Annyi mindent utálhatsz a világon - Lydia Lunch életműve

Lydia Lunch
Vágólapra másolva!
Lydia Lunch azon kivételes kevesek egyike, aki nem váltotta valaha volt népszerűségét aprópénzre. Ő mondjuk azt mondaná, hogy “fenéket voltam én népszerű, kisöreg”, azonban az egészen világos, hogy kultikus és megkerülhetetlen figuráról van szó. December 8-án, vasárnap először fog koncertezni Magyarországon, ebből az alkalomból tekintjük át munkásságát.
Vágólapra másolva!

Vannak olyan legendás történetek a popzenében, amiket szinte mindenki ismer, de sosem árt leírni vagy elmesélni őket a kimaradt kevesek kedvéért. Lydia Koch egy Rochester nevű kisvárosban született, mindkét szülője alkoholista volt, akik testileg és szellemileg is bántalmazták. Tinédzserként fogta magát, lelépett New Yorkba, ahol bárokban dolgozott és volt gogo táncos is, mígnem 1975 egy szerencsés napján össze nem futott a Max’s Kansas City nevű szupermenő klubban a Suicide két tagjával, akik a hóna alá nyúltak.

A cool környékek akkoriban igazi lepratelepek voltak, a Lower East Side utcáin halmokban hevertek a fecskendők, simán hullákba lehetett botlani félreeső sikátorokban, hosszan kanyarogtak a transzvesztita prostituáltak sorai, és nem éppen a frapuccinójukra vártak Williamsburgben. Valamennyi túlzás biztos a hetvenes évek bűnös New Yorkjáról szóló sztorikban is van, de azért elég rázós lehetett, például Nan Goldin képei bőven elég bizonyító erejűek. Ebben a keménydrogos, nihilistán bohém közegben pont olyan zenei színtér bontakozott ki, amilyet megérdemelt, ennek lett Lydia Lunch az egyik központi alakja.

A no wave-hez sorolt zenészek eredetileg mindenek voltak, csak zenészek nem, és a no wave sem csak a zenéről szólt, hanem a filmtől kezdve a performanszokig mindenféle művészeti megnyilvánulás helyet kapott benne; minden no wave produktumot áthatott a határok átlépésére való törekvés és a DIY megközelítés. A zenében ez úgy csapódott le, hogy a hangszereikkel éppen ismerkedő fiatalok vad, disszonáns, egy-két perces támadásokkal riogatták a közönséget. Ez akkoriban keveseket vonzott, pedig ‘78-ban Brian Eno egy válogatást is összehozott - viszont a későbbiekben nagyon fontos és nagy hatású színtérként kanonizálódott, amire ciki nem hivatkozni, ha valaki kaotikus zenét játszik.

Lunch első zenekarát a szintén kulcsfigura - és akkoriban a pasija - James Chance-szel alapította, ez volt a Teenage Jesus & the Jerks, ami ‘76 és ‘79 között működött. Nagylemezt nem hagytak maguk után, válogatásokon (mondjuk ezen) viszont utólag jól dokumentált a teljesítményük. A zenészek körülbelül annyira voltak képben, mint a magyar punkok a ‘80-as években, Lunch gitárja úgy szól, mintha nem játszana rajta, hanem nyúzná. Az énekstílusa azóta nem sokat változott, hisztérikus sikítozástól fenyegető dünnyögésig terjed a repertoárja, pont így képzelünk el egy mindent utáló tinit.

A no wave-ben tényleg mindenki mindenkit ismert (és kefélt), úgyhogy nem meglepő, hogy Lunch is feltünedezett itt-ott. Benne volt a Beirut Slump és az 8 Eyed Spy nevű együttesekben is, utánuk is 1-2 single maradt maximum, nyögdécselt James Chance mutáns diszkó lemezén, a későbbiekben meg aztán tényleg a fél kísérletezgető zenészvilággal együttműködött. A lent látható és hallható Sonic Youth-számban például nehéz lenne más énekesnőt elképzelni, pont ezekre a velőtrázó sikolyokra van szükség egy Manson-klános slágerhez.

Szólókarrierje az 1980-as Queen Of Siam albummal indult, jóval szelídebb és strukturáltabb, de ugyanolyan borongós zenét csinált, mint az együtteseivel. Az ének tisztább és rezignáltabb lett, a szövegek ugyanúgy hatalom/szex, depresszió, függőség és ilyesmik körül forognak, a zenekari kíséret néhol kabarés/jazzes, de a punk attitűdöt nem veszítette el. Lunch saját kiadót is alapított Widowspeak Productions néven, itt a saját cuccain kívül mást nem nagyon ad ki. Pár évente a mai napig jelentkezik szóló lemezekkel, amik nagy vihart soha nem kavarnak, a színvonaluk egyenletesen közepes.

Egyre inkább a spoken word irányába indult el a ‘80-as évek közepén, saját estje is volt többször, a produkciói egy részét verseskötet formájában is kiadták. Íróként is számon tartják, magyarul még semmi nem jelent meg tőle. Lydia Lunch sokszínűségét mondjuk elég jól jellemzi, hogy leghírhedtebb könyve az önéletrajzi elemekkel átszőtt Paradoxia - ebben a recenziók alapján több szex van, mint a Sötét ötven árnyalatában - Charles Bukowski nyomdokain halad, de írt szakácskönyvet is, mert szerinte az összes többi kurva unalmas, kivéve Coolióé.

Még a ‘70-es években elkezdett “színészkedni” - kénytelen vagyok így idézőjelekkel köcsögölni, mert amíg zenében az amatőrségből innováció bontakozott ki, addig Lydia Lunch színészi teljesítménye semmilyen szempontból nem érdekes, mert hogy nincs is neki. Leginkább a no wave-hez kapcsolódó rendezők filmjeiben szerepelt (Scott B & Beth B, Richard Kern, Vivienne Dick), hazudnék, ha azt mondanám, hogy egyet is végignéztem. Játszott Angel Powers nevű detektívet neo-noirban, volt domina, gyakran saját magát alakította. Médiumtól függetlenül ugyanazt az erős, szexuálisan túlfűtött, feminista nőt hozza, aki szeret gyűlölködni és az élet napos oldala nem csigázza fel, szóval a filmeket tényleg csak rajongóknak ajánlanám.

Mindezek és a ritkán megjelenő szólólemezek mellett zeneileg aktív maradt, bár időközben Spanyolországban kezdett el sok időt tölteni, jelenleg is Barcelonában él, ami megnehezíti a közös próbákat. Hozzáállása is ugyanolyan konfrontatív és fogyasztói kultúrával szemben ellenséges maradt, ugyanúgy szeret mindenkit elküldeni a picsába, mint 40 éve. Itt egy részlet a Vice-ban megjelent friss interjúból, kár lenne lefordítani, így jobb a hatása: "Throughout all of my work, films, music and spoken word I’m trying to create and articulate a vision, to propose a better understanding and dig deeper into my own insanity, into feminine obsessions and sexual psycho insanity and get into the root emotion of what drives us as a culture. You’re never going to see me fucked up and sloppy on the street, and you’re never going to see me acting like Courtney Love, and for some strange reason it comes down to a feeling of dignity. I call it the Madonna theory: It shows us everything and tells us nothing. It’s pathetic but it’s the paparazzi that make it pathetic and they divert us to the point that we’d rather see Britney’s pussy than listen to somebody that might have something urgent to say about politics or the world in general. It’s just a distraction from everything that’s so fucking awful in the world. I find real passion shocking and I think that way because there’s so little of it that’s real. Maybe passion is the only shock factor I have left."

A 2009-ben alapította két Gallon Drunk taggal közösen Big Sexy Noise nevű együttesét, ez sokkal inkább hagyományos rock produkció, mint a többi zenéje. Dögös garázsrock gerjedő gitárokkal, szexdémon vokállal; amikor megkérdezik, hogy ez mégis hogy jött, akkor azt szokta mondani, hogy mégis miért ne csinálhatna ilyet is?

Idén hozta össze a Retrovirus projektet, amiben rajta kívül Flying Luttenbachers, Swans és Pussy Galore tagok vesznek részt; ennek a frontembereként érkezik vasárnap az A38 hajóra. Saját régi számait vette elő és gondolta újra, a felsorolt együttesek garantálják, hogy zajos, hangos és mocskos koncertet fognak adni. Ha ekkora késéssel is, de mindenképpen érdemes lesz megnézni Lunchot, mert tényleg egyedülállóan zseniális figurája a popkultúrának.