Elég szolidak vagyunk - a London Grammar a Quartnak

A London Grammar az idei év egyik legsikeresebb brit bemutatkozását tudhatja a magáénak: a lemezről itt írtunk, most pedig a trió gitárosa, Dan Rothman válaszolt pár kérdésünkre telefonon. Elmondta, mit gondol a folytonos hasonlítgatásokról, és hogy egyeseknek még van értelme ma is lemezt kiadni.

Emlékszel még, miket hallgattál gyerekként a kilencvenes években?

Igen, főleg a szüleim lemezeit: David Bowie, Smiths, Radiohead, Talk Talk, ilyesmik, ezek eléggé meghatározták az ízlésemet. De egyébként sejtem, hogy miért kérdezed ezt, hiszen a mi zenénket sokan az akkori triphop együttesekhez szokták hasonlítani, mint a Massive Attack vagy a Portishead. Ezeket később ismertem meg, és mindhárman szeretjük őket, de azért reméljük, hogy nem csak ez hallatszik ki a zenénkből.

Még ezeknél is többször merül fel a nevetekkel kapcsolatban az XX neve.

Nagyon bírom az XX-et, jó zenekar, sokat hallgattam is, amikor egyetemista voltam, de szerintem az én gitárhangzásomon kívül nem sok minden emlékeztet rájuk a zenénkben. Főleg Hannah éneke tök más világ. Amúgy volt már abban a szerencsében részem, hogy találkozzak velük, és nagyon jó fej emberek.

Csalódottak voltatok, amiért nem ti nyertétek az év legjobb brit lemezének járó Mercury-díjat?

Hát itt igazából az volt az érdekes, hogy nem is kerültünk a jelöltek közé, pedig előtte bennünket tartottak az egyik legnagyobb esélyesnek a fogadóirodák is. Sokan még fogadtak is ránk. Végül komolyabb visszhangja lett annak, hogy kimaradtunk a jelöltek közül, mintha megnyertük volna: körülbelül annyi újság foglalkozott vele, hogy miért maradtunk ki, mint amennyi médiafigyelmet egy esetleges győzelem hozott volna. Engem személy szerint annyira nem foglalkoztatott ez a téma, nem voltam elkeseredve emiatt.

London Grammar, a kép jobb szélén Dan Rothman Forrás: Facebook/London Grammar

A lemezetek második volt a brit albumeladási listán. Ma is nagy dolog még ez, amikor már nagyon kevés lemezt vesznek?

Abszolút! A lemezünkből eladtak százezer példányt, ami egyáltalán nem mindennapos dolog egy magunkfajta együttes számára, még akkor is, amikor már nem jelent automatikusan sok eladott lemezt, ha bejutsz a Top 40-be. Engem sem érdekel, hogy hányadik a lemez a listán, de annak, hogy sikeres az album, annak nagyon örülök, innentől kezdve vettek bennünket igazán komolyan.

És miben nyilvánul meg, hogy komolyan vesznek?

Egyelőre leginkább abban, hogy alig vagyunk otthon. [nevet] És ez így is lesz még egy darabig, mert ma már egy album életciklusa tizennyolc hónap, vagyis még egy év nagyjából turnézással fog eltelni. Most például a legközelebb Ausztráliába megyünk. Egyelőre élvezzük, még úgy is, hogy valójában mi inkább stúdiózós zenekar vagyunk.

Szerepeltetek egy Disclosure-számban is, ennek mi a története?

A menedzsereink ismerték egymást, és valahogy kínálta magát az ötlet, hogy Hannah énekeljen egy dalukban. Mi Dottal nem is nagyon vettünk részt ebben, csak Hannah, úgyhogy csak kívülről figyeltük a közös munkát. De az biztos, hogy az ismertségünknek sokat segített a Disclosure népszerűsége.

Vannak olyan mostani zenekarok, amelyekkel érzel valami rokonságot?

Hát legtöbben a Daughtert szokták mondani, de egyébként elég egyéni szerintem a zenénk. Akikkel jóban vagyunk, az a The 1975, ők meg egy rockzenekar, teljesen más, mint amit mi játszunk.

Az általatok szeretett zenék közül mik azok, amik meglepőek lehetnek a lemezetek alapján?

Hú, nem is tudom. Hannah eléggé szereti Michael Jacksont, Whitney Houstont, meg az ilyesmi zenéket, Dot meg a heavy metalt. Én is elég szolid vagyok, és az általam hallgatott zenékben is meglátszik ez... Kivéve talán az oldschool hiphopot, az kicsit talán meglepő lehet.