Önmarcangoló malackodás és plüssállatok - Xiu Xiu-interjú és lemezkritika

Xiu Xiu, balra Jamie Stewart, jobbra Angela Seo

A Xiu Xiu ismertetőjegyei a nagyon explicit és zavarba ejtően őszinte ének, valamint az avantgárdot és popot mindig új és új módokon összekapcsoló zene. Az undergroundban az évek során egyfajta sajátos sztárrá vált, hazánkban is már többször járt együttes vezetője, Jamie Stewart e-mailben válaszolt kérdéseinkre. Az interjú alatt megmondjuk, hogy milyen lett a két legutóbbi lemez, a Nina Simone-feldolgozásalbum és egy rendes sorlemez. A közös pont, hogy mindkettő koromsötét, talán a legkilátástalanabbak az együttes amúgy sem túl vidám életművében.

"Ha arra gondolok, hogy szerepet kellene játszanom a zenémben, a saját vaginámba szeretnék okádni" - mondtad egy interjúban. A Xiu Xiu mindig is gyónásszerű és nagyon személyes volt. Elhatárolod bárhogyan egymástól a színpadi személyiségedet és a mindennapi Jamie Stewartot?

Nincs színpadi személyiség. Zenét játszom. A zeném olyan gondolatokra és érzésekre fókuszál, amelyek az életem részei, de nem ennyi az egész életem. Néha úgy érzek, cselekszem, gondolkozom, amiről a Xiu Xiu szól; néha pedig plüssállatokkal játszom az unokahúgommal és az unokaöcsémmel. A Xiu Xiu nem MINDEN, ami emberként vagyok, de a részeimből áll össze, és próbálok annyira nyitott lenni, amennyire csak lehetséges.

Egyrészt halálosan komolynak tűnsz, másrészt gyakran használod a humort. Ez őszinte vagy kétségbeesett dolog?

Azt hiszem, hogy a Xiu Xiu-val kapcsolatban minden egyszerre őszinte és kétségbeesett. Morrissey, Nick Cave és Robert Smith a sivárságot, ürességet közvetítik, de néha abszurd humorral; őket hallgatva nőttem fel, és még mindig imádom, sőt örökké imádni fogom őket. Hatalmas inspiráció volt, hogy képesek voltak egyszerre mindkettőre.

Úgy tűnik, hogy a Xiu Xiu megvalósítja a “The personal is political” szlogent (a hatvanas évekből származó szlogen szerint annak, amit a magánéletben teszünk, politikai jelentősége is van). Aktivistának tartod magad?

Nem. Egy zenekarban játszom. Néha önkénteskedek vagy írok olyan politikai, társadalmi ügyekről, amik fontosak nekem.

A sebezhetőség és az alávetettség témái fontos szerepet kapnak a zenédben - kezdve az együttes nevével. Ezek az életedben is fontos kérdések? Mi a jelentőségük?

Ez egy ravasz kérdés. A kemény és a puha, a disszonáns és a konszonáns közötti kapcsolat többé-kevésbé nem más, mint maga a Xiu Xiu. Az, hogy milyen csodálatos és borzasztó alávetettnek lenni, és hogy milyen izgató és lealacsonyító arra kényszeríteni valakit, hogy alávesse magát. A nagy kérdés az, hogy ez miként alakítható hanggá, szöveggé és kompozícióvá. Nem az a lényeg, hogy mennyire fontosak ezek a társadalmi és zenei konfliktusok vagy diszharmóniák, hanem az, hogy engem személyesen ellenállhatatlanul vonzanak. Nyilvánvalóan egy terapeuta számára egyértelműek lennének ennek az okai, de én direkt nem akarom ezeket feltárni, inkább vakon követem ezt a kényszert.

Nő és férfi közötti erőszak visszatérő téma a Xiu Xiu-videókban (Gray Death, Stupid In The Dark). A nemek viszonyát halálos küzdelemként látod?

Igazad van, még sosem gondoltam erre. A Gray Death videót én csináltam, a Stupid In The Darkot Angela [Seo]. Lehet, hogy meg akarjuk ölni egymást. Nem lepne meg, ha valahol mélyen tényleg ezt akarnánk; és az sem, ha egyszer csinálnánk egy-egy snuff filmet, amiben a másik az áldozat.

Előadók és rajongók kommunikációja rengeteget változott az internetnek köszönhetően. Hogyan látod ezt a változást?

Gyűlöm, amit az internet a zenével művelt.

Többször mondtad, hogy nem vagy egy "kapcsolatépítő" típus, például a Xiu Xiu Facebook-oldalát is Angela Seo kezeli. Idén mégis feltűnt a Xiu Xiu a Twitteren. Ki áll mögötte?

Az én vagyok, de általában hülyén érzem magam miatta. Pár hete három órát töltöttem azzal, hogy kitöröltem 3000 idióta üzenetet. Kínos.

És miért tweeteltél ki annyi űrcuccot?

HA! A Plutóról gondolkoztam, ami oda vezetett, hogy a Naprendszer többi részéről kezdtem gondolkozni. Örökkévaló gázok és örökkévaló jég és örökkévaló sziklák. Gyönyörű!

Az utolsó két Xiu Xiu-lemez borítóján ugyanaz a szimbólum látható. Ez akar valamit jelenteni, vagy csak egy stílusos X-betű?

Ez a mi béna kísérletünk, hogy alkossunk egy szimbólumot, mint a Black Flag, az Einstürzende Neubauten, vagy a Public Image Limited. Persze ez egy X mint Xiu Xiu, de egyben két fordított latin kereszt is, a halál középkori szimbóluma. Csacsogjak még róla?

Xiu Xiu, balra Jamie Stewart, jobbra Angela Seo Fotó: Daniel Bleckley / Polyvinyl Records

Tavaly jelent meg a Xiu Xiu Nina Simone-feldolgozáslemeze. Mit dolgoznál fel legközelebb?

Mormon Tabernacle Choir? Harmonicats? Chris Watson természeti felvételei?

Az Angel Guts: Red Classroom egy japán erotikus filmről kapta a címét. Ez hogy jött?

Úgy jött, hogy éppen visszaköltöztem Los Angelesbe egy kisebb városból, és pont játszották ezt a filmet. Úgy éreztem, ezzel üdvözölt a város; azt üzente, hogy újra önmagam lehetek és kitehetem magam a transzgressziónak.

És mi a véleményed a pornóról?

Nehéz ezt megmondani, mert ez olyan, mintha azt kérdeznéd, hogy mit érzek az ambient zenével kapcsolatban. Van olyan pornó, amelyik csodás, izgató és testileg is hasznos, és van olyan, amelyik unalmas, sértő és undorító.

Az Angel Gutsot meg lehetett hallgatni a Pitchforkon, a kísérő képek közül néhány mexikói ünnepséget ábrázolt. Mi a kapcsolat az új lemez és a mexikói kultúra között?

Bassza meg a Pitchfork.

Mit várhatunk tőled legközelebb, bármilyen új projekt, ami érdekes lehet?

Életemben most először érzem úgy, hogy erre a kérdésre nincsen kész válaszom. Éppen új ötletekre vadászok. Valami tanács?

***

A Xiu Xiu folyamatosan változóban van, valahol mégis nagyon jól kiszámítható. Jamie Stewart rögeszméi - összetört szívek, (ön)gyilkosság, szadomazo fantáziák -, és azok zavarbaejtően intim és explicit megéneklése a 2002-es debütáló Knife Play óta állandó elem, csak a megközelítés alakul. A disszonáns, avantgárd megoldások, váratlan, fülsértő zajok és Stewart képzetlen, de mégis iszonyatosan kifejező éneke szervesen olvadnak össze a hagyományosan értett poppal, sőt a tánczenével. A hangsúlyok albumról albumra pont annyira tolódnak el, hogy meglepő legyen az eredmény. Legutóbb Angela Seo szintis belépésével a Dear God, I Hate Myself és az Always lemezek a többihez képest egészen rádióbarátra sikerültek.

2013 végén egy Nina Simone-feldolgozásokat tartalmazó lemezzel jelentkeztek (lásd lejjebb), majd idén februárban jött az Angel Guts: Red Classroom (Polyvinyl, 2014), ami már rendes sorlemez, méghozzá a 2004-es Fabulous Muscles óta magasan a legjobb - alább végighallgatható az egész. A cím egy obskúrus japán erotikus filmből lett kölcsönözve, a Xiu Xiu-t régebb óta nyomon követők már ebből sejthetik, hogy itt klasszikus önsajnáló malackodás várható. Ez most sem öncélú, a haikukat is író - például a fenekelésről - Stewart egyszerre érzékletes és több rétegű szövegeit ezúttal az inspirálta, hogy hosszabb kisvárosi tartózkodás után visszaköltözött Los Angeles egy szar környékére. A drogosoktól és bűnözőktől hemzsegő utcák egy zenész agyában már nyílegyenesen vezetnek a 70-es évek végi, 80-as évek eleji New York pöcegödréhez, és annak csúcsegyütteséhez, a Suicide-hoz. Emellett még Nico és az Einstürzende Neubauten is fontos hatás a sajtóanyag szerint.

Ennek megfelelően vidám az anyag. Üresen és szinte csak kötelességből kattog a dobgép, fémes kakofónia borít be mindent, a szintetizátor jobb esetben vészjósló, de legtöbbször félelmetesen vad, és a Ninával ellentétben Stewart ismét elemében van: sziszeg, visít, kilátástalanul mormog, vagy éppen izgatottan magyaráz. A nyitó Angel Guts: és a záró :Red Classroom statikus, vigasztalhatatlan zaja keretezi a többi szám őrületét, azokhoz képest ezek szinte pihentetőek. Egy kollektív öngyilkos képzelgésen (New Life Immigration) és a szintén komótosan, hagyományosan melankolikus Bitter Melonon kívül a többi szám szuper agresszív és kegyetlen, rengeteg váltással, de alapvetően végig a háttérben ólálkodó monotóniával.

A legjobb szám egyértelműen a klipet is kapó Stupid In The Dark, a hirtelen elszabaduló éles zajok, valamint az egyszerre fenyegető és riadt refrén úgy tökéletesek, ahogy vannak. A lemez hangulatilag és tematikusan is nagyon egyben van, mégis a Xiu Xiu egyik legváltozatosabb lemeze: jól megfér egymás mellett az ellenállhatatlanul pusztító gótikus horror indusztriál (Knife In The Sun), vágóhídra terelt malacok visítását hangmintázó minimál-Cure szám (Adult Friends), vagy modernebb wave zenéket, mondjuk HTRK-t idéző gyártelepi szomorúság (Archie’s Fades). Na és ha már malackodás, hát a mutáns diszkós Black Dickhez készült klipben cicák és hardcore pornó váltogatja egymást, a PornHubon nézhető meg 18 év fölött, nem munkahelyen. Annyi a refrénje, hogy “dick, dick, dick, dick, dick!”, de van benne szó Jézusra emlékeztető fehér farpofáról, sárga cickókról és barna punciról is, szóval a Xiu Xiu ismét pályán van. A-

A Nina (Graveface, 2013) legnagyobb erőssége a remekül összeválogatott számlista. Ha esetleg valaki ezen keresztül kezdene Nina Simone-nal ismerkedni, akkor az eredetiket meghallgatva gyorstalpalót kap az énekesnő sokszínűségéből: az érzelmes balladaénekesnőtől az amerikai folkhagyomány felelevenítőjén át a vad kísérletezőig mindenre van példa. Sajnos a feldolgozások már nem tükrözik ezt a sokszínűséget, a lemez lassan belemerevedik egyetlen kiábrándult, magányos sétálás közben láncdohányzó, “jazzes” hangulatba. A kísérőzenészek az avantgárd jazz jónevű alakjai, a két legismertebb Tim Berne szaxofonos és Mary Halvorson gitáros - azonban a kipróbált jazzhallgatók számára nincs ebben semmi előremutató, körülbelül 50 éve bejáratott kliséket hoznak. A Spiritual Unity még ma is sokkoló, a Nina tuljadonképpen inkább konzervatív, mint újító.

Elég egymás után meghallgatni a Don’t Smoke In Bed két változatát, és rögtön világos, hogy a Simone-verzió túlszárnyalhatatlan. Persze ez nem is cél, sokkal inkább más eszközökkel akarnak Stewarték új értelmet adni a dalnak. Az x-faktori értelemben Simone annyi kört ver Stewartra, amennyit nem szégyell, viszont utóbbi énekbeli képzetlenségét bőven pótolja a suttogástól sikításig terjedő repertoárja. Azonban ezen az albumon valamiért végig csak elfojtott, remegő suttogást produkál. Az eredeti verzió a dallammenetet követő zongoráját töredezett, amorf szaxofonhangokra cserélték, ez a viszony is hasonló, mint a két énekhang közötti. Míg Simone vállalja a a nagyívű, általánossá emelt tragédiát, addig a Xiu XIu roppant személyes, esetlen és túlságosan is emberi. Viszont a néha teátrálisba csapó vokál és az ötlettelen kíséret miatt önismétlő lesz és unalomba fullad.

Az avantgárd jazz érzetekre ható zsigeri formátlansága helyett vagy ezt a kompromisszumos, Lounge Lizardsot idéző "áljazzt" kapjuk, vagy kabarés, tangóharmonikás történetmesélést (az eredetileg a Koldusoperában szereplő Pirate Jenny az iskolapéldája ennek), vagy egyszerű témákon keresztül tempósan haladó, minimalista darabokat (mondjuk Just Say I Love Him). Mindegyikből tudok jobbat mondani, elég sokat ráadásul. C+