A 80-as évek slágerei, ahogy még nem hallottad

A varázslatos hangú énekesnő az 1920-as évek jazzsztenderdjeit felidéző 2012-es albuma után egy sokkal inkább a soft és a pop határain úszkáló feldolgozáslemezzel tért vissza. 

A popslágerek előtti meghajlás azonban annyira nem meglepő, hiszen míg a Glad Rag Doll édesapja kollekciójából szemezget, a Wallflower Krall gyerekkori kedvenceit idézi fel, így akár egyfajta folytatásként, testvéralbumnak is lehet értelmezni.

Hiszen melyik 70-es, 80-as években felnövő gyerek ne találkozott volna a legnagyobb soft rock slágerekkel olyan előadóktól, mint Bob Dylan, Paul McCartney, Elton John vagy éppen a Carpenters. Krall rendkívüli érzékenységgel nyúl az általa válogatott popdalokhoz, amelyek úgy tudnak egészen más megközelítésben újat mutatni, hogy közben nem az eredeti sláger sikereiből akarnak megélni.

Diana Krall - California Dreamin'

Ilyen az eredetileg John- és Michelle Phillips által írt California Dreamin’, amit korábban már olyan zenekarok is újraálmodtak, mint az R. E. M., a Beach Boys, Goerge Benson vagy éppen a világhírű diszkóverziót megalkotó Colarodo. Krall lágy a capellával indított, zongora vezette jazzverziója magabiztosan áll be az elődök által kitaposott sorba, kiemelkedve az album egyik legjobbjaként.

Hasonlóan az Eagles Desperadója, ami ugyanazon séma alapján építkezik, míg a Carpenters Superstar című feldolgozását már a gyönyörűen kimunkált szimfonikus szekció vezeti. Egészen más dimenzióba helyezi Gilbert O’Sullivan Alone Again című klasszikusát az a Michael Bubléval készített átdolgozás, ami az album egyik legpoposabb darabja, átértékelve a 70-es évek soft rock slágerét. Érdemes megfigyelni, hogy Krall és Bublé hangja mennyire egy hullámon rezeg.

Érdekes módon az album legkilógóbb darabja a címadó Wallflower (Bob Dylan), ami nem illik a magasztos hangvételű balladák és popátiratok soraiba, bár ennek ellenére, a country műfajt érintve, érdekes színfoltja a lemeznek. Hasonlóan McCartney If I Take You Home Tonight opuszának átirata, mely az album felejthetőbb dalai közé tartozik.

Diana Krall - Desperado

Igazán különleges élményt kínál viszont az Eagles I Can’t Tell You Why dalának újraértelmezése, amit bossa novás lüktetése, perkái és nem utolsósorban a vokalistái, Graham Nash és Stephen Stills emelnek ki. Itt kell megemlíteni az album producere, David Foster munkáját is, aki egy rendkívül egységes, hihetetlenül tiszta és koherens hangzást hozott össze.

Az album nyolcadik dalaként Elton John közismert klasszikusa, a Sorry Seems to Be the Hardest Word szimfonikusokra épülő feldolgozása, kellemes, ám kevésbé újat mondó feldolgozás. Míg Jim Croce 1972-es folk-rock slágere az Operator is, Krall inkább soft pop oldalát kedveleőinek fog igazán a szívéhez nőni.

Ennél jóval érzelmesebb, és egyben különlegesebb darab az I’m Not In Love és a sziruposabb, Brian Adamsszel duettben énekelt Randy Newman-feldolgozás, a Feels Like Home. Az album zárásaként azonban egy újabb popsláger, a Crowded House Don’t Dream It’s Over című dala csendül fel, kellő frissességet hozzáadva az 1986-os alapműhöz.

Diana Krall - I'm Not In Love

A 70-es, 80-as évek pop-rock slágereit felelevenítő, kevésbé jazzsztenderdeken alapuló album érdekes színfoltja Krall eddigi munkásságának, amely még ha kissé populárisabb is, semmiképp nem értéktelenebb a 20-as évek jazzsztenderjeit feldolgozó Glad Rag Doll darabjainál. Sőt az, hogy Krall ilyen szofisztikáltan és elrugaszkodottan tud báni a legnagyobb világslágerekkel, az még inkább az újragondolt nagy klasszikusok örökérvényűségét és sokoldalúságát mutatja.