Nem elég, ha a zene szexi - a Warpaint új lemeze

A Warpaint koncertje az A38-on

Két évig készült a blogkedvenc Warpaint cím nélküli második lemeze, amelyről előzetesen annyit mondtak, hogy több lesz, mint egy szabvány rocklemez, az R&B és a rap is hatással volt rá. A készítése közben kifejezetten a szexiséget tartották szem előtt - a tagok elárulták, hogy tényleg rengeteget használták a jelzőt.

WarpaintRough Trade / Neon Music2014

2010 őszén egy egyetemi csoporttársam úgy jött haza Londonból, hogy a Warpaint shoegaze-es, álmodozós Fool-ját mindenképpen hallanom kell, mert beleviszi a bugit a lábamba. Nem rögtön, de igaza lett, és abban az évben csak a Gorillaz Plastic Beachét szerettem jobban. Azóta eltelt négy év, ez alatt Budapesten is bebizonyították, hogy működik a kémia a zenekar (dalai) és a közönség között.

Már a bemutatkozó lemez kapcsán is felmerült itt a Quarton, hogy sokszor olyan érzése támad az embernek, mintha ugyanazt hallaná újra és újra. Személy szerint én eddig tiltakoztam ez ellen, az idei album után azonban semmi kedvem ehhez. Akárhányszor hallgattam meg a Warpaintet (itt lehet ezt megtenni), csak egy egybefüggő massza képe maradt meg belőle, vagy egy hullámé, ami végigfut az óceánon, de megszűnik, mire partot érne, és semmi nyomot nem hagy a homokban. Talán köszönhető ez annak is, hogy a dalok nagy része színpadi jammelgetésekből született.

Akár jó is lehetne ez, hiszen vannak lemezek, amelyek többszöri hallgatást követelnek maguknak. A Warpaintről viszont egyszerűen mintha csak elfogyott volna a szufla, még annak ellenére is, hogy végig jól szól, a hangszerek kitöltik a teret, de ez minden bizonnyal a legendás producernek, Floodnak köszönhető. Az egyetlen, igazán dalformát öltő szám a zenekartól szokatlanul szintetizátordominált, ritmusváltásokkal teli Love Is To Die.

Pontosabban majdnem mindegyik hallgatásnál így voltam a lemezzel, egyetlen alkalmat leszámítva. Akkor felírtam magamnak a komótosan bensőséges, szinte neo soulos Go Int; a nyugtalanul szép, kicsit Cliff Martinez-es Drive-ot; vagy a lemez legkiemelkedőbb szövegét hozó, vérben forgó, hiphoposan feszes Disco//Very-t. Apropó dalszövegek, a zenekar a Teese-ben már-már Punnany Massif-i magasságokig jut: "na na na na na / na na na na na /na na na na na /you are so beautiful" szakasszal - ennél azért többet várnánk tőlük.

Abban a kivételes pillanatban még ezzel sem foglalkoztam volna, adtam volna neki egy B-t; de összessségében csak egy C-re futotta.