Sejtelmes isten a város felett - Electrify a Trafóban

Tim Hecker a Theaters Tilburgban, 2013-ban

Az Electrify sorozat úgy tűnik most már biztos pontja lesz a budapesti koncertprogramnak, ami roppant örömteli, mert az ötödik felvonás is ugyanolyan faszán sikerült, mint az előző négy. Volt már elegáns hömpölygés, technoorkán, komoly veretés, afrofuturizmus, most pedig Tim Hecker adott leckéket atmoszféra teremtésből és zajos ambientből.

"Rezonál az orrom!" - ennyi hozzáfűznivalója volt a mögöttem álló fiatalembernek Bernáth Péter DJ szettjéhez. Nekem is a dobhártyámon zúgó kellemetllen frekvenciájú basszus és sistergés volt a legmeghatározóbb élmény, ami még akár jó is lehetne, de nem éreztem benne semmilyen koncepciót. A beígért ambient helyett a zene a direktség és az absztrakció között tétovázott végig, a külön utakon járó témák ismétlődtek a maguk logikája szerint, amíg össze nem torlódtak, csak azért hogy ismét szétszéledhessenek. B-

"Ha bárhol hallgathatnám a Midnight Wave-et, akkor az ólomkék Északi-tengeren, a vízbe lógó viharfelhők alatt hánykolódó halászhajón raknám be legszívesebben" - írtuk Imre Kiss lemezéről. Élőben dinamikusabbnak, néha már slágeresnek tűntek a számok, de ettől nem veszítették el azt a méltóságteljesen melankolikus katrakterüket, amitől szerintem annyira szerethetőek. Mai napig előttem van, ahogy középiskolai irodalomtanárom a szellemesség netovábbjaként közli az osztállyal, hogy a modern orosz irodalom Gogol köpönyegéből bújt elő; erre annyit lépnék, hogy a kortárs ambient pedig Richard D. James szatírkodós kabátjából. De mint ahogy az orosz irodalom, úgy az ambient is tud még izgalmasabb és újszerűbb lenni, és Kiss Imrére érdemes lesz figyelni. B+

Nem igazán tudnék még egy ambient zenészt mondani, aki olyan közel került a STÁR-sághoz, mint Tim Hecker. Amíg nem láttam fellépni, nehezen bírtam magamnak megmagyarázni, hogy miért pont ő játszik a Madison Square Gardenben több ezer embernek, mert ehhez a zenei sajtó általános rajongása kevés szokott lenni. Főleg az élő produkció tűnt elöljáróban furcsának, mert mondjuk az szuper lehetett, ahogy David Lee Roth cicanadrágban spárgázik a levegőben, vagy például a Flaming Lips vizuális orgiái sem akármik, de az elég lehangoló egy stadionban, ahogy egy borostás fickó gombokat nyomogat. Persze a látvány nem minden, de Hecker minimális eszközökkel, ebben is erős.

Tim Hecker a Theaters Tilburgban, 2013-ban Forrás: Incubate Tilburg / Flickr CC

Először csak röhögve böködtem a mellettem ülőt, hogy nézd már a hülyéjét, lekapcsoltatta az összes lámpát meg beizzította a füstgépet, aztán most ott kotorászik az elemlámpával a szarjai között a sötétben. Aztán, ahogy a bevezető recsegés átúszott monolitikus zajba, amiből lassan kibontakoztak a tavalyi Virgins album megkínzott, kísérteties témai, rögtön nem volt kedvem tovább humorizálni. Az asztalon sorakozó gépek pislákoló lámpái olyanok lettek, mint egy város távoli fényei, és az édeskés illatú füstben szinte csak sejthetően magasodott a maketté szelídült épületek fölé Hecker. A sűrű zaj felváltva keltett klausztrofóbiás és agorafóbiás érzéseket, az emellett szóló, kibontakozni képtelennek tűnő, erősen modulált hangszerek pedig hipnotikusan forogtak körbe-körbe. A kompozíció észrevétlenül olyan hatalmasra nőtt, és olyan ősi erővel hatott, ami már-már nyomasztóan intenzív volt, úgyhogy valószínűleg az élvezte igazán az estét, aki minden távolságot leépített saját maga és a zene között, és egyszerűen hagyta, hogy teljes súlyával rátelepedjen. A+