Anyád öt perc alatt összerak egy pittyputty zenét - Szentpéteri Csilla a Quartnak

Vágólapra másolva!

A klasszikus zongoristaként indult, majd jól ismert darabokat jazzbe, latin zenébe vagy akár rockba átíró Szentpéteri Csillával zenét hallgattunk, és a számok apropóján beszélgettünk. A nagykoncertre készülő zongorista elmesélte, miért tartja Mozartot popzeneszerzőnek, miért nem tolerálja Wagnert és a szabad improvizációra épülő jazzt, és mit venne át a kínaiaktól. A zenék a címekre kattintva meghallgathatók.

Rónai András

Vágólapra másolva!

Szentpéteri Csilla Láthatatlan ritmusdáridó

Royal Philharmonic Orchestra: Hooked On Classics / Klasszikusok popritmusban

Csajkovszkij b-moll zongoraverseny, első tétel... ez pedig a Dongó... Tudom, ez a Royal Filharmonikusok zenekar, amelyik leginkább ezeket a crossover számokat játssza. Nekem hiányzik az innováció, ezek még csak diszkóritmusok.

Ezt a "klasszikusok popritmusban" típusú zenét a nyolcvanas években mindenki ismerte.

Igen, de ez tőlem mérhetetlenül távol áll, miközben falják az emberek. Azt gondolják, hogy ezzel közelebb hozzák a komolyzenét, de ez nem így van. A komolyzene rajongója nem fogja ezt hallgatni. Én itthon úttörő voltam abban, amit 2000 óta csinálok. Követőim már vannak, ne minősítsük, hogy milyenek, van ilyen és olyan is. A legtöbben üzleti szempontok szerint írják meg a zenéiket. "Told előre jól a dobot, legyen jó harsány, és ha elindultál 140 BPM-ben, akkor maradj végig abban. Ne lélegezzen a zene, mert akkor rögtön átkapcsolnak a rádióban másra."

Nekem nem az volt a fontos, hogy közönséget nyerjek, üzletet csináljak. Nem másoltam, azt akartam kipróbálni, hogy tudok-e másmilyen lenni, tudok-e olyat létrehozni, amiről azonnal tudják, hogy csak én lehetek. El kellett gondolkodnom azon, hogy bele merjek-e vágni valami egészen extra, különleges dologba. De ez az egyetlenegy életem van, és nem tudok alkalmazkodni Piroska nénihez meg Feri bácsihoz, a bankigazgatóhoz meg a doktor úrhoz. Apám mindig azt mondta, hogy jó, ha tudsz álmodni, de mindig mérlegeld, hogy az álmodnak mennyi a realitása.

Annak idején volt egy olyan álláspont, hogy szentségtörés a komoly- és a "könnyűzenét" ötvözni.

Ezt nem így kell felfogni, csakis úgy, hogy hogyan hat rád. Én rengeteget olvasok, és nem igazán érdekel, hogy ez most hol helyezkedik el az irodalmi kategóriában, hanem, hogy eljutott-e a 21 grammoshoz vagy sem. Én mindig lázadó típus voltam, szerettem olyat csinálni, ami nem szokványos, és lehet, hogy elsőre pupillatágító, de biztosan saját. Biztos vagyok abban, hogy ha Mozart, Beethoven, Vivaldi ma élne, kétséget kizáróan rockgitárosok lennének, Paganini és Liszt a latin zenéért lelkesedne, és Chopin írná a szélesvásznú nagyromantikus filmek zenéjét. Én egész életemben a régi értékeket szerettem volna közvetíteni, de aztán 2000-ben úgy éreztem, hogy a 20. és a 21. századot nem szabad figyelmen kívül hagyni. És el is fáradtam a komolyzenében, vágytam valami frissebbre.

Zedd: Spectrum

[Az elején] És hallani fogunk valami Bach-adagiót vagy valamit? Egyébként ez tetszik, megfogott. [megjelennek a keményebb dobok] Az az érdekes ebben, hogy próbál rockos dolgokat csinálni, miközben érezhetők benne olyan effektek, amik a techno irányzatokhoz közelítenek.

Ő Zedd, rendkívül sikeres elektronikus zenei producer, a legnagyobb sztárokkal dolgozik, Justin Bieberrel, Lady Gagával.

A gyermekem, aki most 15 éves vagány kiskamasz, éjjel-nappal zenét hallgat. Eleinte remek ízléssel válogatott. Mostanában kíváncsi voltam, hogy miket hallgat, és egészen ledöbbentem: a legszörnyűbb, kommersz pittyputtyokat. Azt mondtam neki: "Megtanítottalak zongorázni, megtanítottalak gitározni rockot, klasszikust, akusztikust. Legalább valami finomabb felé nem mennénk? Lehet dinamikus, csak legyen benne zene.” Azt mondta: "Anya, hidd el, hogy ezt nagyon nehéz megírni." Mondtam neki: "Gyere ki a stúdióba, anyád megmutatja." Összeraktam neki egy ilyet öt perc alatt. "Anya, ez elementáris. Miért nem csinálsz ilyen lemezt is? Nem kell, hogy odaírd a neved! Ezt játszanák mindenhol a diszkóban, trendi lennél" – mondta. Nekem tényleg öt perc egy ilyet összerakni. Lenyomsz egyetlen billentyűt, és kész van egy háromperces nóta! [nevet] Mondtam neki, hogy "figyelj ide, megmutogatom, hogy milyen effektjeim vannak, hol találod a groove-okat, csinálj magadnak ilyet". Ez most lelkesíti.

Azért is mutattam ezt a számot, mert Zedd kirakott belőle a YouTube-ra egy zongorás verziót.

Hát igen, igen. Na, ezeket én szeretem... Amikor 2003-ban megkaptam az első Cubase SX zeneszerkesztő programot, onnantól kezdve hat hétig szinte nem is aludtam, hajnali négyig kerestem a groove-okat, hogy hogyan lehet loopolni [egy-egy zenei részletet ismételgetni], hogyan lehet fade-elni [elhalkítani, felhangosítani egy-egy sávot]. A mai napig óriási a tanulási vágyam. Most a Cubase SX5-tel dolgozom, és mindennap új effekteket találok, mixelek, hogy ne mindig ugyanazokat kelljen betenni. Amikor legutóbb bementem egy stúdióba, mutattak zenéket a srácok, és mondtam, hogy "figyeljetek már, túljuthatnátok már ezen a 10-es Stylus RMX groove-on, hallgassátok meg a 248-ast." Azt mondták, hogy "mi az első tízet szoktuk használni". Én viszont végighallgattam az összeset, hátha csemegére lelek.

Előtte, kezdetben inkább a hatalmas szimfonikus hangszerelések érdekeltek, kicsit patetikus zenéket készítettem, amiket ma már nem így játszanék el. De kellett nekem ez az út. Eleinte volt néhány szerzőtársam, Gerendás Péterrel csináltunk például egy lírai, a latin pophoz közelítő dalt egy Schubert-szerenádból. Aztán volt egy zeneszerző társam, Barcsik Valéria, aki nagyon avantgárd szellemű muzsikus. Ő már a kezdetek kezdetén merészebb dolgokra sarkallt volna engem, csak bennem voltak félelmek.

Milyen merészebb dolgokra?

Vali inkább a heavy metal feelinget, a keményebb rockos ízeket szereti. Egyébként már a 2002-es lemezem nyitányában olyan elképesztő szólógitárok vannak, hogy attól féltem, a nyugdíjas korosztály kiszalad tőle. Annak idején, amikor a komolyzenében értem el sikereket, nem a húszas-harmincas éveikben járók ültek a koncerten, inkább őszesebb hajú emberek. Nyitni szerettem volna, kicsit kitágítani ezt a szűk réteget, így lett mára korosztálytól független a zeném.

Kanye West: Runaway

Hú, de vivaldis, A Tél-ben van ilyen, amikor pattannak a rügyek... Ne mondd meg! Hú de jó... Mi ez?

Kanye West. Azért mutattam, mert ez a zongoradallam egy ujjal lepötyöghető.

Sokszor mondják nekem is, hogy "miért komplikálod, miért játszol ennyit?". De én nem tudok kijönni ezekből a zongorista évtizedekből. Amíg mennek az ujjaim, addig bejárják a 88 billentyűt. Persze ez nem azt jelenti, hogy két óra hosszán keresztül állandóan virtuózkodunk – egyébként én tudnék, de jó néha megállni, a katartikus pontok után visszaejteni egy kicsit, hogy az ember vehessen egy kis levegőt, azt mondja: de jó megnyugodni. Nem lehet végig detonáció. És azért is fontos, hogy ennyi szín legyen egy koncertemen, mert nem tudok énekelni. Szeretnék, de hangszál-elégtelenségem van, öt hang a hangterjedelmem, és állandóan ilyen rekedt vagyok. Egy énekes sokkal könnyebben megteheti, hogy kevesebb színt használ, mert ugye ott van szöveg, úgyis arra figyelnek.

Nem tudom, hogy te írtad-e a Spiritus című lemez leírását, amelyben az olvasható: "Aki tehát azt gondolná, hogy a zongora valami divatjamúlt XIX. századi dolog, az látogasson el Szentpéteri Csilla koncertjére." Ez a Kanye West-szám, amelyben a kíséret csak egy groove és néhány zongorahang, azt mutatja, hogy van valami vonzereje, kisugárzása a zongora hangzásának.

Nem én írtam, de így igaz. A zongora egy komplett zenekart meg tud szólaltatni egyedül. Volt olyan felkérésem, hogy mi lenne, ha nem vinném a zenésztársaimat, de én tíz éve nem játszom nélkülük. Mindazokat az átirataimat, amiket a nagy elődök komponáltak, és a saját szerzeményeimet is rengeteg más hangszerre írom át, és komoly effektekkel próbálok sajátos stílust kialakítani. Az igaz, hogy a zongora nem elavult hangszer, de azért egy bossa novát, egy latin jazzt, egy melodikus rockot nem tud egyedül kifejezni.

Keith Jarrett: The Köln Concert

Milyen szép... Volt egy gondolatom, hogy ki lehet, de utána változott a játékmód. Hú, ki is lehet? Tippelek: Keith Jarrett.

Ez egy több mint egyórás felvétel, szóló zongora, de a jazz egyik legnagyobb példányszámban elkelt lemeze.

És tudod, mi az érdekes benne? Hogy mennyi mindent hallasz tőle: klasszikus és popos motívumok, smooth jazz, és közben ott van benne az is, amit én nehezen tolerálok ma még: az a fajta jazz, amikor úgy érzed, hogy öncélúvá vált. Elborult az illető, és már nem akar megnyugvást, harmóniákat közvetíteni. Az improvizációnak az a szabad útja, ami nem biztos, hogy vezet bárhová is, csak úgy van. Sokat voltam az A38-on viszonylag ismeretlen jazzformációkat hallgatni, és sokszor úgy éreztem, hogy ott van három-négy zenész, de nem tartoznak össze. Megvan, hogy milyen hangnemből milyenbe fognak átmenni, de nincs köztük közösségi élet.

Vagy másféle van.

Lehet, de én ezt nem annyira szeretem. Nekem nagyon fontos, hogy bármilyen stílusban, de harmóniát szolgáltassunk. Úgy érzem, hogy a zene az egyetlen olyan barát vagy társ – nehéz megfogalmazni, micsoda –, aki azért van, hogy önzetlenül melléd szegődjön, és ne eltávolítson, ne a káoszt, a zűrzavart szimbolizálja. Részben ezért is jöttem el a komolyzenéből, mert a disszonancia nagy ellenségem, nem szeretem semmiben. Lehet, hogy azért, mert az életem csupa rohanás, kiszámíthatatlanság. A zenében én kikapcsolódni, feltöltődni szeretnék, és így aposztrofálom a koncertjeimet is. A wagneri ricsajtól távol tartom magam. Még a melodikus rockokat is fenntartással kezelem. Nálam is van azért a szó nemes értelmében vett ricsaj, amikor a hajunk szála is porzik a dinamizmustól, de harmonikus, és ez nem egyenlő a szentimentalista, giccses, szirupos dologgal. Az első két albumomon felbukkant ilyen, de már nem megyek ebbe az irányba.

Astor Piazzolla & Kronos Quartet: Anxiety

Elsőre Sosztakovicsot mondanám, az ő valcereiben van ilyen humor és misztérium... Astor Piazzolla. A Libertangó-ból is idéz, de nem az.

A Kronos Quartettel készült lemezéről az Anxiety (Szorongás) című darab.

Zseniálisak. Nálunk a Quartet Escualo játszik rengeteg Piazzollát. A tangó drámaian sötét illatú, de én érzem benne a bujaságot, a beteljesületlen erotikát. Amikor mind a ketten tudják, hogy mit akarnak a másiktól, de mégsem vallják be. A táncban is: amikor a nő már beleomlana a férfi karjába, akkor a férfi hátralép; amikor a férfi behódolna, akkor a nő lép hátra. Piazzolla zenéje is ilyen. Amikor azt érzed, hogy már majdnem kitisztul, líraivá válik, akkor belerak egy őrületes csavart.

Most fedeztem fel a Milongáját, ami gyönyörűséges melódia, de nem az a fajta, mint a Time To Say Goodbye, ami már annyira mézes, hogy az már sok. De imádják. Vagy ott van például az Il Divo, akiket úgy raktak össze, hogy szépek legyenek, vékonyak, kicsit kigyúrtak, szépen felöltöztették őket, csillog a szemük, úgy ülnek a koncerten a bárszékeken, hogy tényleg minden nő elolvad – hát én például nem biztos, hogy elmennék egy ilyen koncertre, hiába van szép hangjuk. Nincs benne eredetiség, túl édes, túl hatásvadász, túl megalomán. Én a megalomániát nem tudom elviselni, nem kell 300 zenész a színpadra. Mindig kérdezik, hogy ki lesz a sztárvendég a koncerten? Mondom, hogy a zongora, a gitár, a dob, a basszusgitár. Akkor mi lesz, valami Las Vegas-i stílusú látvány? Lesz izgalmas látványvilág, de az is a zenéhez alkalmazkodik. Eszembe nem jutna olyat csinálni, ami elvonja a figyelmet a zenétől. Mégis csak egy koncertre jönnek! Ma már olyan magas az emberek ingerküszöbe, hogy meglepve és egy kicsit dühösen is figyelem, hogy telt házasak olyan produkciók, ahol ha leveszel minden cirkuszi mutatványt, akkor senki nem menne el csak a zenéért.

Az is dühítő és elgondolkoztató, hogy miért öltött ilyen méreteket a playback és a félplayback. Én büntetném, és örültem, amikor a kínaiak bevezették, hogy pénzbüntetést kap, ha valakit rajtakapnak. Biztos van anyagi oka is, de mi lenne, ha ezek a playback, félplayback énekesek azt mondanák, hogy én kevesebb pénzért elmegyek, de elviszem a zenésztársaimat. Mert én ez a típus vagyok. Az az életem, a feladatom, hogy zenéljek, úgyhogy jöjjenek velem a zenésztársaim. Engem nem lehet elvinni félplaybackre sem.

De az emberek úgyis tudják, hogy mondjuk Britney Spears nem énekel, tehát nem csapják be őket.

De miért nem, ha tud énekelni? Voltam olyan koncerten, ahol a hegedűs tapsolt, és közben szólt a hegedű. Én nem akarok ilyen show-műsort adni. Egyszer, tizenkét éve vállaltam a tévében egy playbacket, mert nem akartak két órát szánni arra, hogy behangosítsanak minden hangszert. A felvételen a zene fölfelé ment a jobb kézzel, viszont én improvizáció közben úgy gondoltam, hogy most lefelé fogok menni. Akkor azt mondtam, hogy soha többet. Vagy nem kell elmenni ilyen helyre, vagy jöjjenek oda két órával hamarabb, csinálják meg rendesen.

Egyébként tudod, ki nekem a nagyon nagy kedvencem? A Gotan Project. Azt hittem, hozol tőlük valamit.

Gondoltam rá, de aztán inkább a Piazzollát választottam.

Nagyon sokat hallgatom, és imádom. Olyan stílusuk van, hogy meghallom, és tudom, hogy csak ők lehetnek. Nagyon szeretem az ilyen zenét, amiben a számítógépes effektek és az élőzene találkozik. A tiszta zenét is imádom, de most, hogy ebben vagyok benne, közelebb áll hozzám, ha valami érdekes számítógépes hangulatot kitalálnak, tehát nem az esőcseppet és a tengerhullámot. Nálam is volt tengerhullám, még 2000-ben, de már nincs. De szerintem Satie-ba az belepasszolt, nem édesítette el.

Brian Eno: Ambient 1: Music for Airports

Este ezt hallgatgatnám. Meg koncertnyitásnak, -zárásnak jó lenne. Eddig azt gondoltam, hogy olyan intró kell, hogy leszakad a mennyezet. Aztán eszembe jutott, hogy ha én beülnék egy ilyen koncertre, nem biztos, hogy jól érezném magam. Pont most fogant meg bennem, hogy a koncertemet [június 7., Kongresszusi Központ, részletek itt] Satie Gymnopédies-ével fogjuk kezdeni inkább, finom smooth jazz feelingben. Csináltam egy 8 perces intrót, aminek a vége olyan lett, amire senki nem számít, az a bizonyos csavar ott lesz.

Ez pedig Brian Eno, akire nagy hatást gyakorolt Satie koncepciója a "bútorzenéről". [Erik Satie koncepciója szerint a bútorzene az, amire nem kell figyelni, csak a háttérben szól, úgy része a környezetünknek, mint a bútorok. Brian Eno elképzelése az ambientről nagyon hasonlít erre.]

Erik Satie teljesen érzelem- és romantikamentes zenét akart csinálni. De nem sikerült neki. Persze vannak olyan zenéi, amiken látszik, hogy direkt sokkolni akar – nem is nagyon szerették. A Gymnopédies mindhárom tételét megcsináltam már. Satie nem is gondolná, hogy mennyi mindent ki lehet hozni a zenéjéből. Nagyon dekadens lény volt, szerintem komoly gondjai lehettek az alkohollal is. Az volt a szerencsétlensége, hogy Debussy és társai korszakában született. Voltak még ilyen zeneszerzők, akik tudatosan szembe akartak menni a korszakkal, és vagy visszanyúltak az elődökhöz, vagy továbbmentek, anélkül, hogy tudták volna. Ott van Rahmanyinov is. Az egyik legnagyobb szívfájdalmam, hogy nem sikerült megtanulnom tőle a c-moll zongoraversenyt, egyszerűen nem bírta a kezem átfogni az akkordokat.

Én mindig nagyon szerettem a nagy újítókat. Mondják, hogy Mozart a zene istene – nekem nem. Lehet, hogy megköveznek ezért a gondolataimért, de leszámítva a halálos ágyán írt zenéit, Mozart a maga idejében popzeneszerző volt, a zenéit a nagyhercegek ugyanúgy fütyülték és ugyanúgy ropták rá a táncot, mint a kiskocsmákban az egyszerű pórnép. Amikor én ezeket átírtam, mondták, hogy megszentségtelenítem. El kell olvasni, hogy hogyan éltek ezek a szerzők, és rögtön kiderül, hogy ugyanolyan hús-vér emberek voltak, mint mi.

Volt közöttük vegetáriánus és alkoholista, volt, aki imádta és naponta váltogatta a nőket. Csak ami ránk maradt, a zenéjük, azon keresztül misztifikáljuk őket. Szerintem ezt kell lebontani az emberekben. És ők is ugyanúgy viszonyultak az elődök zenéjéhez. Az egyetlen, ami előzmény nélküli újítás volt, ami előtt nem volt semmi, az az ősember zümmögése. De utána már mindig van előtte. A jazz is a rabszolgák zenéjéből jön. Vannak zenék, amikor érzed, hogy azért szól így, mert a lánc csörgése adta a ritmust, illetve csak a kezük volt szabad.

Satie a legavantgárdabb szerző, akit játszol?

Igen. Ha megnézed a repertoárt, akkor a prebarokktól Satie-ig jutok el, nála véget ér. Például Chick Coreát, Oscar Petersont nem dolgozom át, csak a 20. század elejéig jutok. Viszont mostanra egyre több a saját szerzeményem. A mostani nagykoncerten olyan stílusban írt számaim is lesznek, amilyenek még nem voltak a palettán, a saját "filmzenéim". Miután Scorsese, Coppola és Tarantino sem kért még fel, kitaláltam a saját filmjeimet, és meg is írtam hozzájuk a zenét. Ezekben nem a virtuozitásomat mutatom meg elsősorban, hanem inkább a filozofikus, elvágyódó, titokzatos, más civilizációkat kutató oldalamat.

Jerry Lee Lewis: Whole Lotta Shakin' Goin' On

Erre nagyon szívesen táncolnék, imádok táncolni. [Jerry Lee Lewis elkezdi ütni a zongorát] Én is fogok most ilyeneket játszani, Hammondon. Ez nagyon jó! Egyébként meggyőződésem, hogy sokkal többet kéne a zongoristát mutatni. Aki egy ilyet lejátszik, az fenomenálisan jó.

Ezt a fajta erőt ma már nem nagyon szoktuk a zongorához társítani.

Hát akkor gyere el a koncertre! [nevet]

Csík Zenekar: Fehér galamb

A Holdfény szonáta... Atyavilág, ez tiszta cimbalom.

Mert tényleg az.

[megszólal az ének] A Budapest Bár-os... nem... az első betűt mondd meg!

Cs.

Ja, igen, Csík Zenekar. Ez nagyon jó.

Te nem nagyon nyúltál a magyar népzenéhez.

Most megcsináltam a "Megrakják a tüzet" kezdetű dalt és a "Csillagok, csillagokat". Maga a népzenei íz azért átváltozott, smooth jazzben csináltam meg. Ami mostanában nagyon megfogott, az az, amit Leonard Cohen koncertjén hallottam. A gyönyörű, vagy inkább mondjuk úgy, hogy különc költészet mellett a The Gypsy’s Wife-ban megszólal egy olyan hegedű, hogy amikor először meghallottam, azt mondtam, hogy igen, ezt kerestem. Van benne finom népies íz, amikor nem dagaszt, hanem olyan nagyon zamatosan, pillekönnyűn muzsikál. Liszt II. rapszódiájába belecsempésztem ilyet, és hogy milyen a véletlen, a Djabe együttes egyik oszlopos tagja fogja hegedülni, majd átveszik a gitárosok, és aztán jön a zongorista, majd az elhagyhatatlan, hamisítatlan ritmusok.

Legutóbb Zsédával készítettünk hasonló zenehallgatós interjút, annak alján pedig összegyűjtöttük korábbi ilyen cikkeinket.