Az Erdős Péter [a Hungaroton, azaz a Magyar Hanglemezgyártó Vállalat vezetője volt, minden lemezkiadásról ő döntött - a szerk.], ahol tehette, megakadályozta a továbbjutásukat. A MOM-ban volt viszont egy koncertjük, és mivel mindenkivel jóban voltunk, beálltam az utolsó néhány számra. A közönség a végén teljesen elszállt a boldogságtól, mi meghajoltunk, ismétlést adtunk, aztán odamentem középre, megköszöntem az estét, és azt mondtam, szeretném megoldani, hogy idén elvigyük Hobóékat magunkkal. Erre persze fölrobbant a MOM. Ez volt szombaton, hétfő reggel már csöngött is a telefon. Erdős is majdnem fölrobbant. Azt mondta, amíg ő itt van, addig a Hobó nem fog játszani, sőt mi sem.

Milyen ember volt Erdős Péter?

Nagyon higgadt és művelt pali volt, ott volt a Nékoszban [Népi Kollégiumok Országos Szövetsége, 1949-ben feloszlatták - a szerk.] , ott volt a Petőfi Körben [rövid életű értelmiségi mozgalom az '50-es évek elején - a szerk.] és ott volt a rádió ostrománál '56-ban, csak nem lent a tömegben, hanem fent az erkélyen. Mészáros Márta filmrendező mesélte nekem egyszer, hogy amikor Nagy Imrét és a családját bevitték a jugó nagykövetségre, majd átkerültek Romániába, valaki volt a csomagtartóban. Dr. Erdős Péter.

Nem élné túl, ha kiderülne, hogy egy barátja jelentett róla Fotó: Origo

Nem érdekel, ki jelentett rólatok?

Végtelenül óvatos voltam, amikor jött a rendszerváltás, és mindenki rohant az archívumba. Akkor azt mondtam, nem megyek be, mert nem akarom kettévágni magamat, az életemet. Mi úgy éltünk, mint a testvérek, bele is haltam volna, ha kiderül, hogy valamelyik barátom írt rólam, akivel együtt csináltunk végig mindent.

Mondok egy példát. A Fábry Sanyi a rendszerváltást követő egyik vagy másik évben meghívott egy előadásra. Régi dolgokat vitt magával, a dizájncenter elődjét csinálta. Ott álltam mellette, a közönség halálra röhögte magát a régi magnókon, az első mopeden, én meg azon gondolkodtam, úristen, mit kapok én a végén. Hát egy dossziét vett elő, egy jelentést, amiben az állt, hogy étteremben voltunk, hortobágyi palacsintát ettünk, később megjelentek csajok is.

A jelentésben le volt írva, hogy ki kivel ment el, még a házszám is szerepelt benne, sőt az is, hogy ki meddig volt a csajokkal. Ott állt a nevemnél, hogy reggel négyig kúrtunk, persze nem ezzel a szóval. A mai napig töröm a fejem, ki lehetett az az aberrált, aki a szemben lévő kapualjban rejszolt reggel négyig a hidegben.

Követi az elektronikus zene fejlődését Fotó: Bielik István - Origo

Mikor leszünk túl ezen az örökségen?

Mire az emberek megszokják az új világot, az új társadalmi viszonyokat, egy generáció biztos felnő. A következő viselkedésben még nyomokban követi a szüleit, és talán a harmadik generáció lehet az, amelyik kényelmesen be tud illeszkedni ebbe a világba. Az, hogy egyik napról a másikra kijelentették, itt most köztársaság van, még nem oldott meg semmit. Nem úgy működik a dolog, hogy akkor ezt most kipipáljuk, és kész.

Magyarországon te játszottál először szintetizátoron, szólóban adtál ki elektronikus lemezeket, nemrég klubkoncerted volt egy minimáltechnós sráccal. Követted az elektronika fejlődését?

Amikor megjelent a techno, nálam is végleg véget ért a space-hangzás. Érzékeny vagyok az aktualitásokra, mindig érdekelt, mit láttak, hallottak a hangmérnök ismerőseim. Eleinte a technóval sem volt semmi bajom, de azt vettem észre, hogy keveseknek van önálló stílusuk, inkább csak utánzókat nevelnek. A tempót pedig arra használják, hogy elérjenek egy olyan állapotot, ahol már semmire nem figyelnek az emberek, csak veszik a piát.

A PeCsában zsűriztem egy rendezvényen, ahol megkértem egy stábot, menjenek oda emberekhez a buli végén, kérdezzék meg, hogy érezték magukat, mit csináltak, mennyit ittak. Aztán három mondatot nem lehetett belőle összerakni, annyira szét volt esve mindenki.

A bulikultúrát is figyeled? A kilencvenes évek elején is riogattak a drogokkal, és valamilyen megfontolásból most is azt teszik. Ennyire veszélyes?

Tényleg az. Az angolok is félnek, mert megállíthatatlan. Akkor is okozott gondot, amikor a rockzene utat talált, de még korántsem volt ennyire elterjedt. Ráadásul jobban szemmel tudták tartani a drogok útvonalát is.

Megüthették volna a bokájukat Fotó: Origo

Mi a helyzet a felcsúti koncerttel? Hogyan lettetek sokak szemében Orbán katonái?

Akkor robbant ki a balhé, amikor Angliában voltam. Egyrészt a bulvár azt kap fel, amiből a legtöbbet el tud adni, másrészt nem tudsz olyat tenni, hogy ne piszkáld fel valamivel az embereket. Ez egyszerűen egy praktikus megoldás volt. Közel van Budapesthez. Ha ugyanis Győrbe vagy Debrecenbe visszük a bulit, akkor az egy vidéki koncert lesz. Próbálnak behúzni minket valahova, ami pont szembe megy azzal, amiről az egész Omega Oratórium szólna: hogy egységet kovácsoljunk.

Megint csak a széthúzás Fotó: Origo

Egy szomszédos országban nemrég le volt kötve egy koncertünk, amin mindenféle nemzetiség fellépett. Előtte három héttel volt egy Magyarország és nem tudom, milyen focimeccs, ahol kétszer 500 ember úgy verte egymást, ahogy kell. Be is voltunk szarva, hogy mi lesz, ha majd harmincezren lesznek a helyszínen. Majdnem lemondtuk a koncertet, de végül úgy döntöttünk, hogy nem fogunk berezelni. Aznap este nemhogy egy ökölcsapás nem volt, de egy rossz mozdulat sem, pedig játszott a színpadon szlovák, román és cseh zenekar. Hogy határon belül mégis miért tartunk mi itt? Komolyan nem tudom.