Kéne banán, zene, több szabadság - hét lemez a világ körül

Goat, pszichedelikus zene, vudu, svéd
Goat svéd pszichedelikus zenekar
Vágólapra másolva!
A svéd vudutól a maláriás arab basszuszenén át a Nigéria és India között lebegő érzelmes robosztárokig, Damon Albarn érintésével: valószínűtlen zenei fúziók, találkozások és mutációk a világ körül. Mondhatni világzene, de a szónak nem abban az értelmében: itt nincs tiszta forrás, sem megnyugtató szintiszőnyegek, van viszont energia, hipnózis, móka, zseniális dilettáns és sok-sok meglepetés. A hét lemez mindegyike meghallgatható; kettő 2013 legjobbjai közé is bekerült nálunk.
Vágólapra másolva!
GoatWorld MusicRocket2012

A Goat zenekar a svéd Korpilombolo faluból származik, ahol évszázados hagyománya van a vudu vallásnak. Csak jöttek a fránya keresztények, elüldözték a békés vuduzókat, mire ők átokkal válaszoltak. Itt egy kicsit elvesztettem a fonalat, hogy akkor mégis maradt-e a vudu, mindenesetre az együttes zenéje Korpilombolo rituáléihoz szolgált eredetileg aláfestésként. Pompás sztori, fel is figyelt rá a sajtó, bár oda szokás írni, hogy nem feltétlenül teljesen igaz. A World Music című bemutatkozó lemez szerencsére önmagában is megáll, körítéstől függetlenül - még a látványos fellépőruhák, maszkok sem kellenek hozzá (itt van két teljes koncertvideó, Roskilde és Glastonbury). A főleg a hetvenes évekből, de onnan aztán mindenből merítő lemezen van afrobeat, pszichedelikus rock, funk, törzsi dobolás, szép "autentikus" "afrikai" dallamok, súlyos, torz riffek, diszkó, valamint feltűnnek elemek többféle a keleti zenéből is (vagy a pszichedélia közvetítésével, vagy csak úgy). A kissé kiabálós jellegű női énekben pedig egyszerre van benne a punk dühe és valami könnyed, gyermeki naivitás.

Minden részlet pompásan eltalált: a dallamok, a lüktető, összetett ritmusok, a riffek, a gitárhangzások, a megszólalás; és emlékezetesek a dalok, mind a kilenc. Minden erőlködés nélkül működik a lemez; szinte magától értetődőnek tűnik, ahogy a súlyos, tömény pszichedelikus elszabadulásról akusztikus folkra váltó Goathead után jön a Disco Fever, ami simán elférne egy "igazi" afrofunk válogatáslemezen, talán az éneket leszámítva. Aztán mindez belefut a Det Som Aldrig Förändras/Diarabi záródalba, a törzsi és/vagy krautrockos dob fölött hosszú-hosszú orgonaszóló hipnotizál, végül pedig megszólal a lemezt is nyitó Diarabi emelkedett, elnyújtott dallama - a fene tudja és a fenét érdekli, hogy honnan jön, hiszen igazi katartikus pillanat ez. Itt egészen hihetővé válik, hogy - kapaszkodjatok meg - ez az alapjában véve pszichedelikus zene azt a mélyréteget keresi és találja meg, ahonnan minden nép zenéje, a (nahát:) világzene eksztázisa fakad. Igen, ez menthetetlen hippis hülyeség, de a Goat lemezének 35. percében ettől még megtörténik. (Tilos rögtön odaugrani, kell hozzá, ami előtte van.)

A World Music amúgy 2012-ben jelent meg, akkor meghallgattam egyszer-kétszer, tetszett is, de valahogy elfeledkeztem róla - míg aztán 2013 nyarán egyszer csak nagyon egymásra hangolódtunk. (Segített ebben, hogy rájöttem, hogy ez az ideális zene vezetéshez, de korántsem pusztán ez.) Azóta megjelent több EP is, a Rocket Recordings Bandcamp-oldalán meghallgathatók, 2013 vége felé pedig egy koncertlemez Live Ballroom Ritual címmel, rajta a nagylemez összes száma és még több, itt meg lehet hallgatni. Jó ez is, elég jól szól, de azért nem helyettesíti a stúdiólemezt, ami A.

El Mahdy Jr.The Spirit of Fucked Up PlacesBoomarm Nation2013

El Mahdy Jr. Algériában született, majd családjával Törökországba menekült. Később tolmácsként tért vissza szülőhazájába, illetve Burkina Fasóban is dolgozott. Maláriát kapott, és állítólag lázas "transzállapotában" kezdett körvonalazódni zenei világa. Most Isztambulban él. Zenéjében ott van egyfelől Algéria és Törökország zenéje (utóbbiból például az arabesque nevű népszerű, ám a "művelt emberek" által lenézett stílus), énekminták, vonósok, ütősök, egyebek; másfelől pedig dubstep, poszt-dubstep, hiphop a dobokban, basszusokban, szintikben, plusz dubos visszhangok, glitches zörejek, utcán felvett hangok. Az igazán érdekes pedig az, hogy most stimmel az a gyakran használt kifejezés, hogy ezek kavarognak: szinte kimeríthetetlenül sűrű ez a zene, elindulnak, megakadnak, eltérülnek, elhalnak és visszatérnek az egyes motívumok. Általában az arabos ének, esetleg a vonósok, illetve a tömény, sűrű basszusszólam az a középpont, ami köré ez a pszichedelikus, roppant szellemes és meglehetősen sötét kavargás rendeződik. A végső nagy trükk az, hogy ezek a központi dallamok-basszusok egyrészt vannak olyan erősek, hogy általuk megjegyezhető számok kerekednek ki; másrészt viszont maguk is darabolódnak, akadoznak, meg a többi.

Ha szabad kicsit spekulálni: az ének a leginkább helyhez és hagyományhoz kötött; ezekben a tömény basszusokban pedig van valami mélybe lehúzó, földre nyomó jelleg. Tehát abban, hogy ezek viszik a számokat, ott van a címbeli "elcseszett helyek" megkötő ereje; abba viszont, ahogy ezek sem menekülnek meg a manipulációtól, szabdalástól, belehallható az is, hogy az elcseszett helyek nem rögzített, megjelölhető földrajzi területek - jóval többről, általánosabbról van itt szó, mint mondjuk jól belőhető célpontú társadalomkritikáról. De ha ez nagyon elrugaszkodottnak tűnik, ne feledjük: ez valójában igen élvezetes zene, nem kell hozzá nagyobb elszánás vagy elborultság, mint egy nehezebb posztdubstephez.

A Spirit Of Fucked Up Places 2013 nyarán jelent meg; idén januárban pedig az innen szabadon választott összegért, akár ingyen is letölthető Rai Dubs. Itt négy számban a nálunk is viszonylag jól ismert algériai rai klasszikusait (kazettákat és YouTube-videókat) veszik kezelésbe El Mahdy Jr. és társai, Gulls, Alter Echo, XJ. Jóval levegősebb és csupaszabb, valamint tényleg dubosabb az eredmény; ez is jó, de a tavalyi lemez az igazán nagy dobás, A-.

Melt Yourself DownMelt Yourself DownLeaf2013

A Melt Yourself Down nagyszerű lemezének legfeltűnőbb jellegzetessége az elsöprő energia, illetve a tág értelemben vett funk, ami magába olvaszt, vagy inkább magával sodor mindent: a szűkebb értelemben vett funkot; afrikai hatásokat (tradicionálisabb ütősöket és afrofunkot), latin és arab motívumokat; hardabb és pszichedelikusabb rockot; ha a "motorikus" lüktetést krautrockosnak akarjuk mondani, akkor azt is; acides puttyogásokat és dubos effekteket. Valamint, na jó, most már leírhatom a rettegett szót: jazzt. De nemcsak az energia fogja össze mindezt, hanem nyolc kerek szám hallható a 35 perces lemezen, bombabiztos megalapozással, visszatérő motívumokkal. Az energia és a számos pompás részlet mellett még az a harmadik fő erénye a Melt Yourself Downnak, hogy mint a Goatnál, az ő világukban is teljesen természetesnek hat, hogy nem sokkal egy felszárnyaló arabos énekmotívum után a beatzene reszelősebb ágát idéző "yeah" jön, miközben afrikai ritmusok, savas szintik és fejet leszakító szaxofonok dolgoznak szépen együtt a hallgatón. Mindez ráadásul állatul szólal meg.

A Melt Yourself Down két szaxofonos, dob, basszus, ütős, ének felállású; a fúvósok is nagyot tudnak fújni, de az igazi ász a ritmusszekció, érdekes módon az ének a leginkább kiegészítő funkciójú elem. A zenészek mindenféle helyekről jöttek, elég jókról: Mulatu Astatke és Rokia Traoré mellől, a Heliocentrics és a Polar Bear zenekarokból, a Fela! musicalből, szóval válogatott társaság; a producer pedig Leafcutter John, szintén viszonylag ismert az underground elektronikában. Eléggé úgy néz ki, hogy ez nem csak egy alkalmi formáció, és a sajtó egy bizonyos része is lelkesedett értük, úgyhogy nagyon remélem, jönnek még további nagyon komoly dolgok is innen. Mert ez szerelem volt úgy nagyjából fél perc után - pedig akkor még nem is mutatta meg az összes erényét. A

válogatásAfrica Express presents: Maison Des JeunesTransgressive2013

Az viszonylag ismert dolog, hogy Damon Albarn szereti az afrikai zenét; mi több, el szokott menni a kontinens mindenféle országába; mi több, híres barátait is elviszi magával, illetve koncertezni, fesztiválokra hoz onnan előadókat. Valamiért azonban az Africa Express lemezekről nem igazán szokott sok szó esni, legalábbis kritikailag. Pedig például ezen a legújabb, decemberben megjelent albumon olyan közreműködőket találunk, mint Brian Eno, Nick Zinner (Yeah Yeah Yeahs), Ghostpoet, Holy Other, Lil Silva, Two Inch Punch, Metronomy- és Django Django-tagok. Egy hét alatt vették fel Mali fővárosában, Bamakóban, az ifjúsági házban (ezt jelenti a cím). A helyiek közül fiatal zenészek vettek részt a munkában, vagyis az ő nevüket még nem ismerjük. A lemezt itt lehet meghallgatni, sztoriját részletesen elolvasni.

Az a fura helyzet, hogy bár nincs rossz szám a lemezen, és van néhány kifejezetten jó is, egészében csalódás. Mármint egy ilyen erős névsor elolvasása után az ember olyasmit várna, hogy hú, itt valami csoda történik majd, vagy legalábbis néhány számban majd kipattan az isteni szikra, létrejön a Nagy Szintézis. Ehhez képest inkább azt kapjuk, hogy ügyes hangszeresek, szép hangú énekesek játszanak olyasféle számokat, amilyeneket bárki hallott már, aki kicsit is érdeklődik az ún. világzene és annak csúcsexportőre, Mali iránt; legtöbbször néhány közepesen vagy eléggé izgis hozzátétel kerül melléjük, szintihangok, ritmusalapok. A Songhoy Blues zenekar például a - többek között a zenét is betiltó - radikális iszlamisták elől menekült zenészekből áll, Nick Zinnerrel vették fel a számukat: fasza, erős sivatagi blues, ami jó meg minden, de Zinner nem ad hozzá releváns újdonságot. Ghostpoet hiphopos száma, Lil Silva ütősorgiája kiemelendő még, valamint a lemez vége felé néhány repetitív, hipnotikus szám. Azt nem tudom, hogy Yacouba Sissoko Banddel mit csinált Brian Eno producerként (az alábbi videó nem sokat segít), mindenesetre a hallható hozzátétel nélküli szám nyersen, földközelien szólal meg, és annál nagyobb meglepetés és öröm, ahogy elemelkedik onnan. A Lobi Traoré Banddel dolgozó David Maclean (Django Django) viszont hozta jellegzetes szintihangzásait, szintén az ismétlődésre építő számuk már könnyebben kitapinthatóan pszichedelikus, de ettől még hatásos.

De jók, szépek a meglehetősen hagyományos dalok is; mondom, külön-külön egyikbe sem lehet belekötni. Az meg simán lehet, hogy az én elvárásaimmal volt a gond, nem a lemezzel. Szóval ajánlott album azoknak, akiket érdekel Mali zenéje, de csak néhány olyan szám van rajta, aminek ennél szélesebb körben is lehetne visszhangja. B

Owiny Sigoma BandPower Punch!!!Brownswood2013

A London-Nairobi tengelyen alakult Owiny Sigoma Band első lemezét szerettem, a második viszont sokáig elment mellettem. Az elsőt Kenyában vették fel, 2013-ban viszont az ottani zenészek utaztak az angolokhoz, akik megismertették őket mindenféle elektronikus stílusokkal; a techno, house mellett például az - amúgy dél-afrikai - shangaan electróval. Ezekben a számokban tehát kevés kivétellel az elektronika dominál, vagy legalábbis arra fűzik fel a kenyai zenészek által hozott tradicionális elemeket, hangszereket, éneket. Éppen hogy csak nem üt a zene, pedig a cím ezt ígéri; hanem kifejezetten odafigyelést kíván, ha többet akarunk kivenni belőle, mint hogy jó kis ritmusok szólnak, aranyos hangszerek cincognak, bácsik énekelnek.

Egy idő után viszont rájöttem, hogy pont ez a jó benne. A frenetikus tempójú vagy groove-os, de minden bombasztot mellőző ritmusalapjaira pompás kis dallamocskák vagy egyszerűen csak mókás kis hangocskák kerülnek rá (főleg, de nem kizárólag a nyatiti nevű pengetős hangszerből, ütősökből, illetve elektronikus akármikből), és csak növeli az élvezeti értéküket, hogy akkor adják ki teljes ízüket, ha megdolgozol értük. Kézenfekvően az Owiny Technót lehet kiemelni, hiszen hát már a címe is; viszont ebből a fajta számból a Sunken Wrecks rohanó tempója és álmodozós éneke, elhúzott szintije és kis nyikkanásai a legjobbak. Vannak aztán több kenyai folkot és kevesebb elektronikát tartalmazó számok, dub, sőt, még vidám, enyhén Talking Heads-es beütésű afropop is (Harpoon Land). Továbbra is érdemes tehát megszavazni a figyelmet a Owiny Sigoma Bandnek. B+

Francis BebeyAfrican Electronic Music 1975-1982Born Bad2012

Francis Bebey (1929-2001) kameruni zenész, író, szobrász és általános reneszánsz ember főként akusztikus gitáron és számos hangszeren játszott. Amikor az ötvenes években Sorbonne-on tanult, úgy érezte, hogy az európaiak lenézik az afrikai kultúrát, és elhatározta, hogy az ő modern eszközeikkel készít zenét, hogy megmutassa nekik, hogy tévednek. Az így született elektronikus kompozíciókból válogatott össze a Born Bad kiadó egy albumnyit, ami elég nagyot szólt. (Gilles Peterson is bekommentelt a Bandcampre, hogy hihetetlen, hogy eddig nem ismerte ezt a fickót, aki olyan, mint egy afrikai Arthur Russell.) Vannak, akik simán lezsenizik Bebeyt; szerintem meg pont az az érdekes, hogy egyszerre hallom ebben a zenében a zsenit és az új technikával éppen ismerkedő, lelkes dilettánst, változó arányokban.

A számok egy-egy ismétlődő dobgépes ritmusra és körbe-körbe járó szintimotívumra épülnek, a legtöbbször egészen elképesztő: primitív, fura, idegen hangzásokkal. Ezeket mindenféle hangszerek egészítik ki, ütősöktől fúvósokig. Bebey pedig énekel, vagy inkább énekelget, esetleg dúdolgat, vagy csak beszél, főleg franciául, néha nagyon vicces dolgokat. ("Nincsenek krokodilok Cocodyban, bizony mondom néktek! Vannak viszont szép házak, rokonszenves férfiak, szép nők.") A Divorce Pygmée című számban még jódlizik is! Egy darabig megy egy szám, aztán három vagy kilenc perc múlva vége lesz. A csúcspont rögtön a nyitó New Track. (Az alábbi lejátszó a másodiktól indul, vissza kell léptetni egyet). Az átlagnál nyilvánvalóbban "afrikai" jellegű számban is nagy mennyiségben hallhatunk döbbenetes szintihangszíneket; az elektronikus rész hipnotikus monotóniáját oldja a hüvelykzongora és a többi afrikai hangszer kalandozása. A szöveg pedig onnan indul, hogy "banán kell, egy kis víz, és hogy táncolhassak egy új számra"; aztán szép lassan, hogy kéne egy kis szabadság is, meg változás, a rossz rendszert el kéne törölni, új sínre állítani az országot (a "new track" másik értelme) - de azért a banán konstans elem marad. Az ezután következő számok egy idő után kissé monotonná válnak, noha furaságukból nem veszítenek. A végén viszont újra felpörög a lemez. A nyugatiak kapzsiságára és ostobaságára naivan rácsodálkozó The coffee cola song az egyik legvalószínűtlenebb popdal, amit valaha hallottam. Majd jön a 9 perces, minimalista Super Jungle, majd a jóval rövidebb és dallamosabb Savannah Georgia: ezekben aztán végképp eldönthetetlen, mennyi a zsenialitás és mennyi a véletlenszerű gombnyomogatás vagy potitekergetés.

Nehéz értékelni ezt a lemezt, mert bár sokszor meghallgattam, a furasága nem csökkent, és ez némileg felülírja a zenei erényeit. Azért ritkán jut el oda, hogy a "hú, ez érdekes" azt jelentse, hogy "nem akarom kimondani, hogy nem jó"; viszont amikor tényleg jó, akkor úgy olyan, ahogy semmi más. Meghallgatni pedig mindenképpen érdemes. Legyen mondjuk B+.

válogatásHarafin SoSahel Sounds2013

Na ez meg már tényleg olyan dolog, amit kétszer kell meghallgatni, hogy egyszer elhidd, hogy létezik. A Harafin So alcíme: Bollywood Inspired Film Music from Hausa Nigeria. Az elképesztően termelékeny nigériai filmipar (Nollywood vagy Kannywood) az egyetlen, nála is többet gyártó filmipar, az indiai Bollywood bűvöletében működik, és igaz ez a zenére is: arra, hogy milyen fontos a szerepe, és hogy egyáltalán milyen. Az első, nemzetközi terjesztésben megjelent nigériai filmzene-válogatáshoz több ezer számot vadásztak össze, ami önmagában is csepp a tengerben - ebből hallható itt kilenc, a legnagyobb sztárok dalai. Egészen fura hibridek: nők énekelnek, vagy férfiak és nők válaszolgatnak egymásnak, megrázó mennyiségű Autotune-nal nyávogóssá téve, talán az indiai énekstílust imitálandó, de ki tudja. Filléres szintik prüntyögnek, primitív dobgépek kattognak 5-6 perceken keresztül. Kb. olyan ez, mintha hosszan néznénk, ahogy mézeskalács szíveken elnagyolt vonásokkal megrajzolt, érzelmes robotok forrnak össze csókban, két kontinens között lebegve a neonfényű éterben. Végtelen naivitás a gyártósorról. Aztán a Fashion című szám végén megszólal még a Smooth Criminal is, és én végképp feladom nemcsak azt, hogy ezt kritikailag értékeljem, hanem azt is, hogy megpróbáljam elképzelni, hogy tényleg van egy hely a világon, ahol ez "normális" zene.

A Harafin So a Sahel Sounds blogból lett kiadó lemeze. Christopher Kirkle vezeti, aki először a Music From Saharan Cellphones című, a mai Afrikában ténylegesen hallgatott, mobilról mobilra terjedő zenéket szemléző válogatással hívta fel magára a figyelmet (a Quarton is volt szó erről, és remixlemezéről is, amit az El Mahdy Jr.-lemezt jegyző Boomarmnation hozott ki, kicsi a világ). A Bandcampen végighallgatható az összes kiadványuk; a többi is legalább baromi érdekes, noha ez azért bizonyos értelemben csúcstartó, és nem csak ezek között.