Slash már nem változik, az új Slipknot pedig jobb, mint vártuk

Slash & Myles Kennedy & The Conspirators

Valószínűleg Slash már sosem tudja levetkőzni a „Guns 'n' Roses exgitárosa” jelzőt. Pedig már 18 éve nem tagja a nyolcvanas és korai kilencvenes évek egyik, ha nem a legjobb rockzenekarának, mely mára már csak árnyéka egykori önmagának. 

Slash featuring Myles Kennedy and the Conspirators – World on Fire

Az igazsághoz viszont az is hozzátartozik, hogy hiába küzd Slash ez ellen, hiába köti ki, hogy interjúkban nem kérdezhetik őt a GNR-ról, játékában és dalszerzésében mindig ott fog kísérteni a múlt.

Így van ez a legújabb, immár harmadik szólóalbumon is. Szinte minden második dalba belehallunk egy korábbi Guns-nótát, ami persze abból a szempontból jó, hogy nem veszünk zsákbamacskát, hiszen az az irány jó. Csak kérdés, hogy 2014-ben ez mennyire állja meg a helyét. Félreértés ne essék, a hasonlóság nem bántó, nem túlzó. A dalok nem rosszak, igazi rock and roll, sodró lendület, slashes gitárriffek, a maga köré gyűjtött zenészek – a második lemez óta standard felállású „Conspirators” – tehetségesek… csak épp barokkos túlzás az a 17 dal. Mert sajnos annyira nem változatosak. Van persze lassú dal is a lemezen, és egy instrumentális felvétel is, hogy Slash kiélhesse magát, de alapvetően nehéz lenne kimagasló dalt megnevezni.

Ám muszáj még szót ejtenünk Myles Kennedyről. Az Alter Bridge frontembere szinte a kezdetektől bábáskodik Slash szólókarrierjénél, amit talán miatta nem is illik már szólókarriernek hívni. A megosztó hangú énekes annyira esszenciális része lett a produkciónak mind dalszerzésben, mind előadásban, hogy most már nem is szeretnénk másik énekest látni a kalapos gitáros mellett. És persze eljátszunk a gondolattal, mi lett volna ha... de ez butaság.

Összességében tehát csalódást nem okozó lemez lett a World On Fire, ám a világot sem váltja meg. Aki viszont a biztos megoldásokra esküszik, semmiképpen ne hagyja a polcon!

Slipknot - .5: Gray Chapter

2014 egyik legjobban várt lemeze volt – legalábbis rock-metal körökben – a Slipknot ötödik stúdióalbuma. Már csak azért is, mert a zenekar hat éve nem adott ki lemezt, és mert az egyik alapító tag és fő dalszerző, Paul Gray tragikus halálával nagy űrt hagyott maga után, sokáig kétséges is volt a zenekar további léte. Az sem segített sokat rajtuk, hogy tavaly, igazából sosem tisztázott körülmények között kikerült a képből a banda szintén egyik alappillérének számító Joey Jordison dobos is. Az album tehát hatalmas elvárásokat támasztott, és rendesen meg is osztja a hallgatóságot.

A 2010-ben elhunyt basszusgitáros emlékének tisztelgő lemezt úgy harangozták be a tagok az előzetes interjúkban, mint ami visszatér valahova a 2. és 3. album közötti időszakra. Amit sokan nem hittek el nekik, amikor kijött a The Devil in I című dal, amelyben sokan inkább egy új Stone Sour-dalt láttak (Corey Taylor énekes másik bandája). Nekik üzenjük: már a második dalnál be fogják látni, hogy a zenekarnak igaza volt. Van ebben minden, ami a Slipknotot jellemzi: düh, keserűség, lendület, technika, őrült ütemek, üvöltés, éneklés, középső ujj, tizennyolcas karika. A szövegek sokszor Paul Graynek, Paul Grayről szólnak, mint ahogy az album címe maga is; a legszebb és legdirektebb talán a Goodbye című dal. Amit viszont nagyon nem értünk, az a 14. dal után következő csend, majd 2 rejtett track. Bár ha nagyon erőlködünk, a másodikat fel lehet fogni egy temetési menetet kísérő dallamfoszlánynak…

Mi a magunk részéről örülünk, hogy született új Slipknot-lemez, és tulajdonképpen elégedettek is vagyunk vele. Más kérdés, milyen lesz majd 2 új – hivatalosan a mai napig nem is taggá avatott – zenésszel látni a csapatot élőben, de ezt meg majd február 5-én jól megtudjuk!