Kezeket a magasba, személyvonat érkezik - Jon Hopkins a Corvintetőn

Jon Hopkins

Jon Hopkin tavalyi Immunity című albuma osztatlan sikert aratott, számos év végi listára felkerült. Papíron Budapestre is azért érkezett, hogy ezt a lemezt mutassa be.

Jon Hopkins nem csak egy a megszámlálhatatlan londoni producer közül; még csak nem is egy jól körülhatárolható csoport kizárólagos favoritja. Hanem azt lehet látni, hogy őt sokféle csoport szereti, sőt még a mainstream szakma is elismeri, például Mercury-díjra is többször jelölték lemezeit. Ugyan első, több mint tíz éve megjelent szólólemeze óta sokat változott a zenéje, de a jól megjegyezhető szintis témák, a visszhangosított gitárok, a táncolható, de ötletes ritmusok és struktúrák viszonylag állandóak, ezektől lesznek a számai kimérten digitálisak, mégis nagyon emberiek és könnyen belakhatóak. Mintha Fenneszről lehámozná a zajt és a maradékot egy naplementés tengerparti buli igényeihez szabná.

Aki sose hallott korábban Hopkinsról, annak ez a sokrétűség pénteki szettje alapján biztosan nem derült ki. Nem tudom, hányan voltak ilyenek a majdnem zsúfolásig megtelt Corvintetőn, de szerintem rengetegen, különben semennyire nem értem az általános lelkesedést. A hátsó falon és a plafonon futó fényekhez meg a huhúzó tömeghez nagyon jól passzolt az, amit játszott, de hát ilyet tényleg minden nap lehet hallani egy szerencsésebb klubkultúrájú városban.

A buli a szuper Immunity albumra volt elméletileg kihegyezve, de hogy ez így is lesz, azt a nyitó Breathe This Air utolsó taktusaiig hittem el. Azt a számot körülbelül albumhűen játszotta, a Purity Ringgel közös verzió vokáljait néha sejtelmesen beúsztatta a háttérben, plusz itt még finoman felhúzta a basszust. Aztán az én ízlésem szempontjából elszabadult a pokol. Régebbi és újabb számok váltakoztak, de ez igazából tök mindegy is volt. Mindegyiknek egy masszív 4/4 gerincet adott, döngette a basszust, a maradék pedig véletlenszerű is lehetett volna. Ha Hopkins meg-megtorpanó témái helyett a 18:21-es Budapest-Komárom személyvonat zakatolása szólt volna loopolva, valószínűleg észrevétlen maradt volna. A tömeg hálásan emelgette a kezét a levegőbe - egy kezes, két kezes verzió, ujj a magasba, ökölbe szorított kéz, mindegyik klasszikus mozdulat előfordult -, a kiállásoknál eksztatikusan üvöltöttek, az átvezetőknél pedig fogalmam sincs mi történt, mert többnyire csak a fütyülést hallottam.

Egyébként sem látom sok értelmét, hogy egy beszámoló végére valamilyen értékelő betűt biggyesszek, de itt meg aztán pláne nem, körülbelül annyi relevanciája lenne, mintha leosztályoznám az aktuális Rewindot hétről-hétre.