Egyre kisebb a kontraszt - Lady Gaga és Britney Spears új albumai

Lady Gaga és Britney Spears az MTV Video Music Awardson 2011-ben
Vágólapra másolva!
Lady Gaga új lemezére nagybetűs művészetet ígért, Britney Spears pedig minden eddiginél személyesebb albumot. Meghallgattuk mindkettőt, és a különbség nem is akkora, mint azt gondolhatnánk.
Vágólapra másolva!
Lady GagaArtpopInterscope2013

A Lady Gaga image-e és zenéje között feszülő ellentét csaknem az énekesnő befutása óta megvan, de csak az utóbbi időben lett igazán szembetűnő, hogy az extravagáns, nonkonformista megjelenéséhez és a művészi koncepciójához képest mennyire átlagos a zenéje. Amikor öt éve megjelent a színen a Just Dance-szel és a Pokerface-szel, még volt némi divatos, nyolcvanas évek hangulata, és Lady Gaga, mint jelenség is érdekesnek tűnt. A Bad Romance vagy a Telephone klipjének megjelenése is valódi esemény volt, akkor tényleg ő volt a legforróbb popsztár a világon, aki meglepő módon pont a pályája eddigi csúcsán jutott Budapestre is.

Aztán meg valami elromlott. Vagy a világ tért napirendre Lady Gaga excentrikussága fölött, vagy ő vesztette el az arányérzékét, de a legvalószínűbb, hogy mindkettő igaz, és a Born This Wayjel túl sokat akart markolni, az eredmény egy zavaros popmassza lett, maga az énekesnő pedig elveszett a narcisztikus pózok között. Az Artpoppal ugyan egy kicsit visszavett a megalomániából, de ezzel együtt a bátorságából is, és az első single, az Applause sima dance-pop slágernek bizonyult, amilyeneket Gaga évekkel ezelőtt csinált, viszont ez ma már kevés az igazi figyelemhez, nem is lett akkora siker.

Az egész lemezt végighallgatva is feltűnő az igazi, Just Dance vagy Born This Way kaliberű sláger hiánya, én nem nagyon kaptam fel a fejem a közel egyórás játékidő alatt. Az mondjuk eleve kérdéseket vet fel, hogy miért gondolja valaki 2013-ban, hogy az Infected Mushroomot kell segítségül hívnia egy trenddiktálónak szánt lemezre, de ez legalább egy többé-kevésbé egyéni ötlet, ellentétben az EDM-sztár Zedd, vagy pláne David Guetta és Will.i.am felbukkanásával. Az utóbbi kettő közreműködésével készült Fashion így lesz semmilyen EDM-sláger, a Twistát, Too Shortot és T.I.-t segítségül hívó Jewels n' Drugs egy a száz pop/hiphop hibridből, míg az album nem egy dalát kis retusálás után énekelhetné akár Katy Perry is.

Kisebbségben van az a pár szám, ami tényleg Lady Gagára vall, mint a szintipopos Venus vagy a modernizált new wave-slágernek ható Manicure például ilyenek, meg sajnos a teátrális ballada, a Dope is. Egyébként meg bezsúfol persze trap, dubstep és még ki tudja, milyen, épp modernnek ható elemeket is a számokba, de ettől ez még a legtöbbször igen középszerű popzene. Tényleg ennyire futja csak attól a nőtől, aki nyers húsból készült ruhában volt képes kimenni az utcára? Ekkora rajongótáborral miért nem mer jobban eltérni a fősodortól? Pedig ha Kanye Westnek sikerült, Gaga is megpróbálhatta volna. Vagy ha már Jeff Koons csinálta a borítót, vegyen példát róla: Koons közel sem annyira tehetséges művész, mint amennyire jó énekesnő Stefani Germanotta, mégis egyeduralkodó a saját pályáján, mert sosem elégszik meg a kompromisszumokkal. Lady Gagáról ez most sajnos nem mondható el. C+

Britney SpearsBritney JeanRCA2013

Britney Spearsszel annyival egyszerűbb a helyzetünk, hogy vele szemben már rég nincsenek hasonló elvárások: „a saját szövegeit éneklő, autonóm személyiségnek tűnő Gaga és a lemezenként vagy harminc különféle zeneiparossal dolgozó, egyre arctalanabb Britney között elég éles a kontraszt" – írtam a legutóbbi Britney-lemez, a Femme Fatale megjelenésekor. Nos, mint fentebb láthattuk, ez a kontraszt már nem olyan éles, de erről nem Britney tehet, hiszen ő lemezről lemezre kevesebbet tesz a dalaiba a saját egyéniségéből, ha egyáltalán van neki még olyan.

Így hát itt nem is magával Britneyvel érdemes foglalkozni, hiszen ő egy vászon, akire a különböző közreműködők festenek, és ezért a lényeg, hogy a rengeteg producer és dalszerző között itt is feltűnik Will.i.am és Guetta, meg persze a sok kötelező slágeriparos, viszont hiányzik a két régi segítőtárs, Max Martin és Dr. Luke, akik a Femme Fatale-ig állandó közreműködők voltak. És bár az ő munkásságukban is lehetett találni kivetnivalót bőven, azért ők egy jó közepes szintet általában tudtak hozni, ez a Britney Jeant felügyelő Will.i.am-ről viszont nem mondható el.

Mondjuk William Orbitról pont igen, ő a nyitó Alienben működik közre, de aki ezek után egy új Ray of Lightban kezdene bízni, azt a Work Bitch hamar kizökkenti az álmodozásból. Meg kell hagyni, Will.i.am akkor a legkevésbé idegesítő, amikor tényleg mer prosztó lenni (lásd a maga nemében kiváló Scream & Shout), és a Work Bitchre ebből a szempontból nem is lehet panasz, maximum annyi, hogy Britneynek csak epizódszerep jut benne. A többi EDM-veretés (sőt, van trap is!) viszont már sokkal inkább fárasztó, mint szórakoztató, és felüdülés a Katy Perry és Diplo által jegyzett Passenger, ami a Perfume-hoz hasonlóan egy rendes popszám, amiben Britney még az előtérbe is kerül.

A két csendesebb utolsó dal (egyikben a húga is énekel, a másikban pedig sokkal őszintébbnek tűnik az ének, mint a többiben) eszünkbe juttatja, hogy az énekesnő az albumot „az eddigi legszemélyesebb lemezeként" harangozta be, sőt, fel is van tüntetve társszerzőként az összes dalban, és még az is lehet, hogy tényleg személyesek a szövegek – csak sajnos a sokadik Will.i.am-döngetés után már abszolút nem tud érdekelni, hogy miről énekelnek a háttérben. Pont ennyivel gyengébb a lemez a Femme Fatale-nál: ott legalább még próbáltuk keresni Britneyt a dallamok mögött, itt meg már olyan mindegy. De ezt nyugodtan fogjuk a korszellemre és Will.i.am-re. C