Nem a kromoszóma számít, hanem a tehetség

Baltazár színház vezetője, Elek Dóra ad interjút a színház központjában Óbudán 2014. november 12-én

Zsazsa Tax transzvesztita előadóművész csak nyomta a poénokat, a legváratlanabb pillanatokban énekelni kezdett, lendületesen vezényelt az értelmi sérültek hamiskás kórusának a Ferencvárosi Művelődési Ház egyik félreeső termében. Ordított mindenkiről, hogy jól érzi magát, szabályosan dőltek a röhögéstől.

Kivéve minket. A hátsó sorban ültünk kukán, sem énekelni, sem nevetni nem mertünk. Nem érdekelte őket, hogy ott vagyunk, de azért az énekóra végére átragadt ránk valami a légkör felszabadultságából.

Ez az óra, ez a nap meghatározó élménnyé vált számomra. A gimnázium, ahova jártam, megszervezte, hogy egy hétig a fogyatékosság témájával foglalkozzunk.

Voltunk intézetekben, otthonokban, alapítványoknál, beszélgettünk jogvédőkkel, pszichológusokkal, tanárokkal, autista gyerekekkel – és a Baltazár Színház színészeivel is.

Egy hétre felfüggesztették a tanórák menetét. Nem volt ezredik fárasztó matek vagy sokadik kudarcba fulladó énekóra, nem kellett irodalomból házi dolgozatot beadni, mégis ebben az egy hétben tanultunk a legtöbbet.

Érintetté váltunk egy nagyon fontos ügyben, ami az emberi méltósággal, az empátiával, az érzékenységgel kapcsolatos.

Felejtsük el, hogy fogyatékosok

A Baltazár Színház tizenhét éve működik. A társulat értelmi sérült színészekből áll, nagy részük Down-szindrómás, de ennek nincs igazán jelentősége. A Baltazár tagjainak célja, hogy jó előadásokat hozzanak létre, és ezzel mintegy mellékesen fontos missziót teljesítsenek: az értelmi sérülteket nem fogyatékosságuk felől közelítik meg, hanem a művészi tehetséget és tudást hangsúlyozzák. Darabjaikat sok ezer diák látta, a színészekkel sok ezer diák találkozott, és biztos vagyok benne, nem csak nekem vált mindez fontos emlékké.

A Baltazár Színház tizennégy év pénzgyűjtés és keresgélés után végre saját, 120 néző befogadására alkalmas játszóhelyet és próbateremet tudhat magáénak, amit többek között óvodás, iskolás csoportok is rendszeresen látogatnak.

A színház mellett művészeti képzés is zajlik itt, nagyrészt értelmi sérültek számára, hiszen az ilyen kurzusok elsősorban számukra elérhetetlenek. A társulat művészeti vezetője, Elek Dóra 1998 óta vezeti a színházat, eddig tizennégy produkciót állított színpadra. Számára nincs semmiféle ügy vagy misszió, ez az élete.

Elek Dórával a Baltazár Ház legfelső emeletének galériáján beszélgetünk. Alattunk a színészek éppen előadásra készültek, két gimnáziumból is vártak osztályokat ezen a délutánon.

Elek Dóra, a Baltazár Színház alapítója és művészeti vezetője Fotó: Szabó Gábor - Origo

Mi a Baltazár Színházban játszó színészek legfőbb erőssége?

Hogy különlegesek. Olyan emberek, akiknek egy csomó hétköznapi dologgal nem kell törődniük az életben, mert egyszerűen képtelenek rá. Különleges sorssal áldotta meg őket a jóisten, nekik más a dolguk. Nekünk, többieknek pedig meg kell értenünk, hogy a különleges, furcsa színek érdekesek, nélkülük unalmas lenne a világ. Ráadásul még segítenek is bennünket abban, hogy könnyebben eljussunk a lényeghez.

Hogy zajlanak a próbák? Van valamilyen különleges módszer, amit alkalmaz?

Nincs. Többször kell elmondani nekik az olyan alaputasításokat, hogy gyere balról vagy menj ki a jobb oldalon, tovább tart a szövegértelmezés. Viszont elvont, spirituális témákról könnyen tudunk beszélgetni. Ezt érti a lelkük. Egyszerűen másban kell őket támogatni.

Soha nem akart hagyományos társulattal dolgozni?

Nem, én pontosan így akartam színházat csinálni. A Baltazár Színházat én találtam ki, nem belepottyant az ölembe. 1998-ban meghirdettem ezt a projektet, tartottam egy workshopot ötven embernek, és utána megkérdeztem őket arról, hogy szeretnének-e hosszú távon velem dolgozni. Akik most itt dolgoznak színészként, akkor mondtak igent. Az maradt, akinek ez volt az útja.

Volt olyan, aki a tizenhét év alatt távozott a társulattól?

Nagyon kevés mozgás volt. Egy színész elment, páran jöttek. A művészeti képzésből ketten átkerültek a társulathoz.

Kik járnak erre a képzésre?

Nagyrészt értelmi sérültek, mert nekik nincs erre máshol lehetőségük. Vagy ha van, akkor azt harmadik műszakos gyógypedagógus tartja, és nem szakember. Ez itt nem terápiás célú foglalkozás, hanem művészeti képzés. Persze nem vagyunk gettó, ahova csak az léphet be, akinek valami hendikepje van. Megjegyzem, minden ilyen elnevezés, ami megkülönböztet, félrevisz. A társulatban például van három színész, akiknek hivatalosan nincs fogyatékossága. Számomra a fogyatékosság elvont fogalom, amit páran kitaláltak az IQ-teszt alapján.

Ez itt nem terápiás foglalkozás, hanem művészeti képzés Fotó: Szabó Gábor - Origo

Úgy látom, nagyon határozottan, keményen kommunikál a színészeivel.

Egy rendezőnek határozottnak kell lennie, nem lehet hebegni-habogni. Néha ebből vissza kell vennem, túl gyors vagyok, vagy elragadnak az érzelmek. De azért vagyok olykor szigorú, mert nagyon szeretném bevonni a színészt valami olyanba, amit én látok, de ő még nem.

Magasak az elvárásai?

Nagyon magasak. Ők ezt tudják, és igénylik is. De rendezés közben szinte módosult tudatállapotba kerül az ember, olyanná válik, mint egy médium.

Van személyes érintettsége? Volt a családjában értelmi sérült vagy fogyatékkal élő?

Nem. 1998-ig nem is találkoztam a témával közelebbről. Én a színház felől jövök. Színház szakon tanultam az egyetemen, elméletet és gyakorlatot egyaránt, és a kilencvenes évek elején részt vettem Franciaországban egy fesztiválon, ahol több olyan társulat lépett fel, amelyben értelmi sérült színészek is játszottak. Úgy éreztem, a színház ereje megsokszorozódik azáltal, hogy a hétköznapokban eltévedt emberek otthonosan mozognak a színpadon. A színház kegyetlen, mert felnagyítja azt, ami jó, de azt is, ami rossz. Csak olyan embert tehetünk ki ennek, akiből sugárzik a tehetség. Akkor nagyon tetszett nekem, hogy nagyobb a tét: mínuszból indulva magasabb szintet lehet megugrani.

Csak olyan embert tehetünk ki ennek, akiből sugárzik a tehetség Fotó: Szabó Gábor - Origo

Nem merül fel a Baltazárral kapcsolatban annak a veszélye, hogy szenzációvá, érdekességé válik az értelmi sérültek produkciója?

Amikor először láttam ilyen darabot, három másodperc múlva elfelejtettem, kik vannak a színpadon, mert jó volt a darab. Lehet, hogy másnak ehhez két perc kell, de szerintem a nézők hamar túllépnek ezen. Ha nem is feledkeznek meg róla, egyszerűen csak lényegtelenné válik. Szóval mint veszély távolról sem merül fel, mert biztos vagyok a dolgomban, úgy értem, bízom a társulatban, a tagok tehetségében.

Azt szeretnénk láttatni, ami láthatatlan, hogy fel se merüljön ez az egész téma. Ránézünk egy tolószékes, nyáladzó emberre, és gondolunk valamit, miközben lehet, hogy matekzseni. Az a baj, hogy az első benyomás túlságosan meghatározó. Mélyebbre kell menni, le kell hámozni, mi rejlik a felszín alatt.

Gimnáziumok és árvaházak mellett fiatalkorúak börtönében is tartanak bemutatókat.

Van egy előadásunk, ami arról szól, hogy ha az ember zsákutcába jut, hogyan tud felállni. Arany lépés a címe. Ezt szoktuk ott előadni, és döbbenetes tapasztalatink vannak. A miskolci fiatalkorúak börtönében az előadás után volt egy beszélgetés. Valakinek különösen tetszett a jelmez, amire Müller Péter Sziámi megjegyezte: Király Tamás jelmeztervező nem fog több ilyet készíteni, mert gyilkosság áldozata lett. Erre síri csend lett.

Van olyan előadásunk is, amelyik óvodásoknak szól. Nagyon szeretnek minket a gyerekek, szerintem azért, mert a színészek elemi szinten közvetítenek valami olyat, amire a gyerekek azonnal ráéreznek.

A próbafolyamat alatt bőségesen előjött a szexualitás, a szerelem, a testiség témája Fotó: Szabó Gábor - Origo

Úgy látom, az a gyógypedagógiai módszerük, hogy nincs módszerük.

Amikor elkezdtünk dolgozni, voltak felszisszenések a szakmában. A gyógypedagógia sok szemponttól bezárhat. Mondok egy példát. Csináltunk egy Rómeó és Júlia-átiratot Gondolj rám szívesen címmel 2001-ben. A próbafolyamat alatt bőségesen előjött a szexualitás, szerelem, testiség témája. Előhozott elfojtott érzéseket, indulatokat. Akkoriban a gyógypedagógia tanszéken tanító tanár még azt írta a könyvében, hogy a Down-kórosoknak nincs szexuális életük. Ezt egy perc alatt felülírtuk.

Pár napja adtunk hírt arról, hogy egy amerikai anya levelet írt a Disney-nek, amiben arra kérte a stúdiót, szerepeltessenek Down-szindrómás szereplőket a filmjeikben. A petíciót hatvanezren aláírták. Tény, hogy a fogyatékkal élők keveset szerepelnek a tömegkultúrában.

Ez nekem furcsa lenne, valahogy erőltetett. Nem hiszem, hogy ez lenne a megoldás. Nem háborodok fel egyáltalán, nagyon elgondolkodtató kérdés. Lehet, hogy ki kéne próbálni. De még soha nem jutott eszembe, hogy Down-szindrómás Hófehérkét rajzoljak. Hófehérkének és Csipkerózsikának megvan a maga problémája, hiszen ezek a meseszereplők archetípusokat testesítenek meg.

Ha már letett valamit az asztalra, akkor az lesz a lényeg, és mellékessé válik a kromoszómaszám Fotó: Szabó Gábor - Origo

Mit érez, amikor sztárszínészeket lát értelmi sérülteket játszani, legyen az akár az Esőemberben Dustin Hoffman vagy a színházi verzióban Kulka János?

Azok is jó művek, de vannak olyan remek alkotások, amelyekben értelmi sérültek nyújtanak komoly alakításokat, mint amilyen a Yo también spanyol vagy az És a nyolcadik napon című belga film. Így lehet a legtöbbet tenni ebben az ügyben: jó filmekben szerepet adni nekik, mert így a tehetségükkel mutatkozhatnak be, nem pedig azzal, hogy a huszonegyedik kromoszómapárjuk nem stimmel. Ha már letett valamit az asztalra, akkor az lesz a lényeg, és mellékessé válik a kromoszómaszám, lényegtelen lesz a másság.