Prosztóság helyett kelet-európai udvariasság - Sophie Ellis-Bextor új lemeze

Sophie Ellis-Bextor: Wanderlust lemezborító

Sophie Ellis-Bextor ugyan leginkább dance-pop slágereiről ismert, de azért eddig is volt benne valami, ami szerethetőbbé tette a többieknél. Most pedig egy meglepő kitérővel énekes-dalszerzős, popos-folkos dalokkal állt elő.

Sophie Ellis-BextorEBGBs2014

Elsőre meglepőnek tűnhet Sophie Ellis-Bextor - talán csak ideiglenes - fordulata a singer-songwriterség felé. De emlékezhetünk arra, hogy a karrierjét is bizonytalan és társadalomkritikus britpop frontemberként kezdte, illetve ami igazán szerethető és releváns volt benne a többi hasonló dance-pop előadóhoz képest, az eddig is az igazi angol kulturáltság és érzékenység volt. Mindenesetre a mostani album az eddigi eladások alapján sikeresebb is, mint legutóbbi próbálkozásai a biztonsági zónájában: a brit albumlistán a 4. helyig jutott, az oroszon pedig a másodikig, akármit jelentsen ez.

A lemez igazolja, hogy Sophie Ellis-Bextor művészileg is képes volt folyamatosan fejlődni az elmúlt tizenhat év során. Popkarrierje során egyre kompaktabbá és letisztultabbá váltak a dalai, és ezeket a zenei erényeket képes volt átmenteni a mostani, komplexebb témákat boncolgató számaiba is, az érdeklődést hosszabb távon is fenntartó, de rövid távon is befogadható zenei témákkal. Ugyan az igazi slágerszám hiányzik a lemezről, ezzel azonban messze nincs egyedül a mostani mezőnyben, és 11 emészthető felnőttpop dal még mindig több, mint amit egy, a kelet-európaiságot brit szemmel feldolgozó (cirill betűk a borítón! horgolt terítőhöz hasonló ruha az énekesnőn!), illetve egy több mint évtizedes házasságot boncolgató albumtól várnánk.

A minőség és a hangszerelés is kiegyensúlyozott. Érdekes Sophie-t 15 évvel az "indie" lemeze után újra elektronikus effektek nélkül hallani énekelni, és az Ed Harcourt által kialakított pop-folk hangulatba szervesen illeszkedik akár a kórus, akár a csembaló-szintetizátor, akár az ütemesebb pop-rock számok. A lemez egyesíti a komoly témaválasztás és a már nem könnyed, de még emészthető tálalás előnyeit, egyszerre marad személyes és tartja meg a szükséges távolságot. Olyan zene, amivel, ha akarunk, szinte bármilyen állapotban azonosulni lehet, és összetart albumként is. A sötétebb (Cry To The Beat Of The Band), a színpadias-vizionárius (Birth Of An Empire) és az okosan lányregényes (Runaway Dreamer) hangulatok masszájából talán csak a The Deer & The Wolf viszonylagos csöpögőssége lóg ki.

Mindezek alapján akár egy rendkívül unalmas lemeznek is tűnhetne a Wanderlust, melynek unalmassága nem inspirálatlanságból és lustaságból, hanem ellenkezőleg, mértanilag megszerkesztett okosságból, udvariasságból, ügyesen elrejtett ötletekből és halk szavú, de asszertív személyességből fakad. És ez teljesen igaz is lehetne - semmiképpen sem mondható el, hogy azon túl, hogy szokatlan egy ilyen kitérő egy popsztár pályáján, a Wanderlust bármi újat vagy "forradalmit" mutatna, vagy akár csak univerzálisan szerethető és önmagán túlmutató lenne, mint jobb pillanatokban Bextor popmunkássága, vagy úgy általában a tényleg élvezhető popzene. Azonban, ha ez az arany középszer, akkor nincsen tisztább nála. Nem hiszem, hogy létezett valaha singer-songwriter, aki ennyire tudatos lett volna saját korlátaival kapcsolatban, és ennyire biztosan kerülte volna ki az összes buktatót, amit a pályája rejthet. És ez az igyekezet, ha önmagán nem is, de a "műfajában jó" album szintjéről magabiztosan túlmutat.

Akit eddig nem hatott meg az, ahogy Sophie két éve még a lehető legprosztóbb dance slágereket is képes volt egyfajta méltósággal énekelni, azt most sem valószínű, hogy meggyőzi. De egy ilyen érett album után pont ezeknek az embereknek az igényeire van a legkevesebb ideje egy előadónak. A-