A bulizás már édeskevés - Xeno & Oaklander a Toldiban

Xeno & Oaklander

A Küss Mich csapat már évek óta szállítja a leginkább szintis és analóg elektonikus produkciókat. Ezek a koncertek inkább jól, mint rosszul szoktak elsülni, de a hasonló együtteseknek egyre nehezebb dolguk van, ha valami egyedivel akarnak előrukkolni. Az e körben népszerű, kritikusok által is szeretett Xeno & Oaklandertől ez azért elvárható lett volna.

A brooklyni Xeno & Oaklander duó nem az első, a szintiwave zenékre specializálódott, tavaly megszűnt Wierd kiadónál több kiadványt jegyző banda, amelyik a közelmúltban Budapesten koncertezett. (A perverz Automelodiról itt írtunk, de a Led Er Est is játszott a Toldiban néhány éve.) Viszont Sean McBride - ő Martial Canterelként is ismerős lehet - és Liz Wendelbo együttese talán a kiadó körül szerveződő mikroszcéna legismertebb neve, ezért a megszokott analóg, coldwave-es hangzásnál jóval többet lehetett várni tőlük elöljáróban.

A hangzás ismerős, de valóban nagyon jó, telten gördülnek a basszusok, kisebb-nagyobb modulációkon keresztül, a monotonitást felülről súrolva apránként épülnek a textúrák. Viszont a fiú- és a lány ének is annyira sztereotipikus, hogy felkelti a jól ismert dolgok által kiváltott unalom érzését. McBride mély hangon énekbeszél, Wendelbo pedig néha fátyolosan, néha a hangokat mélázóan elnyújtva énekel. Hiba nincsen ebben, csak a zenedömping ezen korszakában ez már édeskevés. Az ilyen sablonos dolgok elfelejtődnek a zenelejátszó könyvtárak több száz előadót tartalmazó listáiban.

A számok között nincsenek markáns különbségek, esetleg annyi, hogy a dalszöveg hol angol, hol francia. Ezért nincs íve a koncertnek, ugyanaz a kicsit szomorkás, borongós hangulat uralkodik végig. Mondjuk a magabiztosan pulzáló ritmusok jól táncolhatóak, szóval buliként rendben volt az este. De látványos, koncertszerű produkcióként viszont érdektelenségbe fulladt. C