Vágólapra másolva!
Miért tartják sokan a legjobb európai fesztiválnak a barcelonai Primavera Soundot? Pláne, ha alig látni részeg embert, és a felhozatal is volt már jobb, nem is beszélve a pocsék időről? Egyebek között ezekre a kérdésekre kerestük a választ a beszámolónkban.
Vágólapra másolva!

Tényleg a legjobb fesztivál?

Nem voltam még az összes európai zenei fesztiválon, úgyhogy nem első kézből szerzett benyomások alapján mondom, de a kontinens egyik legjobb fesztiválja biztosan a barcelonai Primavera Sound. Ha viszont leszűkítjük a mezőnyt azokra a fesztiválokra, amelyeket egy nagyvárosban rendeznek, és nem kell hozzá sátorban valami isten háta mögötti pusztán aludni, akkor meg már egész biztos a Primavera a győztes. És ez még akkor is igaz lehet, ha rutinos látogatóként arra jutottam, hogy a fesztivál már nem a régi.

Azt már tudtam, hogy a Primavera hetére egész Barcelona fesztivállá alakul: maga a rendezvény csak háromnapos, de hétfőtől vasárnapig a város klubjaiban és terein is egymást érik a koncertek. A csütörtöktől szombatig tartó fesztivál a városközponttól pár metrómegállóra található Forumban van, és mindhárom nap elképesztően sűrű és erős a program, délutántól kora reggelig követik egymást a fellépők hat nagyobb és pár kisebb színpadon. Hagyományosan az alternatív/független zenei színtér szereplői lépnek fel itt, jelentsen ez 2014-ben akármit is.

Ha például abból indulunk ki, hogy a Vueling spanyol fapados légitársaság járatain hallható állandó playlistben Arcade Fire-, Beach House-, Edward Sharpe & The Magnetic Zeros- és Feist-számok szólnak a Blur és a Phoenix mellett, akkor végképp érvényét veszti ez a megkülönböztetés, hiszen ez is csak popzene, és tényleg semmi mentséget nem találok arra, hogy nálunk ezek miért nem közismert dalok. Ahol pedig ilyen a popzene, ott azt is megtehetik, hogy nem David Guettát vagy Skrillexet hívják el egy zsúfolt, tömegeket vonzó fesztiválra.

De akkor mégis mi a baj?

Apropó, tömegek. Az első primaverás beszámolómnak három éve a Beinteni a tömegeknek címet adtam, ami olyan szempontból továbbra is megállja a helyét, hogy nem Calvin Harris veret a nagyszínpadon, de azért tömeg az itt is volt rendesen. Az Arcade Fire például első este akkora közönség előtt játszott, amilyet a Sziget Nagyszínpad előtt se nagyon látni, és egyáltalán, több koncertnél is az volt az érzésem, hogy nagyon-nagyon sokan vannak, mintha idén nem oszlott volna el egyenletesen a program. Nagyobb lett az alapterület, több lett a néző, és mindezt úgy, hogy az idei felhozatal annyira nem is volt erős, mint a korábbiak.

Az Arcade Fire és a tömeg Fotó: Dani Canto

A Primavera programjával amúgy leginkább az a baj, hogy nem normális emberekre tervezik. Itt délután négykor és hajnali négykor sem a resztli játszik ám, így volt olyan nap, amikor tényleg tizenkét órát töltöttem a fesztivál területén. Mutasson bárki egy embert is, aki végig tud nézni nyolc-tíz koncertet egyhuzamban! Hiába érdekelne a hajnali három után kezdő fellépő, de ha azt a koncertet képtelen vagyok már élvezni, úgy minek? Azt pedig megtanultam a korábbi alkalmakkor, hogy annak az ún. power fesztiválozásnak semmi értelme, hogy az ember minél több koncertet pipáljon ki, és ezért perceket tölt csak egy színpad előtt, és már rohan is tovább. Idén én már nem nagyon rohangáltam, négy-öt koncertnél többet nem vállaltam be egy napra, és néha még ez is soknak bizonyult.

Eltűnni látszik a Primavera ártatlansága is: míg régen szigorúan fiatalos napszemüveg- vagy ruhamárkák szponzorálták a fesztivált, spanyol sörgyárak mellett, idén már utolérte a fesztivált a balatonsoundosodás, jött a Heineken Terasz, meg a hasonló rongyrázós hülyeségek, amiket természetesen messziről kerültem is. Van azonban egy alapvető különbség a Primavera és nemcsak a Sound, de az összes nagyobb magyar fesztivállal szemben: nem tévedek nagyot, ha általánosítva azt mondom, hogy nálunk az emberek nagy része azért megy, hogy jól szétcsapja magát, bulizzon, a fellépők sokszor másodlagosak.

Nem is buli a buli

A Primaverán alig látni részeg embert, és úgy egyáltalán, buli se nagyon van a koncerteken kívül. Megdöbbennék, ha hallanék olyan esetről, hogy „én és a párom a Primavera fesztiválon ismerkedtünk meg", mert egyetlen olyat nem láttam, hogy ismeretlenek szorosabb ismeretségeket kötnének egymással. Ugyanakkor továbbra sem cáfol rá a Primavera a hipszterfesztivál mivoltára, innét Magyarországról különösen nagy élmény ennyiféle piperkőcöt, szakállt és frizurát látni. Én, aki néha szeretem azzal áltatni magam, hogy a legmenőbb arc vagyok a négyes-hatoson, itt a fasorban sem voltam :(

Igaz, azt is meg kellett állapítanunk, hogy mintha irányát veszítette volna a hipszterség, a becsillámporozott arcon kívül nem láttunk semmi újat, ami korábban ne lett volna. Talán az ironikus bajuszból visszavett kicsit a közönség, de minden más megvolt már két éve is, és ez a mindig az újat kereső modern fiatalok esetében egyenértékű a csőddel. Mondjuk a szokatlanul hűvös időnek köszönhetően előkerültek a hátizsákok – akit érdekel, a győztes a Fjällräven lett, de jól teljesített a Herschel és a fesztivált szponzoráló Eastpak is.

Egy minden értelemben nagy zenekar

A húzónevek közül idén viszonylag kevés olyan volt, akit ne láthattam volna már máshol (akár idehaza is), úgyhogy nem is sokat néztem meg közülük, viszont a már említett Arcade Fire-t kár lett volna kihagyni. Most olyan leszek, mint a szenilis és fárasztó nagypapa, amiért mindig ugyanazt mondom el az Arcade Fire-ről, vagyis hogy kilenc éve láttam a zenekart egy kis bécsi klubban játszani, de ez most releváns információ. A már akkor is népes együttes ugyanis azalatt a szűk évtized alatt elsőrangú klubzenekarból elsőrangú stadionzenekar lett: lehengerlő magabiztossággal játszották be a hatalmas teret, de ugyanazt az energiát sikerült monumentálissá nagyítva is megtartani.

Amikor egy zenekarban felbukkan egy fekete perkás (a tucatnyi többi zenész mellett), az általában rosszat szokott jelenteni, de az Arcade Fire még ezt az akadályt is sikerrel vette. Szerencsére sokat játszottak az első lemezről, és a többiről is pont a jó számok kerültek be a setlistbe, és alig látszott valami abból az Arcade Fire-ből, amely a Neon Bible idején úgy tűnt, hogy harcba indulna a világ legellenszenvesebb zenekara címért. Az pedig végképp szívmelengető volt, hogy ezeket tízéves dalokat, melyek egy kis vacak kiadónál jelentek meg annak idején, tízezrek vágják mára fejből. De azért kicsit lehettek volna kevesebben.

Már ezért megérte az egész

A Primavera nagy dobásai rendszerint a régi ilyen-olyan legendák színpadra állítása, én közülük Julian Cope-ot, a liverpooli posztpunk sztárjából pszichedelikus druidává vált zenészt akartam nagyon látni. (Itt írtam róla bővebben.) Cope a fesztiváltól külön álló Auditoriban lépett fel, amely körülbelül olyan, mintha a MüPa terme lenne a karzat nélkül, ő pedig kicsit csalódást okozott, amikor kiderült, hogy nincs vele zenekar, és csak egy szál gitárral lépett a színpadra. Ez azonban pillanatok alatt eloszlott: az 57 éves Cope nemcsak, hogy nagyon viccesen néz ki (ősz, hosszú szakáll, hosszú haj, Luftwaffe-sapka, csizma), de még mindig elképesztően erős és jó énekhangja is van.

Nem mellékes az sem, hogy még azok az újabb, kevésbé ismert dalai is hibátlanok, melyeket a koncert első felében játszott, de aztán előkerült pár régi klasszikus, többek között Cope egykori zenekarától, a Teardrop Explodestól is. Az sem mellékes, hogy Cope rendkívül szórakoztató előadó, egy igazi bolond, aki arról is tökéletes popszámot tud írni, hogy „az összes köcsög bekaphatja". És amikor a végén közli, hogy már csak egy számra marad ideje, és mindenki kiabálni kezd különböző számcímeket kívánságként, és aztán az általam javasolt Sunspotsra esik a választása, akkor már azt érzem, hogy csak ezért a pillanatért megérte kiutazni. Pedig ez csak a legelső koncert volt, amit láttam a fesztiválon.

Öt kiemelkedően jó koncert

A Future Islandsről itt írtam bővebben: ez az a zenekar, amely az énekese Letterman-show-beli produkciójával vált híressé idén tavasszal. Nem kellett csalódni Samuel T. Herringben, a mokány, iszonyú viccesen mozgó énekes élőben még bátrabban nyomja, még többször vált át vicces hörgésbe, és a zenekar háttérben maradó (élőben egy dobossal kiegészülő) tagjai pedig nagyon masszívan segédkeznek mindebben, gyakorlatilag lemezminőségben játsszák a dalokat. Őket tényleg látni kell.

Szintén friss lemezzel jött a Metronomy, amellyel kapcsolatban azért kicsit szkeptikus voltam, túl sok langyosabb száma van a zenekarnak, amióta Joseph Mount rendes együttessé alakította őket. Ehhez képest nagyon kellemes meglepetés volt: szuper színpadkép, a zenekar fehér zakóban lépett színpadra, iszonyat profin játszotta a kicsit fehér soulos számait, és tényleg dühös voltam a szervezőkre, amiért hajnali negyed négykor kellett ennek megtörténnie. Megjegyzem, a színpad előtti tér még így is tele volt.

Nicolas Jaar és a gitáros Dave Harrington duója, a Darkside is hajnalban játszott: kicsit lassú felvezetés után (melybe legszívesebben beletekertem volna, mint egy YouTube-videóba) szép telten megszólaltak a basszusok, és elkapott a zenéjük egyáltalán nem harsány, viszont annál erőteljesebb atmoszférája. Kár, hogy nagyon hideg volt és már nagyon álmos voltam, ezért a műsor második felét majd inkább a Szigeten nézem meg. (Hasonló felkiáltással hagytam ki a Jagwar Mát.)

Courtney Barnett egy ausztrál gitáros-énekes lány, akit nem is akartam mindenáron megnézni, de nagyon örültem neki, hogy végül mégis így alakult. Mindenfajta hűhó nélkül lenyomott egy hibátlan koncertet az őt kísérő két szakállas faszival (az egyik dobolt, a másik basszusozott), tök jó csajos és energikus rockzenével, szuper dalokkal, és még maga Barnett is egy teljesen szimpatikus jelenség.

Ty Segall három éve még egy kis színpadon csinált szuper bulit, most viszont már nagy tömeg nézte a Pitchfork színpadon, ám ez szerencsére nem akadályozta meg abban, hogy újra megmutassa, ki is a mai garázsrock színtér királya. De talán nem is kell a garázs jelző, ez rockzene volt a legszigorúbb értelemben véve, és talán még az is megsüvegelte volna, aki szerint a rock a Led Zeppelinnel együtt meghalt.

További észrevételek

Nem tudtam, hogy a Cut Copy énekese, Dan Whitford (akit hat éve még filmsztár-külsejűnek tituláltam) ennyire esetlenül mozog a színpadon. Viszont mindezt baromi lelkesen teszi, és most nagyon meggyőző volt, amit csinált a zenekara, hiába nem igazán tetszik az újabb két lemez.

Az egyik legfontosabb trendet manapság az R&B ilyen-olyan mutációi jelentik, ám ezek még egyszer sem tudtak meggyőzni arról, hogy koncertre találták ki őket. FKA Twigs is nagyon népszerű és sajátos hangulatú zenét játszik, de hiába tekergette magát érzékien a színpadon, a zenéről ordított, hogy ezt egy ötödik emeleti garzonlakásban kell hallgatni egy ködös októberi estén, nem pedig egy nyári fesztiválon.

Idehaza talán nehéz elképzelni, hogy egy 71 éves brazil rockzenész koncertjére miért kíváncsiak ilyen sokan itt (ugye még csak nem is spanyolul énekel), de Caetano Veloso jelentősége már rég túlnőtt Brazílián. Én csak a különböző Tropicália-válogatásokban megjelent dalait ismerem, de így is jó volt nézni, ahogy az ősz hajú Veloso tempós, hol bossanovás, hol pszichedelikus rockos dalokat játszik, és könnyedén hódítja meg a nagyszámú közönséget a végre megérkező napsütésben.

Talán mégsem akkora tragédia, hogy Connan Mockasin tavalyi budapesti koncertje elmaradt: most egyáltalán nem egy őrült zseni benyomását keltette, hanem sokkal inkább egy szétesett, befüvezett sarlatánét, aki baromi vontatott, lassú, poroszkálós, soulos számokat játszott, végig ugyanabban a tempóban. És a Forever Dolphin Love nem is volt.

Ő persze lehet, hogy csak rossz napot fogott ki, viszont a HAIM zenekarról nem tudom elképzelni, hogy akár jók is lehetnének. Láttam már elég sok zeneipari kamut, de ez a három lány mind közül kiemelkedik. Az már eddig is kiderült, hogy nem tudnak jó dalokat írni, ám az ötletes klipek, és az ügyesen marketingelt három, egymásra hasonlító Haim nővér el tudta adni a produkciót, de élőben még ellenszenvesek is voltak. A dalaikban pedig leginkább az a közös, hogy mindegyik azt sejteti, hogy nemsokára történni fog bennük valami, de semmi nem történik, és ez különösen frusztráló.

A Chromeo négy éve egy kis sátorban játszott a Balaton Soundon, most meg igazi arénakész produkcióval rukkolt elő egy jóval nagyobb színpadon. Megmondom őszintén, a Chromeo elektrofunkja kicsit egysíkú egy idő után, de a show kétharmadáig nagyon élveztem, csak a közönséget folyamatosan egzecíroztató Dave 1 egy idő után annyira fárasztó lett („Már régen jártunk Barcelonában, de most újra itt vagyunk... MONDOM: MOST ÚJRA ITT VAGYUNK!" stb.), hogy inkább belenéztem a Black Lips koncertjébe, és kicsit sajnáltam is, hogy amikor majd augusztusban jönnek az Akváriumba, épp nem leszek itthon. És még az is lehet, hogy jövőre újra jövök.