A buli, ahonnan simán haza lehet menni - Tensnake első lemeze

Tensnake: See Right Through videoklip

A német DJ-producer Tensnake már jó ideje jelen van a house-ban, pár éve pedig már kifejezetten menőnek számít - pont, amikor nagyon kezdett futni a szekere, eljött a Balaton Soundra is, nagyon lelkesedtünk érte akkor, és azóta is volt nálunk. Most pedig itt az első nagylemez, ami kicsit más, kicsit több akart lenni. De sikerült-e?

TensnakeAstralwerks2014

Vannak azok a bulik, amelyeken az emberek tökre nem figyelnek a zenére, arra, hogy éppen ki és mit játszik. A háttérben szól valami alibi house, ami nem elég táncolós, nem elég szexi, tényleg csak annyi a funkciója, hogy aláfestő zene legyen egy péntek esti sörözéssel egybekötött béna csajozáshoz/pasizáshoz. És az égvilágon senkinek semmi hiányérzete nem lesz, ha esetleg éjfélkor már elálmosodik és hazamegy, úgysem hagy ki semmi őrületet. Ez az életkép ugrott be Tensnake első nagylemezét hallgatva.

Marco Niemerski a kétezres évek közepén kezdett beszivárogni a house színtérre, írt egy-két egészen kellemes slágert, mint például a Holding Back (My Love) vagy a Coma Cat, ami egyébként a slágerlistákra is feljutott, és a mai napig a legjobb számaként emlegetik. Tensnake a nyolcvanas évek klasszikus diszkóját és a funkot keverte bele a zenéjébe, és így ha nem is harsány, de igencsak élénk színt adott az összképhez. A Glow-n is ez kapja a legtöbb hangsúlyt, de - némiképp szem előtt tartva a jelen house-hullámát - Tensnake próbál kicsit több lenni, mint a Disclosure-éra bulizenéi. Majd' egy tucatnyi, gondosan kidolgozott popszámot írt. Ezek közé kerül egy-egy átvezető, más irányokba kacsintgató kitérő, mint például a posztdubstepes Holla, ami hiába jó, nem igazán tudtam hová tenni a teljes lemezt tekintve.

De hiába érezni, hogy nem egy összecsapott munka ez, hanem tényleg igyekszik jó lenni, és más, mint a mai slágerlistás house dalok; hiába a jó nevű vendégek (Nile Rodgers, Jacques Lu Cont, Jamie Lidell), egyszerűen nem működik a dolog. Vissza is térnék az elején felvázolt képhez: mikor először elővettem a Glow-t, hogy meghallgassam és legyen róla Kialakult Véleményem, akkor úgy az utolsó negyedénél vettem észre, hogy tökre nem tudott lekötni. Csináltam közben ebédet, elolvastam egy-két vicces sztorit a neten, és lement majdnem az egész. Legalább háromszor megtörtént ez, és igazából még hiányérzetem sem volt, nem éreztem, hogy kihagytam volna valamit azzal, hogy a lemez nagy részére nem emlékszem. Aztán csak-csak sikerült figyelmesen végighallgatnom, de nem sokban változott a véleményem: ez nem működik.

A sok énekes darab között az instrumentális számok (No Colour, Things Left To Say) teljesen elvesznek, nincs bennük semmi súly, észrevétlenül lebegnek a többi között. De még a Kill The Time és a szintipopos 58 BPM is ilyen volt, az énekes Fiora nem tud elég karakteres lenni bennük, inkább unalmasan andalító. Az élénkebb, diszkózós számok közül a legtöbb inkább kellemes háttérzenének szolgál, hiába igyekeznek popslágerek lenni - mondjuk a Selfish legalább egy kicsit dögös lett. A gengszterromantikás klippel megtámogatott See Right Through és a No Relief teljesen elhagyja ezt a nyolcvanasévek-hangulatot, sokkal inkább a sablonos eszközökkel és az egyszerűséggel próbálkozik. Mégis ezek a leginkább működőképes számok, talán mert nem erőlködnek.

Végeredményében a Glow tényleg más, mint az aktuális house-lemezek, de mivel felejthető, nem lesz üde színfolt. Azt hiszem, Tensnake bulijából bármikor nyugodt szívvel hazamentem volna. C+