Pop identitásválságos tinédzsereknek - a Cold Cave a GMK-ban

Cold Cave

A Cold Cave az indusztriálba hajló döngöléstől a ‘80-as évek romantikus szintipopjáig sok mindent mutatott már. Kérdéses volt, hogy ez a sokféleség működik-e élőben. A tavaly négy sötét hangulatú single-lel jelentkező bandától inkább cipőbámulós bulit vártunk, aztán mégis változó színvonalú popkoncertet kaptunk.

Wesley Eisold dühös hardcore zenekarok frontembereként kezdte, majd 2007-ben úgy döntött, saját zenét csinálna inkább. Viszont - ahogy azt a Quartnak adott interjúban is mondta - mivel egy karral született, túl sok hangszer nem jöhetett szóba, így kezdett szintetizátorozni. A Cold Cave Eisold körül változó tagságú zenekarként működött, de mostanság a minimalista megközelítés jegyében duóként létezik, az énekest Budapesten is csak a szintis Amy Lee kísérte.

A Cold Cave eddig kiadott anyagain mindig azt éreztem, hogy Eisold hajlamos feláldozni a saját, karakteres világot a megidézett zenék kedvéért. A koncert első fele pont ezt a félelmemet igazolta, a "80-as évek fröccsöntött szintipopja, a darkwave, a '00-s évek nihilista noise popja, New Order- és Cure-utánérzések folytak össze. De Eisold mintha mindenből csak a legegyszerűbb kliséket és sémákat válogatta volna össze, egyrészt hogy könnyen összepasszoljanak az elemek, másrészt hogy fel legyen villantva egy rakás hivatkozás. Egyik irányba sem mozdult el egyértelműen, a számok zavarodottan vergődtek a lehetőségek között, mint egy identitásválságos tinédzser. Kicsit popdalok voltak, kicsit minimalista szintis pötyögések, kicsit lehangoló posztpunk számok, de egyikek sem igazán.

Eisold is néhol kelletlenül, Robert Smith-esen húzta a hangját, a következő pillanatban pedig már derékból hajlongva őrjöngött, miközben a zene egy fikarcnyit sem változott. Ez biztos nem így van, de kívülről olyan volt a produkció, hogy ő sem tudná igazán, hogy mi a fenét akar. Az első fél órából csak a Confetti emelkedett ki, ami mer a giccs határán egyensúlyozó sláger lenni, és a háttérben végig ott motoszkáló csilingelő, fátyolos téma miatt ez sikerül is. Aztán az első lemez címét adó Love Comes Close-zal Eisold végre magára talált, komolyan és lemondóan áll a mikrofon mögött, a szerelemben csalódott, egykedvű ember szerepe kifejezetten passzol hozzá.

Innentől minden szám sokkal jobban működött: ha kellett, kietlenül és üresen kattogott a dobgép; ha meg az kellett, akkor pont jókor szólalt meg egy fülbemászó riff. Megjelent nagy sárga betűkkel a hátsó falon, hogy People Are Poison, és akkor tényleg oda-odaszúrtak a hangok, és volt adekvát "mindenki elmehet a picsába" hangulat. Lezárásnak pedig természetesen a kívülállóhimnusz Underworld USA szólt, és ott volt benne az a pofátlanul hatásvadász kiállás, de érződött, hogy ez őszintén "Cold Cave-es", és nem valami újrahasznosított bénaság.

Ráadásnak Eisold egyedül jött vissza megmutatni, hogy tényleg volt hardcore-os múltja, nyers, kaotikus alapra kiabált pár percig; rendben, ilyet is tud. Mert tényleg sok mindent tud, jó lenne, ha ezeket ügyesen a saját képére formálná, mert a Cold Cave-et nagyon kevés választja el attól, hogy sajátos és kurva jó legyen. Egyelőre viszont túlságosan csapongó, nem eléggé fókuszált. Ja és Amy Lee pedig csinálhatna úgy néha, mintha nem lenne bárhol máshol szívesebben. B