23 sláger az egész családnak

26th August 1937: Phyllis Evans, the elder sister of British heavyweight boxer Tommy Farr listens eagerly to the radio for news of Farr's fight against Joe Louis. She is joined by the rest of her family in their home in Slough, Buckinghamshire. (Photo by Reg Speller/Fox Photos/Getty Images)

Ugye milyen régen volt, amikor még normális slágerek szóltak a rádióban? Bizony, majdnem negyven éve. Azokat a számokat óvodástól nagyszülőig szerethette mindenki, és a következő évtizedekre is lefoglalták a kívánságműsorokat. Meghallgatható zenés mix a hetvenes évek legnépszerűbb rádióslágereiből, a Boney M-től a Ramayáig, az érzelmes szoftrocktól az eurodiszkóig.

Ha a hetvenes évek uralkodó könnyűzenei irányzatairól van szó, rendszerint a diszkó, a progresszív rock, a heavy metal, a punk, a reggae, a glam rock, a funk vagy éppen a jazz-rock az, amelyről szívesen megemlékezik az utókor. A korszak igazán népszerű popslágerei azonban egy-két olyan monolittól eltekintve, mint az ABBA, nagyon gyorsan eltűntek a nosztalgiaműsorok süllyesztőjében, és esély sincs rá, hogy – ellentétben néhány egyéb stílussal – bármilyen retrohullám újra a hátára kapja őket. Pedig azok a slágerek itt vannak nagyon mélyen a tudatalattinkban.

Ma már a szakirodalom sem használja nagyon a „middle of the road" (rövidítve MOR, jelentése kb. az út közepén) kifejezést, amellyel akkoriban illették az óvodásoktól a nyugdíjasokig mindenkit megcélzó slágereket, melyekből a hetvenes években volt a legtöbb. Ellentétben ugyanis a kifejezetten fiatalokat megcélzó sztárzenekarokkal, mint a Sweet, a T. Rex vagy éppen a vezető hardrock együttesek, a „középutas" MOR-slágerek az egész családnak szóltak. Én magam a nagyszüleimen láttam ezt: nekik pár évvel korábban még a Beatles is sok volt, és el lehet képzelni, mit szóltak a Rolling Stoneshoz vagy a Led Zeppelinhez, viszont örömmel hallgatták az ABBA-t, a Boney M-et, Demis Roussost és az összes hasonló MOR-slágert, pedig már hatvan-hetven év körül jártak akkoriban. Ezek a dalok egyszerűek voltak, könnyen megjegyezhető, elképesztően dallamos refrénnel, mely egy hallgatás után is belekúszott a hallgató fülébe.

Ezek a slágerek hozzánk elsősorban a rádión keresztül jöttek be, az egyik fő lelőhelyük a Kettőtől ötig (eredetileg Kettőtől hatig) című, népszerű kívánságműsor volt, aztán úgy alakult, hogy be is ragadtak oda, és a következő évtizedekben kizárólag ott lehetett hallani őket. Aki elég öreg ahhoz, hogy már emlékezzen mondjuk a rendszerváltásra, az egész biztosan emlékszik ezekre a dalokra is, melyekről a hivatalos poptörténet gyakorlatilag nem is vesz tudomást. Egyrészt azért, mert ezeket a slágereket a nemzetközi szaksajtó nem kezeli maradandó értékű zeneként, másrészt a popzenekritika döntően angolszász uralom alatt áll, Magyarországra viszont már a hetvenes években is a németeken átszűrt pop gyűrűzött be, és tipikusan a kontinensen népszerű vagy éppen eurodiszkó dalok nem kerültek be az angolszász kánonba. Még a tényleg elképesztő karriert befutó ABBA is joggal érezheti magát a kritika mostohagyerekének, mit szóljanak akkor a többiek?

Márpedig ezek a dalok a felszín alatt nagyon is jelen vannak, elég ehhez elmenni egy tetszőleges falunapra, és hiába nem ismeri az ember az előadót vagy a számcímet, egyből be fog neki ugrani, hogy jézusom, hát én ezt a számot ismerem, meg a következőt, sőt, az azutánit is. Mivel azonban ez a MOR-kívánságkoktél nincs megfelelően dokumentálva, hát magunkra vállaltuk a feladatot. Ezúttal csak a külföldi slágerekre koncentráltunk, mert a magyarok azért jobban szem előtt maradtak (noha van köztük pár, amelynek készült magyar nyelvű verziója is), és kihagytuk azokat is, amelyek inkább benne maradtak a köztudatban. Fontos figyelmeztetés: ezt a podcastot mindenki csak a saját felelősségére hallgassa meg, mert a dalok többsége kéretlenül is napokra beleragad az ember fülébe!

Mit üzent a rádió?

Volt néhány év, jellemzően a serdülőkorom eleje, amikor minden istenverte hétfő délután a rádiókészülék elé ragasztott egy műsor. Eleve úgy terveztem a hetemet, hogy aznap nincs úttörőzés, se sport, se haverokkal biciklizés, nincs más program a Kívánságműsor – Kettől ötig-en kívül. Végighallgattam a műsorra készülve az időjárás- és vízállásjelentést, és közben rádugtam az MK-21 tipusú kazettás magnó tuhel-bemenetét a rádióra, ami ugyan Videoton gyártmány volt, akkoriban modern, de még nem sztereó, és vártam, hogy felcsendüljön a szignál, és beköszönjön Takács Mari és Gálvölgyi János, hogy elkezdődjön a műsor. Ez volt a magyar rádiózás interaktivitása, ami több volt a sima háttérrádiózásnál, itt élő emberek neve hangzott el valódi településnevekkel, - számomra legalábbis - egetverő hülye kívánságokkal. A magyarok akkoriban leragasztott borítékban, felbélyegzett leveleket írtak a Magyar Rádiónak, kérve egy-egy felvétel lejátszását. Elsősorban zenéket lehetett ebből a Kívánságműsorból felvenni, jó eséllyel megúszható volt, hogy a számot a vége előtt lekeverjék, vagy rábeszéljen a műsorvezető, bár az ebben csak nagyon ritkán hangzott el, hogy a "felvétel ideje három perc negyvenöt másodperc". Azt sose értettem, hogy miért kérik a hallgatók Demis Roussost vagy Kovács Katit, hiszen azokat amúgy is gyakran játszotta a Petőfi Rádió. Az akkori rádiózás egyik leghallgatottabb műsorának szerkesztői szűken mérték a jó zenéket, egy-egy kívánságműsorból maximum két-három számot volt érdemes felvenni, azokkal lehetett egy hétig az iskolában népszerűsködni. Vágni akkor a hangot nem lehetett, ha elbénázta a lelkes magnós, akkor utána évekig azt hallgatta két zeneszám között a hobbitelken a szomszéd, hogy a "Következő kérés Sajóbá...".

A Kívánságműsor amellett, hogy komolyzenéket, népdalokat, kabaréjeleneteket játszott, törekedett arra, hogy a műsor teljes idejében fenntartsa az érdeklődést: ha beesett három óra négy között az Imzáé (Johnny Wakelin: In Zaire), akkor még lehetett reménykedni abban, hogy az utolsó szám valami húzós sláger lesz Rod Stewarttól, vagy a Boney M Nightflight to Venus lemezéről. Amikor vége lett, visszahallgatta az ember, hogy mit sikerült rögzítenie, attól boldog lehetett a hete.

A Raszputyint sosem játszották. (PSZR)

1. Terry Jacks: Seasons in the Sun (1974)

Tegye fel a kezét, aki ezt még soha életében nem hallotta! És most az tegye föl, aki az előadó nevét is tudta volna! A dalt Jacques Brel írta, és abban még egy haldokló férfi búcsúzik a hűtlen feleségétől, ám az angol nyelvű verzióból már ez (és Brel maró gúnya is) hiányzik, ott szimplán elbúcsúzik a haldokló a szeretteitől. Eredetileg a Beach Boys énekelte volna, de nekik végül nem kellett, és így lett világhírű rövid időre a kanadai Jacks. Később kismillióan feldolgozták ezt a szomorú dalt, többek között a Nirvana és a Westlife is.

2. Brotherhood of Man: Save Your Kisses For Me (1976)

Volt idő, amikor az Eurovízión még tényleg valódi slágerek születtek, közülük ez volt a legnagyobb, legalábbis a lemezeladásokat tekintve. A két férfi és két női énekessel felálló brit együttes valójában egy Tony Hiller nevű, rutinos producer műve volt, aki csaknem ötvenéves volt már, amikor ezt a slágert két taggal együtt megírta. Érdekesség, hogy Martin Lee és Sandra Stevens az együttesben jöttek össze, és a mai napig boldog házasok!

3. Aphrodite's Child: Rain and Tears (1968)

Demis Roussos a hetvenes évek egyik legnagyobb sztárja volt Európában, de talán a legtöbbet játszott száma még a Vangelisszel közös korábbi együttesük terméke. Az Aphrodite's Child a diáklázadásoktól hangos Párizsban vette föl a dalt, amely Johann Pachelbel barokk zeneszerző Kánon D-dúrban című örökzöldjének átdolgozásán alapul, és jókora sláger lett a kontinensen. Az Aphrodite's Child történetéről itt írtunk bővebben.

4. Afric Simone: Ramaya (1975)

A brazil-mozambiki származású halandzsakirály pár évig nagy sztár volt a kontinensen, olyannyira, hogy a vasfüggöny túloldalára is gyakran átmerészkedett. Leghíresebb száma a Hafanana, amely ma is igazi buliklasszikus, a Ramaya viszont már kevésbé maradt bent a köztudatban, pedig elég egy hallgatás, és végünk van. Hová tűntek vajon a popslágerekből ezek az elképesztően fülbemászó, kórusban ordítható kórusok, amiket egyre magasabb hangnemben kell énekelni a vége felé?

5. The George Baker Selection: Una Paloma Blanca (1975)

A fehér galambról szóló dalt a holland George Baker szabadította a világra, hogy aztán minden létező nyelven szülessen róla egyéb verzió. Magyarországnak Korda György jutott, és mind eredetiben, mind magyar fordításban a kívánságműsorok biztos pontjának számít évtizedek óta.

6. Chris Norman & Suzi Quatro: Stumblin' In (1979)

Amit a fehér galamb és a kívánságműsorok kapcsolatáról írtam fentebb, az fokozottan igaz erre a számra: elég belőle három másodperc, hogy egyből eszünkbe jusson a napközis tejbegríz íze. Norman a Smokie együttes frontembereként volt a korszak nagy tinibálványa, Suzi pedig ugyebár szólóban, viszont ezzel a közös dallal egy teljesen új generációt is megnyertek maguknak, mindörökre.

7. Jose Feliciano: Que Sera/Che Sera (1971)

A születésétől fogva vak Puerto Ricó-i énekes-gitáros Amerikában már régóta jól csengő név volt, amikor Európának ezen a felén is ismertté vált ezzel a dallal. Ehhez az kellett, hogy benevezzen a Sanremói fesztiválra, ahol a dal olasz nyelvű verzióját énekelte, amely Olaszországtól északra és keletre is jókora sláger lett. Később elénekelte ezt Toto Cutugno, Ricchi e Poveri, és még biztos sokan mások is.

8. Lobo: I'd Love You to Want Me (1972)

Egy hatalmas szoftrock sláger, egész biztosan millió pár lassúzott erre először, és a többségük nem is tudta, hogy ezt a dalt egy Lobo művésznevű ember énekli, akinek a rendes neve Roland Kent LaVoie. Ő Amerikában egyébként elég sikeres volt, az óceánon innen azonban csak erről a számról szokás ismerni, de ez is épp elég (esetleg még innét). Ami az igazán meglepő, hogy ebből magyar nyelven egy vallásos dal lett, Látod, újra este van címmel.

9. Pop Tops: Mamy Blue (1971)

A Lobo-dal magyar verziója lehet, hogy nem közismert, viszont a Mamy Blue-t elsősorban Kovács Kati előadásában ismerik a magyarok. Az eredetit egy francia szerzőnek köszönhetjük, és ez a spanyol együttes vitte sikerre Európában (francia és nyugatnémet no. 1 is volt), de készült millió feldolgozás belőle, énekelte tényleg mindenki, aki számít, Dalidától Julio Iglésiasig.

10. Danyel Gerard: Butterfly (1971)

Ez a francia énekes is soha a közelébe nem került még egy ekkora slágernek, mint ez. A Butterfly azonban letarolta a kontinenst, csak a nyugatnémet listát tizenegy héten át vezette, és azóta is a nyugdíjasok kedvence mindenütt. Itthon Szécsi Pál Kismadár címen énekelte el, szintén jókora sikerrel.

11. Les Humphries Singers: Mama Loo (1973)

Az angol Les Humphries Hamburgba költözve csinált karriert, miután ott alapította meg az énekegyüttesét, amely a hetvenes évek első felében elég nagyot ment német nyelvterületen. Legnagyobb slágere a Beach Boys Barbara Annjéből kiinduló Mama Loo lett, amelynek semmi értelme, viszont nagyon fülbemászó. Les Humphries 2007-ben halt meg Londonban.

12. Middle of the Road: Chirpy Chirpy Cheep Cheep (1971)

És akkor a MOR névadója, a skót Middle of the Road együttes, amelynek egészen Olaszországig kellett mennie, hogy találjon egy producert, aki sztárt csinál belőlük. Ez meg is történt, és még ezután a nagy sláger után is akadt pár sikeres daluk, mielőtt letelt a 15 percük. Ahogy a Wikipedia megjegyzi, ezt a dalt ma már valamiért nem nagyon játsszák a nosztalgiarádiók, vajon miért nem?

13. Johnny Wakelin: In Zaire (1976)

Ez a brit énekes egy Muhammad Aliról szóló dallal került először a listákra, majd egy évvel később jött ez az afropopos beütésű novelty sláger, melyben a rend kedvéért azért szintén megidézi Alit. És az a refrén több mint hipnotikus erejű.

14. Steve Miller Band: Abracadabra (1982)

Egy kicsit beleharapunk a nyolcvanas évekbe is, de az Abracadabrát hiba lenne kifelejteni innét. A Steve Miller Band pszichedelikus rockzenekarként indult még a hatvanas években, a következő évtizedben már egy igazi, amerikai blues-rockegyüttesként vált népszerűvé, az Abracadabra meg már elég popos volt ahhoz, hogy a német piacot is legyűrje, innentől pedig már ismerjük a történetet.

15. Saragossa Band: Big Bamboo (1977)

Itt kezdünk egyre ingoványosabb talajra lépni: a Saragossa Band neve már tényleg csak német nyelvterületen, illetve attól keletre mond valamit bárkinek is. Lehet, hogy csak a karibi beütésű eurodiszkó másodvonalbeli sztárjai voltak, de azért itthon elég komoly népszerűség övezte a slágereket, nyilván összefüggésben azzal, hogy a Saragossa Band nem egyszer koncertezett nálunk is.

16. Baccara: Yes Sir, I Can Boogie (1977)

Mayte Mateos és Maria Mendiola duója nagyon hamar kinőtte Spanyolországot, és a Yes Sir, I Can Boogie akkora bombasláger lett egész Európában (Angliát is beleértve), hogy csak na. Ahogy azonban az ilyen viccesen outsider slágerekkel lenni szokott, ki is nyírta a Baccara további karrierjét, miután kiderült, hogy az összes számuk ugyanilyen, csak nem ennyire jó.

17. Boney M.: The Calendar Song (1979)

Na igen, a Boney M.-et azért ismeri mindenki, de hát bűn lenne kihagyni, és ezért egy kevésbé egyértelmű szám mellett döntöttünk, ami nem is lett kislemezsláger, mégis közismert volt akkoriban. Pedig semmi nem történik benne, csak az év tizenkét hónapját sorolják, Frank Farian azonban ebből is képes volt aranyat csinálni. Meg még mi mindenből!

18. Ottawan: Hands Up (1981)

Két francia producer, Daniel Vangarde és Jean Kluger megirigyelte Frank Farian sikerét, találtak két karibi énekest, és máris jöttek az eurodiszkó slágerek. Pontosabban kettő olyan, amire még ma is szokás emlékezni: a D.I.S.C.O. volt az igazi nagy durranás, a Hands Up kicsit már elfelejtődött, egészen mostanáig. Vangarde-nak pedig a Daft Punk felét is köszönhetjük, de ez már másik történet.

19. Goombay Dance Band: Sun of Jamaica (1979)

A Boney M. által tökéletesített karibi eurodiszkó hangzásra épített Oliver Bendt nagy találmánya, a Goombay Dance Band is, noha a hivatalos sztori szerint St. Lucia szigetén élve érte a nagy megvilágosodás. A Goombay Dance Band később még egy brit no. 1-t is összehozott, arról meg nem tehetnek, hogy erről a számról nem a jamaicai napsütés ugrik be legtöbbünknek, hanem egy tetszőleges gigant poszter.

20. Eruption: One Way Ticket (1978)

Nem az Eruption az egyetlen brit együttes az összeállításban, amelynek a kontinensre kellett jönnie ahhoz, hogy befusson. Az Eruptiont is Frank Farian vette a szárnyai alá, és leginkább régi számok diszkóverzióival arattak sikereket. Ki tudta például, hogy ennek a dalnak az eredetijét Neil Sedaka énekelte 1959-ben?

21. Amanda Lear: Follow Me (1978)

Azt is nehéz ma már elhinni, hogy a hetvenes évek végén Amanda Learnél kevés forróbb név volt az európai popzenében. Eleve csupa rejtély volt: sokan nem akarták elhinni, hogy tényleg nő, és a mai napig nem tudni a pontos születési idejét sem. Bár a kontinensen kívül már korántsem számított nagy sztárnak, ettől még óriási szám volt, amikor '82-ben fellépett a vadonatúj Budapest Sportcsarnokban. Amanda ma is énekel, új lemeze is jelent meg két éve, akkor bővebb cikket is szenteltünk a munkásságának.

22. Rickie Dees and His Cast of Idiots: Disco Duck (1976)

Ezt a számot viccből csinálta egy memphisi lemezlovas, ehhez képest az év egyik nagy slágere lett Amerikában, majd Európában is, noha a közhiedelemmel ellentétben nem a Donald kacsa hangját szolgáltató Clarence Nash énekel benne.

23. ABBA: Money Money Money (1976)

Csak nem gondolta bárki is, hogy pont az ABBA-t felejtjük ki? Ha az emlékezetünk nem csal, akkoriban ez a dal volt a legnépszerűbb ABBA-sláger idehaza, noha a mai eszünkkel már tudjuk, hogy az Andersson-Ulvaeus szerzőpáros legtöbb slágere jobb volt ennél, de a korszakhoz hozzátartozik.