Korán sült el az effektfegyver - a Toy budapesti koncertje

A kép nem a Toy budapesti koncertjén készült.

Péntek este a brit neo-pszichedelikus zenekarok egyik legnépszerűbbje, a Toy játszott a Dürer-kertben. Vajon túlzás-e a Horrors kisöccseiként hivatkozni rájuk? Meglátszik rajtuk a több éves zenészrutin?

Ebben a brightoni zenekarban elsőre az a legérdekesebb, hogy még mindig mennyire fiatalok. Hat éve ilyenkor ugyanis Tom Dougall énekes-gitáros, Dominic O'Dair gitáros és Maxim Barron basszusgitáros már egy nagy hype-pal futtatott gitárzenekar, a Joe Lean & The Jing Jang Jong tagjaiként hétről hétre feltűntek az NME-ben. Akkor végül a sors igazságot szolgáltatott, és a világ legbénább nevű zenekarának nem sikerült az áttörés, sőt, még az első lemezét sem jelentette meg, de a szub-Arctic Monkeys kislemezdalok ismeretében ez nem is tűnik nagy veszteségnek. Amikor azonban megjelentek péntek este a Dürer-kert színpadán, immár a Toy tagjaiként, simán elhittem volna, hogy húsz-huszonkét évesek, és a hozzájuk csapódó dobos, illetve a spanyol billentyűs lány sem öregítették őket semmivel.

A Toy szerencsére már hátat fordított a fantáziátlan Libertines-majmolásnak, és egy másik meghatározó zenekar, a Horrors szárnyai alatt egész jó kis pszichedelikus/shoegaze együttesként született újjá. (Érdekes amúgy, hogy a Horrors keltetőjében nincsenek egyedül, hiszen onnét indult a Neil's Children, meg később a S.C.U.M. is.) Olyannyira nem szörnyen divatos azért, hogy nagy rajongótáboruk legyen, ezért a kb. kétszáz fős közönség egyáltalán nem tűnt kínosan kevésnek. Bár az első, címnélküli lemez figyelemreméltóra sikerült, a tavaly decemberben megjelent második már elsietett próbálkozásnak tűnt, úgyhogy a koncert tétje is az volt, meg tud-e győzni ez a zenekar arról, hogy tényleg komolyan kell venni őket, és ez a második album csak kisiklás.

A kép nem a Toy budapesti koncertjén készült. Forrás: Wikipedia

Az indítás jó volt, hiszen az instrumentális Conductor ideális kezdés, a Colours Running Out pedig mindent felvonultat, ami a Toyban jó: motorikus ritmusok, effektorgia és pszichedélia felsőfokon, és akkor úgy is éreztem, hogy ez simán lehet olyan jó, mint a már említett Horrors koncertje volt ugyanitt két és fél éve. Sajnos azonban ez volt a koncert csúcspontja, és innentől már csak lefelé mentünk. A lassabb számokból kiderült, hogy annyira azért nem jó dalszerzők, a gitárfüggönyös/pedálra lépős elszállások pedig egy idő után kezdtek unalmassá válni, mint ahogy az is igaz, hogy nincs a Toynak egy szűk másfél órára elegendő jó száma. Lehet, hogy a hangosítás hibája is volt, de Tom Dougallban a szikrája sincs meg Faris Badwan karizmájának, az énekhang meg helyenként kifejezetten hamisnak tűnt, úgyhogy szó sem volt arról, hogy uralta volna a színpadot.

Persze többször is el tudták még kapni a fonalat, amikor újra sodró lendülettel zakatoltak a dobok, és engem is beborított az a bizonyos jótékony zajfüggöny, de összességében ez a koncert arról győzött meg, hogy a Toy jelenleg pont a helyén van kezelve. Viszont még simán lehet belőle nagyon jó zenekar, ehhez pedig az kéne, hogy ne kedvetlenedjenek el, amiért a második lemezt nem fogadta olyan jól a világ, hiszen ugyebár még mindig nagyon fiatalok. B