Művészet mint sokkterápia

Dr. Máriás- Máriás Bála a Tudósok zenekar frontembere 2015.01.14.

A Tudósok zenekar szombaton a Trafóban ad nagyszabású koncertet japán vendégdobosokkal, vendégfúvósokkal, régi és új számokkal. A frontemberrel, drMáriással nemcsak erről, hanem festészetéről, írásairól és társadalomsebészetéről is beszélgettünk. Hátunk mögött meg Szijjártó Péter és André Goodfriend figyelt.

Máriás Béla, azaz drMáriás Belgrádban folytatta művészeti tanulmányait, majd 1991-ben Magyarországra költözött az egykori Jugoszláviából. Összművészetinek is mondható munkásságára főleg a harsány kritikai hangvétel, valamint a kelet-európai identitásból, történelmi és politikai sajátosságokból fakadó létkérdések jellemzők. Alkotói nyelvezetében az avantgárd, a dadaizmus, a pop-art és a szürrealizmus eszközeivel operál. Művészeti, közírói tevékenységét társadalomsebészetként definiálja.

Képzőművész, író, zenész, performer, ezeket még értem is, de hogy társadalomsebész is vagy? Miért? Gyógyítani kell a magyar társadalmat?

Persze. A művészt nem mindig foglalkoztatják társadalmi témák, a szabadságot keresi, az önkifejezés határait feszegeti, bejárja a lelke mélységeit vagy éppen pénzért szórakoztat, de én úgy döntöttem, foglalkozom a ballaszttal, amelyben élünk, és a művészetemmel adok választ arra, milyennek látom a világot. Fontos ezek láttán-hallatán nevetni és megdöbbenni, a feszültségeket, előítéleteket, rémálmokat feloldani, és gyógyulni, mert ez a lélek plasztikai sebészete, egy össznépi sokkterápia, és innen ered a meghatározás is: társadalomsebészet.

drMáriás - Máriás Béla, a Tudósok zenekar frontembere Fotó: Dudás Szabolcs - Origo

Néha sokkolsz, nemcsak a képeiddel, de a dalaiddal is.

Arról énekelek, ami éppen megfog. Például nemrégen egy dalt az előtt a tolókocsis mozgássérült előtt tisztelegve írtam, aki naponta a Szentendrei út három plusz három sávján úgy verekedi át magát, mint egy igazi Superman, aki nem fél attól, elgázolja-e az iszonyatos forgalom, megy előre, és mindig sikerrel jár. Egy igazi bátor, őrült, lázadó! A szám címe Rohanok egy tolókocsiban érted lett, mert feltételezem, hogy csak a szerelem űzheti ekkora őrületbe őt a kedveséhez.

Ezért festesz politikusokat is? Amikor megfestetted Szijjártó Pétert és André Goodfriendet, akiket a hátad mögött látunk a képeken, mit akartál kifejezni?

A politikusportrék egyfajta naplóként működnek, beszámolnak azokról az őrültségekről, amelyek közösségi életünkben történnek. Két legújabb festményem egymás mellé állítva igazi vadnyugati jelenetet kelt életre, melynek egyik oldalán Szijjártó Péter áll, a fiatal, sportos, elkötelezett alkat, a másikon meg egy tapasztalt diplomata, André Goodfriend, aki a legnagyobb világhatalmat képviseli. Halljuk Ennio Morricone vérfagyasztó zenéjét, miközben eldöntjük, kinek szurkoljunk, kit képzeljünk Clint Eastwoodnak, miközben Szijjártó Péter a híres osztrák képzőművész, Egon Schiele műtermében, André Goodfriend viszont az amerikai pop-art stílusjegyeiben szorong.

Azt hallottam, hogy minisztereket tanítottál angolul, ez igaz?

Igen, sok mindenkit tanítottam angolul. Bár zenét tanultam, mivel jól beszéltem angolul, az első állásajánlatot egy nyelviskolától kaptam, akik Aczél György egykori irodájába irányítottak, hogy ott államtitkárokat és képviselőket tanítsak. Később úgy gondoltam, ez igazából egy izgalmas művészeti projekt, amelyben angoltanárnak álcázva magamat társadalomkutatást végzek, így minden további felkérést is elvállaltam, s jöttek ügyvédek, orvosok, mérnökök, újságírók, munkanélküliek, általános iskolások, gimnazisták, őrültek, unalmasak és kitűnő fejek, vagyis a legkülönfélébb emberek.

Fotó: Dudás Szabolcs - Origo

És ez hogy fért össze azzal, hogy közben szókimondóan és nyíltan beszéltél, írtál, festettél a magyar politikai és társadalmi életről?

Érdekes volt látni és testközelből megismerni aktívan politizáló embereket. A politikusokat is embereknek tartom, csak nem értek egyet azzal, amit mondanak, vagy ahogyan az embereket manipulálják. Abban különbözünk, hogy ők a hatalomból szólnak lefelé, és pénzért hazudnak, én pedig szabad kívülállóként felfelé, és ösztönből mondok igazat.

Olvastam a kritikákat és hozzászólásokat a regényeid kapcsán, azon kívül, hogy rengetegen dicsérik, feltűnt, hogy nagyjából három szó elég sűrűn elhangzik a művészeteddel kapcsolatban: groteszk, beteges, abszurd.

Ugyanezeket a szavakat nyugodtan használhatjuk a hétköznapi életünkre is. A kelet-európai irodalomban az abszurdnak, groteszknek, ami valahol egy kicsit beteges is, nagy, komoly és mély hagyománya van, mert egyszerűen itt ilyen világban élünk, és úgy érzem, e tradíció egyik folytatója vagyok. Első prózakötetemet, a Lomtalanítást műfajilag szociohorrorként határozták meg, amely egy bérház lakóinak az életét mondja el, akik összességükben a rendszerváltás veszteseinek nevezhetők, és idén Kínában is kiadják. De írtam önéletrajzi regényt is, a Nem élhetek Milošević nélkül címűt, amely egyrészt a Tudósok zenekar történetét és kalandjait mondja el, másrészt azt a groteszk és abszurd elemekben gazdag világot írja le, amelyben a kilencvenes években éltünk.

1986-ban alakult a Tudósok zenekar, az egykori Jugoszláviában. Mesélnél erről az időszakról?

A belgrádi zeneakadémia hallgatójaként nagyon zavart a mérhetetlen racionalitás, amellyel a művészetet tanították, ezért úgy gondoltam, egy teljesen ösztönös zenekart hozok össze. Így összehívtam Újvidék legőrültebb ifjú festőművészeit, akik a legkevésbé sem voltak klasszikus értelemben vett zenészek, hanem szabadon gondolkodó, egyedi figurák. Ösztönös, improvizatív zenét játszottunk, vérbő zsigeri jazz-punkot, és lázadtunk mindaz ellen, ami ránk nehezedett abban a háború vészjósló fellegeit már az egén felvonultató világban. Ez a zenélés mentette meg az életünket és az eszünket.

Miért lett Tudósok a zenekar neve?

Amikor először jöttünk össze zenélni, úgy néztünk ki, mintha az életükért küzdő őrjöngő űrutasok volnánk, akik minden sztereotípia és betanult, hamis vagy talmi tudás helyett felszabadító eszközként használták a hangszereiket, hogy felfedezzék maguknak a világűrt és benne saját bolygójukat. Ami ott történt, teljesen öntudatlan volt. Az öntudatlanságtól pedig úgymond a tudomány racionalitása áll a legtávolabb. Így lettünk mi az öntudatlan Tudósai.

A 90-es évek elég izgalmasan telt, ahhoz képest, hogy underground zenekar voltatok.

Sokfajta elemből állt össze a művészetünk, amely egyszerre volt punk, art rock, free jazz, underground, irodalom, performansz, dadaista színház, és ugyanakkor egyik sem. Régi vágyunk volt, hogy külföldön is fellépjünk, így először Szlovéniába kaptunk meghívást, majd Hollandiába, Németországba, Angliába, Amerikába, Oroszországba és még sorolhatnám. Nagyon izgalmas volt, mert a nagy rock-fesztiváloktól az igényes jazzfesztiválokig, foglaltházakon át anarchista központokig és hivatalos állami rendezvényekig mindenhol felléptünk. Ezek voltak a vándorévek, amikor megmártóztunk a nemzetközi zenei szcénában, amelytől sokat kaptunk, és amelynek talán adtunk is valamennyit. Jó arra visszagondolni, hogy megálltuk a helyünket jó pár helyen.

Mit jelent az, hogy foglaltház?

Angolul squat, azt jelenti, hogy egy üresen álló házat belakják a fiatalok, és amíg a hivatal nem költözteti ki őket erőszakkal, addig ők ott élnek, koncerteznek, kiállításokat, eseményeket szerveznek autonóm közösségként. Ilyenekben léptünk fel, többek közt Svájcban, Franciaországban, Angliában. Gröningenben egy egykori kórházat laktak be a fiatalok, akik a műtőből csináltak koncerttermet, Lausanne-ban pedig egy kastély egykori báltermében alakították ki a koncerthelyszínüket.

A tagok közben cserélődtek az évek alatt.

Rengeteg zenész megfordult a zenekarban, mígnem kialakult a jelenlegi formáció. A legrégebbi tag mellettem Endrei Dávid, aki ’99-ben lépett be tizenöt évesen, ma a legtöbben a Brains együttes basszusgitárosként ismerik, aki egy fantasztikus jószívű figura és kreatív zenész. 2003-tól van a zenekarban Jeli Gergely kitűnő dobos, aki régebben szintén a Brains tagja volt, valamint három éve csatlakozott hozzánk Tövisházi Ambrus, akiről gyorsan kiderült, hogy elképesztően kreatív, ösztönös, zseniális zenész, akit az Amorf Ördögökből, az Erik Sumo Bandből és a Péterfy Bori & Love Bandből méltán ismer, szeret, és tisztel a közönség.

Fotó: Dudás Szabolcs - Origo

Mit hoztak magukkal az új tagok?

Kíváncsiságot, energiát, jókedvet, kreativitást, őrületet, fájdalmat, tanácstalanságot és a zene feltétlen imádatát. Rengeteget nevetünk együtt, és ez bizonyítja a legjobban, mennyire közel állunk egymáshoz. Ők fiatalok, akik az idősebbek helyébe léptek, és velük a csapat mindig új vérátömlesztést kapott. A zenekar pedig ezáltal nem feltétlenül vett mindig új irányt, inkább újraértelmezte viszonyát a színtiszta ösztönös kreativitáshoz. Ambrus szorgalmazta például azt, hogy egész régi számokat is játszunk, vagy felújítsunk. Világos képe van arról, hogy miről szól a küldetésünk, így nem megváltoztatni akarta, hanem eredeti értelmében megújítani.

A szombati trafós koncerten vendégszerepelnek majd a Taiko Dobolda tagjai is. Hogy fér össze a ti zenétek a japán dobművészettel?

Kitűnően! A Taiko Dobolda tagjai hatalmas japán tradicionális dobokon fognak játszani, emellett vendégszaxofonisták fognak fújni, míg mi, négytagú zenekarként a zárófelvonásban ezt a két világot igyekszünk majd összekötni. Addig pedig lesz sok minden, régi és új számok, különböző felállások, sok izgalom, humor és horror. Remélem, összejön majd egy igazi nagy örömzenélés, közös ráébredés a zene igazi, mély, ösztönös természetére. Mert nagyon fontosnak tartom, hogy ne racionális módon közelítsük meg a zenét, hanem annak ősi, öntudatlan, közvetlen formájában, mert az valóban olyan elemi csoda, amely semmi máshoz nem fogható.