Nem elveszni az effektdzsungelben - a Horrors új albuma

The Horrors
Vágólapra másolva!
Vajon mit talált ki a negyedik lemezére az eddig mindig megbízhatóan kiszámíthatatlan Horrors? Előfordulhat, hogy semmit? És ha igen, az tényleg olyan nagy baj?
Vágólapra másolva!
The HorrorsLuminousXL2014

Csak a Horrors maradt talpon. Legalábbis nem nagyon tudok másik olyan brit zenekart mondani, amely ugyanúgy az előző évtized közepén indult volna, és albumról albumra meg tudott újulni, miközben végig jó is maradt. Az igazi nagy durranás ugyan a Primary Colours radikális megújulása volt a vicces gothic-garázspunk Strange House-hoz képest, ám a legutóbbi Skying is egy új irányt jelentett, úgyhogy joggal lehetett várni, hogy a negyedik lemez is hasonlóan meglepő lesz, de nem így történt. Gyorsan lelövöm a poént: ez az első Horrors-lemez, amely egyáltalán nem tűnik merésznek, vagy bármi, és emiatt lehet is némi hiányérzetünk, de ennek ellenére is azt mondom, hogy ennél kevés jobb dolog történhetett volna a zenekarral, sőt, velünk hallgatókkal is.

A Horrors ugyanis fogta ugyanazt a receptet, amely alapján már a Skying alapján is dolgozott, most viszont sikerült tökéletesítenie azt, és kiforrottabb, direktebb, szebb, színesebb az eredmény. A Skying sem volt ám rossz lemez, csak kicsit egyenetlennek éreztem, talán mert a zenekart ért újabb hatások még nem értek össze egészen, a Luminousnál viszont erre nem lehet panasz, arról nem is beszélve, hogy a dalszerzésben is szintet lépett az együttes. Épp ezért most már nem érvényes rájuk az a megállapítás, hogy inkább hangulataik vannak, semmint dalaik. Hiába vannak számok, melyeket hosszú instrumentális bugyborékolás vezet be, a Horrors minden korábbinál direktebbnek, ugyanakkor optimistábbnak, felszabadultabbnak és könnyedebbnek tűnik, sőt, azt se túlzás mondani, hogy slágeresebbnek. Hallgassuk meg a Chasing Shadowst, ami maga a nagybetűs Nyár, vagy a So Now You Know-t, amely kis változtatással simán lemehetett volna a 120 Minutes című MTV-műsorban 1990 körül, és nem mellesleg a legközelebb viszi a Horrorst egy valódi popslágerhez.

Egyébként ugyanúgy eszünkbe juthat a lemezről a nyolcvanas évek brit független szcénája, mint a Skyingról, csak itt több az elektronika, előtérbe nyomulnak a szintik, de ettől még nem lesz Pet Shop Boys a Horrorsból, csak még gazdagabban rétegzett a zene, és még nehezebb beskatulyázni. Sőt, én aztán igazán nem vagyok audiofil, de iszonyú jól is szól, kevés olyan lemez van, amit nem bírok meghallgatni simán a laptopomon, hangfal nélkül, de ez olyan. Viszont attól sem szabad félni, hogy az együttes végképp elveszett az effektdzsungelben, mert a gitárközpontú vagy élő alapú számok – First Day of Spring, meg a ritmusszekciója miatt az In and Out of Sight – is abszolút meggyőzőek. Az némiképp megkérdőjelezhető, miért csoportosították az összes lassabb számot a lemez második felére, mert így megbicsaklik a lemez lendülete, de azokkal a dalokkal is meg lehet barátkozni, csak egy kicsit nehezebben adják magukat, viszont helyenként kifejezetten szépek, Faris Badwan pedig végképp igazi énekessé érett.

De a fenti problémán túl sem csupa sikersztori a lemez: az elsőként kiszivárgott, hét és félperces I See You például csak majdnem olyan jó, mint a Horrors eddigi legtökéletesebb pillanata, a Sea Within a Sea volt, bár a végén egész közel kerül hozzá. Ennél sokkal inkább valós lehet az a felvetés, hogy a Horrors ezzel a lemezzel „beáldozza annak a lehetőségét, hogy rocktörténelmet írjon" (ahogy egy barátom fogalmazott), és most a könnyebb ellenállás felé ment. Ebben is van igazság, de senkit nem csapnak be, csináltak egy olyan lemezt, amely nem száll szembe semmivel, amit a zenekar korábban képviselt, maximum azok lehetnek csalódottak, akik a korai, vadóc Horrors iránt éreznek nosztalgiát, mert az már valószínűleg nem fog visszatérni. Bár velük pont előfordulhat majd egyszer, hogy mégis. A-