Valami Amerika
Nézze meg a sporthíreket is
Iratkozzon fel hírlevelünkre Nézze meg a sporthíreket is
Csatlakozzon hozzánk közösségi oldalainkon is!
Időutazós rock-country-jazz koncertet adott Bill Frisell hétvégén a Trafóban. A közönség és a zenekar gyorsan egymásra talált, és bár nem tudhatjuk minden egyes nézőről, hogy mi járt a fejében, a többség alighanem kétszer ennyi időt is eltöltött volna a seattle-i gitárossal.
"Ne hagyjatok ki helyet, telt ház van" - szólított fel bennünket a Trafó jegykezelője a Bill Frisell koncerttől pár percnyire és pár méternyire, a terem bejáratánál. A közönség az egyik legnagyobb gitárost várta, aki ráadásul hétpróbás zenésztársaival vágott neki a Guitar in the Space Age! album turnéjának.
Olyanok is jöttek, akik még sosem hallották Frisellt - összefutottunk egy ismerős családdal, akiket az ellenállhatatlan baráti lelkesítés hozott ki -, ám a többség nagyon is tudta, mire fizetett be, így aztán könnyedén egymásra hangolódott a zenekar és közönsége.
Az újoncok a lehető legjobb pillanatban kapták el a 63 éves zenészt, aki a címke szerint jazzgitáros, de éppen az ő esetében a legnagyobb marhaság címkékről beszélni. Számtalan feldolgozást készített már, nyolcvanas évekbeli popslágerekből éppúgy merítve, mint Amerika népzenei hagyományaiból, játszott avantgárd dzsesszt, noise-t, minimalista posztrockot - de ez mind átszűrődött a saját világán, és valódi Frisell-zenévé vált.
Ebből a kavalkádból viszont sok minden kisülhet egy éppen aktuális album éppen aktuális turnéján; a rácsodálkozók fent említett szerencséjére Frisell a Space Age lemezen visszatért a fiatalkori hatásaihoz, így Budapesten - ahogy egy nappal korábban Szegeden is - a veretes életműve talán legkönnyebben befogadható része, a rock/country vonal dominált.
A nyitó Telstar klasszikus warm-up funkciót töltött be, Greg Leisz kicsit máris megidézte a világűrt a steel gitárjával, ám az igazi utazás csak aztán kezdődött.
Sorjáztak szépen az új album dalai, melyek közül néhányat még az is ismerhet, aki totálisan csukott füllel jár-kel a világban, elég, ha látta például a Forrest Gumpot. Duane Eddy klasszikusa, a Rebel Rouser vagy a ráadásra tartalékolt Byrds-szerzemény, a Turn, Turn, Turn után óhatatlanul is megállapítottuk: a legjobb, ami ezekkel a dalokkal történt, hogy megszólaltak Frisell interpretálásában is.
A koncert előtt Frisell a társak fontosságáról nyilatkozott, beszélgetéshez hasonlítva a közös zenélést, amikor, ha minden jól megy, valami csoda történik. És valóban, jobban figyeltek egymásra, mint saját magukra, minden rezdülésükön átsütött az öröm, Greg Leisz és Frisell szinte végig mosolygott.
Az egyik csúcspontot a lemez nyitószáma, a Pipeline jelentette, a másikat talán az, amikor Frisell a maga komótos módján, de mégiscsak megidézte távoli rokonait, a metálgitárosokat egy kis húrtépéssel. Közben ide-oda hoppanált a zene, egyszer a hatvanas évekbe, máskor a jövőbe, néha az űrbe, de többnyire Amerikába: mintha ülnénk egy fogadóban a kietlen országút mentén, hallgatva egy tőrőlmetszett helyi bandát.
A többszöri visszataps után egyszer csak nem következett egy újabb, visszavonhatatlanul véget ért az est. Ha maradt is hiányérzet (talán valami meglepetés? dal egy másik albumról? egy önfeldolgozás?), az inkább csak okoskodás, ez az összjáték és harmónia felülírt mindent.
Frisellnél sosem tudni, merre kanyarodik majd a következő lemezével, de az biztosan nagy ötlet volt tőle, hogy tett egy kitérőt a korai rockklasszikusok felé.