Mesék, amiket elhiszünk magunkról: Laurie Anderson a Müpában

Laurie Anderson

Minden történet csak hagymahéj a valóságon, a kimondással távolodunk attól, amit megfogni szeretnénk, míg végül azt sem tudjuk, mi a célunk - erről is szólt Laurie Anderson koncertje.

A világhírű zenész és médiaművész újra Budapesten játszott a Művészetek Palotájában, hogy életéről - és mások életéről - meséljen.

Kéken megvilágított színpad és csillagként hunyorgó lámpácskák: mintha az űrre nyílt volna hétfő este a Müpa koncertterme, ahol Laurie Anderson bemutatta The Language of the Future című előadását. A művésznő homályban maradva lépkedett az apró fények között, és csak időnként került a reflektor körébe, hogy mint időtlen clown, eljátssza és elénekelje életének történeteit.

Az emlékezet verme

A mintegy 20 rövid fejezet pedig szintén történetekről szólt - mert csak így tudunk beszélni életünkről, szavakra cserélve, elfedve és elfelejtve annak lényegét. Laurie Anderson az idők kezdetével kezdte a koncertet, bemutatva a madarak genezisét: „mikor meghalt az első madár, még nem létezett föld, ahova el lehetett volna temetni. A fia ezért a feje hátsó részébe temette az apját. Így született meg az emlékezet” - mesélte a művész, vejnemöjneni hegedűjátékkal idézve és egyben teremtve a madármítoszt.

Laurie Anderson koncert Forrás: Kotschy Gábor - Művészetek Palotája

A bevezető alapot teremtett a show egészéhez, hiszen Laurie Anderson a felidézett és megélt személyes idő különbségével játszott az este folyamán, ami évtizedek óta meghatározó téma művészetében. A szövegközpontú fellépést csak kiegészítette az időnként megszólaló hegedű és az átvezetésként szolgáló elektronikus dalbetétek - fókuszban a kimondott és leírt történetek maradtak, hiszen Laurie szavait egy LED-es kijelző is tolmácsolta magyarul.

Kikényszerített puszi

Az elmondott-játszott sztorik akár egy Richard Brautigen-novelláskötetben is megjelenhettek volna: abszurd, keserű, gyomorszorító mesék a szabadság, az ideák kereséséről és arról, hogy az ember mit talál ezek helyén. Laurie Anderson elmesélte, hogyan töltött pár napot egy amis családdal, amitől lelki megtisztulást remélt - aztán csak naphosszat ült a család konyhájában, és hallgatta a veszekedésüket. A közönség végig nevetett, csak akkor csendesedett el a nézőtér, amikor Laurie a puszira kényszerített unoka történetéhez ért: „A szemem előtt tanulta meg egy kisgyerek, hogyan lehet valakit megpuszilni szeretet nélkül, egy megállapodás részeként.”

Vigyázat, csalunk!

Teljesen hétköznapi történet a fenti, mégis tragédia, amihez hasonlót nap mint nap elszenvedünk és előidézünk. Ez a rámutatás adta a koncert erejét is: vedd észre, miben élsz, miről és miért hazudsz magadnak, különben egy napon azt veszed észre, hogy nem tudod, ki vagy, és hogyan jutottál idáig.

Laurie Anderson ugyanakkor azt is elmesélte, hogyan vezette félre egy esti tagozatos iskola tanulóit, teljesen új történeteket találva ki az egyiptomi piramisokról és mitológiáról. A vallomást egyben ironikus figyelmeztetésként is lehetett érteni: ne dőlj be annak, amit mondok, az őszinteségről szóló történet is csak egy a sok közül.

Játszd vissza

„Az életet csak akkor érthetnénk meg, ha visszafele élnénk” - idézte a művész Kierkegaardot, és az előadással mintha erre tett volna kísérletet. Felidézte gyerekkori gerinctörését, ami nem a traumától volt fájdalmas, hanem attól, hogy maga elől is titkolta, mennyire félt közben a haláltól. Elmondta, hogy egyszer el akart jutni az Északi-sarkra, de egy kanadai erdőben jött csak rá, eközben mennyire kiszolgáltatottá és magányossá vált – és felidézte kutyájának, Lolobellának történetét, amit egyszer keselyűk akartak elragadni, sajátos párhuzamba vonva a sztorit a 9/11-es terrortámadással.

Laurie Anderson koncert Forrás: Kotschy Gábor - Művészetek Palotája

Még mindig 9/11?

A koncert itt, az amerikai események felidézésével vált laposabbá: tény, hogy a WTC elleni merénylet kitörölhetetlen emlék, de felidézése 13 évvel a támadás után már nem hat átütő erővel. Naponta hallhatunk az Iszlám Állam lefejezéseiről, az amerikai dróntámadásokról vagy épp Oroszország nyomulásáról – ezek után kissé közhelyesnek tűnik az amerikai birodalom értékválságát felidézni.

Három hang, ráadásnak

A Müpa közönsége mindenesetre lelkesedett, vissza is tapsolták a koncert végén a művésznőt. Ő pedig jött, és alig egyperces ráadást adott - megfuttatta vonóját a hegedűn, mintegy fricskaként. A publikum nem érezte, vagy talán nem akarta észrevenni az iróniát, és ezt a pár hangot is nagy taps fogadta.

Laurie Andersonnal a koncert előtt beszélgettünk, amit itt olvashatsz.