Ki volt valójában Robert Capa szerelme?

A kommunista mozgalmak halála pillanatában hőst csináltak belőle, majd hamar elfelejtették. A romantikusok egy nagy fotós szerelmeként tartják számon. Mi az igazság, ki volt valójában Gerda Taro?

Galíciai zsidó származás, németországi neveltetés, francia emigráció, spanyolországi halál, párizsi sírhely. Emellett német fényképezőgép, pesti szerető, internacionális rajongótábor. Hogy lett ikon és miért kopott ki hirtelen a köztudatból? Miként vált Gerta Pohorylle Gerda Taróvá, s lett belőle baloldali hősnő?

Ha a huszadik század első felének fotósairól van szó, leginkább férfiak neveit soroljuk. Van belőlük bőven. Ha a hadszíntéri fényképészekre gondolunk, mindenkinek Robert Capa neve ugrik be. Azonban, ha hozzá eljutunk, muszáj leragadni ennél a lánynál is – elválaszthatatlanok egymástól.

Alapos szakmunka

Jane Rogoyska: Gerda Taro Forrás: Park Kiadó

Jane Rogoyska könyve, a „Gerda Taro, aki „kitalálta” Robert Capát”, nem regény. Nem is egy szimpla életrajz, de nem is az alapinformációkat megadó fotóalbum.

Alaposan, részletesen megírt szakdolgozat ez, helyenként túl sok izmussal, politikai irányzattal, nekem kicsit kevés Taró által lőtt képanyaggal.

Ennek ellenére érdemes elolvasni: nem csak a harmincas évek egyik társadalmi szeletére mutat rá, hanem a spanyol polgárháborúra is, amely a második világháború előjátéka lett.

Hogy került oda a filigrán lányka, akinek szépségéről a könyvben lépten-nyomon kicsit túlzó ódákat zengnek? Gerta Pohorylle politikai okokból emigrált Németországból Párizsba.

A francia főváros, mint egy nagy katlan összegyűjtötte a bevándorlókat: ugyan rengeteg értelmiségi költözött oda, de legtöbbjüknek esélye sem volt arra, hogy normális munkát, tisztességes megélhetést találjon.

A harmincas évek kicsit hasonlítottak a mostanira. Ma, a megfizethető digitális tükörreflexes gépek jóvoltából mindenki fotósnak képzeli magát, aki tudja, hol az exponáló gomb. Akkoriban azok, akik nem beszélték jól a franciát, de némi kreativitás szorult beléjük, szintén gépet vettek. Ügynökségek alakultak, a lapokra is egy szebb, képesebb korszak köszöntött – a padlóig levert árak miatt oda is jutott fotóanyag, ahová korábban sosem.

Szerelem az emigrációban

Friedman Endre is ekkor került Budapestről Párizsba. Kócos hajú, bőrdzsekis fiatal volt, aki még csak ismerkedett kis Leicájával. Próbált kiemelkedni, szerette volna elkerülni, hogy több sorstársához hasonlóan gyerekre vadásszon délelőtt a játszótéren, majd délután a szülőknek próbálja eladni az előhívott, nagyított képeket. Ambíciói voltak, de kapcsolatai és nyelvtudása nem. A véletlen hozta őt össze Gertával. A könyv alcímét felidézve tényleg fel is kell tenni a kérdést: valóban ő találta ki Capát?

Érdekes kapcsolat volt az övék. Egymást emelték fel, egymást inspirálták, közösen tanultak: nem csak fotózni, hanem élni is. A lány nyelveket beszélt, míg Endrének, vagyis Andrének komoly gondot okozott a francia. Gerta tárgyalt helyette, Friedman fotózni tanította.

Együtt éltek, de pénzük bizony nem volt, ezért tizenkilencre lapot húzva huszáros trükköt eszeltek ki, amely nagy kockázattal járt. A kevesek által ismert, nevenincs fotóst kiradírozták, helyette új alteregót találtak ki, Robert Capáét és Gerda Taróét.

Nagy szerelem volt Forrás: Fred Stein, International Center of Photography

A trükk bejött. Hazugság volt ugyan a neves amerikai fényképész szerepe, de működött. Capa háromszoros áron dolgozott Friedmanhoz képest – sorra érkeztek a megbízások, a legjobb francia lapokban jelentek meg művei.

Irány Spanyolország!

Az eszkalálódó spanyol polgárháború híre nagyobb megbízást hozott, így Gerdával együtt odautaztak. A polgárháború előbb furcsán mediterrán, majd vadulva templomgyújtogatós, a végén pedig egyre véresebb hangulata mindkettőjüket beszippantotta és megdolgozta.

Capa mellett Taró is szép lassan fotóssá vált, egyre többen ismerték meg nevét. Vakmerő volt és tudott a férfiakkal bánni. A tankokra viszont még neki sem volt ráhatása: utolsónak szánt spanyolországi munkája során a brunetei csatában egy elszabaduló harci jármű halálra taposta. Huszonhét éves volt. Ő volt az első női fotós, aki hadszíntéren, munka közben vesztette életét.

Párizsi temetése tömegdemonstrációvá fajult, politikai- és médiaeseménnyé vált, amiben mindenki részt akart venni. Halála után azonban egészen hamar elfeledkeztek róla, sőt, legtöbbször nem is alkotóként, hanem Capa szerelmeként hivatkozták rá.

Gerda Taro párizsi sírja Forrás: flickr/uke_uke_uke

Hogy fotósként most visszakerülhetett a köztudatba, annak köszönhető, hogy az évtizedek óta elveszettnek hitt táska, benne Capa, Taro és kollégájuk Chim negatívjaival, előkerült. A megtalálási hely után mexikói bőröndnek elnevezett kollekció felbecsülhetetlen kulturális érték, hiszen a három tudósító teljes spanyol polgárháborús negatívjait tartalmazta.

A mexikói bőrönd

A foszlányokból, egy-egy képes tudósításból ismert Gerda Taró visszakerült a köztudatba. Ugyan a könyv nagyjából félszáz saját fotóját mutatja be, de a digitalizálásnak hála, a mexikói bőrönd anyaga az International Centre of Photography oldalán szabadon böngészhető.

A könyv és a neten lapozgatható képsorozatok érdekes, friss képi világú alkotót mutatnak, jelentősebbet annál, mint amiről eddig tudtunk. A baleset áldozata, akiből hőst csináltak, most újra fotósként kezdheti meg halál utáni életét. Az amatőrből éppen profivá váló nő képei ezek.

A Park Könyvkiadó által kínált könyv szép kivitelű, keménytáblás, jól esik kézbe fogni. Ugyan politika és agitprop bőven van benne – a fotós szemnek túl sok, a romantikusoknak túl tömény, a politológusoknak meg nem tárja fel az összefüggéseket – ennek ellenére érdemes nekiülni, kiváló hétvégi olvasmány.