Nem bánt, hogy nem játszanak a rádiók - Szigeti Ferenc a Quartnak

December 21-én a Petőfi Csarnokban ad kétórás, ingyenes koncertet a nyolcvanas évek egyik legsikeresebb hazai rockzenekara, a Karthago. Szigeti Ferenc gitárossal és zenekarvezetővel megpróbáltuk megfejteni az együttes titkát, továbbá elmondta, mekkora szerepe volt a feloszlásban egy nyugágynak, és hogy miért hagyta ott a lemezkiadást. Elmondta a Requiem igazi történetét is.

Fotó: Tuba Zoltán – Origo

Több mint harminc éve alakult a zenekar, ennyi idő után is próbálnotok kell még?

Egész pontosan 34 éve játszunk változatlan formában, nem is tudok más olyan magyar zenekarról, amely ennyi ideje változatlan felállásban működik. De most kell próbálnunk, mert két órát fogunk játszani, és előveszünk pár régebbi számot is, amik már régen kikerültek a műsorból. Nagyon jó volt egyébként, hogy egy hat éve nem játszott számot elsőre, hiba nélkül sikerült eljátszani, bár ha azt nézzük, hogy annak idején, a nyolcvanas évek első felében háromszáznál is több koncertünk volt évente, ez annyira nem is meglepő. Leginkább három-négyszáz fős kultúrházakban léptünk fel akkoriban, akár a Karthagóval, akár a korábbi zenekarommal, a Corvinával turnéztunk. Akkor még úgy működött, hogy beültem az autóba, és elmentem koncerteket szervezni vidékre, bekopogtam a kultúrházakba, hogy jó napot kívánok, én vagyok a Karthago zenekar vezetője, szeretnénk itt koncertezni. Volt, hogy megkérdezték, hogy melyik is az, mire elkezdtem énekelni nekik a Requiemet, és akkor már tudták. Így két nap alatt szépen leszerveztem egy hónapos turnét. De irdatlanul sok koncertünk volt abban az időben, és ez nem is tett jót a zenekarnak.

Pedig biztos sok mai zenekar örülne ennyi koncertnek.

Persze. De azért ez eléggé tönkretette a zenekarokat. Napi 24 órában összezárva együtt, heteken keresztül. Gondold el, hogy egy lepattant Volkswagen kisbusszal jártunk akkoriban, ha valaki elfingotta magát ott, már a szagáról tudtuk, hogy ki volt az. Volt, hogy mondjuk a nyíregyházi Krúdy Hotelben laktunk hetekig, és onnét jártunk koncertezni a környékre. Szép időszak volt, csak embert próbáló, de akkor rá voltunk kényszerítve, mert abból éltünk. Aztán '85-től jött egy hosszabb szünet, amikor leállt a zenekar, és amikor '90-től újra koncertezni kezdtünk, akkor azt mondtam a többieknek, hogy nagyon jó, hogy mindenkinek van más elfoglaltsága is, így nem kell mindent elvállalnunk. Takáts Tominak ott volt a Dirty Blues Band, Kocsándi Miki a 100 Folk Celsiusba ment el haknizni, Gidó és Kiss Zoli Fáraó néven csináltak zenekart, előbbi a Lordban is volt. Én zenei producer lettem, aztán hanglemezkiadónál dolgoztam, illetve rádiós zenei rendezőként, szerkesztőként is. Sőt, még tévéztem is kicsit.

A Karthago sikerének mi volt a titka?

Nekem viszonylag könnyű dolgom volt az induláskor, mert engem már ismertek a Corvinából. Volt egy csomó lemezünk, fesztiválokat nyertünk, külföldre jártunk, úgyhogy amikor az a zenekar feloszlott, tudtam támaszkodni az ott elért eredményeimre és az ismeretségeimre. Én mindig ügyeltem arra, hogy ha valamit megbeszéltünk, akkor az úgy legyen, és tudták, hogy a szavamra lehet számítani. Aztán szerencsénk volt azzal is, hogy épp akkor korszakváltás volt a lemezgyárnál, akkor került oda Wilpert Imre, akinek nagyon tetszettek az első felvételeink. Ránk fogták akkor, hogy west coast stílusú zenét játszunk, mint a Boston, a Foreigner vagy a Journey, de ez részünkről akkor nem volt tudatos, hanem mindenki hozzátette a magáét, és szép lassan ez a stílus alakult ki. Mindannyian jól tudtunk énekelni, ezért gyakran voltak ötszólamú vokáljaink, és sok hazai zenekarral ellentétben képzett zenészek is voltunk: Gidó konzervatóriumot végzett, Kiss Zoli is, én nyolc évig tanultam zongorázni, szóval nekünk nem okozott gondot a kottaolvasás. Illetve sokat köszönhettünk a Metró Klubnak is: tudtam, hogy kellene nekünk egy állandó hely, meg is állapodtunk velük úgy, hogy ötven-ötven százalékban részesedünk a bevételből. Az első héten voltak harmincan, a másodikon százötvenen, aztán háromszázan, és egy hónappal a nyitás után már rendőröket kellett hívni, akkora tömeg várt az utcán, nem fértek be a klubba. Ennek híre ment, és onnantól kezdve állandóan telt ház előtt játszottunk, majd az első lemezünk is megjelenhetett.

Fotó: Tuba Zoltán – Origo

Nagyon erős jelmezeitek is voltak.

Mindig nagyon extrán néztünk ki, nekem fontos volt, hogy ne farmerben és fekete bőrruhában lépjünk föl. Gidó egész elképesztő kelléktárat vonultatott föl, a női kesztyűs sisaktól kezdve az ablaktörlős szemüvegig, Miklóson valami elképesztő balettruha volt, Zoli mint Kabir Bedi, rajtam lángoló palást, szóval mindenki rettenetesen nézett ki. Aztán a tévé felvette egy koncertünket a lőrinci ifjúsági parkban, és leadták valamelyik szombat délután. Mi aznap játszottunk Nyíregyházán, és azt vettük észre, hogy hétkor lett vége a műsornak, és rögtön utána óriási tömeg gyűlt össze, és ez azután már mindenhol az országban így is ment onnantól kezdve, ahogy azt a koncertet műsorra tűzte a tévé.

Pedig akkor még nem is volt meg a Requiem, ugye?

Igen, bár az egy szerencsétlen dolog következménye: Székesfehérváron játszottunk, és egy srác ott maradt a nézőtéren a buli után. Ez önmagában nem volt annyira ritka eset, sokszor beittak a fiúk koncerten, úgyhogy nekünk akkor fel sem tűnt. De amikor már öltöztünk, jött az igazgató, hogy gyerekek, nagy baj van, mert ez a srác meghalt. Egy bizonyos Parkán nevű gyógyszerből szedett be jó sokat, megivott rá egy üveg cseresznyét, és megállt a szíve. Sokféle pletyka keringett arról, hogy megtaposták, meg ilyenek, de ez nem volt igaz, ő sajnos magának csinálta ezt a hülyeséget. Mi meg ott ültünk döbbenten, hogy most mi legyen, pláne, amikor az újságok is megírták a hírt, és megijedtünk, nehogy a zenekarnak legyen baja ebből. Arra jutottunk, hogy mi csak a saját eszközeinkkel kezdhetünk ezzel valamit, úgyhogy másnap odahaza leültem, és úgy húsz perc alatt megírtam a Requiemet. Pár nappal később levittem próbára, a többiek meg fintorogtak, hogy ez milyen nyálas, mi mégis egy rockbanda vagyunk... Meggyőztem őket, hogy legalább egyszer játsszuk el az Ifjúsági Parkban. Egy szál gitár volt benne, Gidó rátett egy kis billentyűt, és kész. Eljátszottuk, utána volt egy döbbent csönd, azután meg hatalmas ováció, és mivel ott minden koncertet fölvettek, a felvétel valamilyen úton-módon kikerült a Szabad Európa Rádióba, ahol a Cseke László lejátszotta többször is. Végül már Wilpert is érdeklődött, és egyértelmű volt, hogy fel kell vennünk. Aztán behívatott Erdős Péter, hogy szerinte ez egy kábítószeres szám, hiszen az van benne, hogy „a fiú elindult a fények útján", én meg hiába győzködtem az ellenkezőjéről, végül üres, fehér borítóval adták ki a kislemezt, ami mindezek ellenére többszörös aranylemez, majd kvázi a himnuszunk is lett később.

Az Áruló nem leszek is híres szám lett.

És ennek is megvolt a maga története: amikor a zenekart elkezdtem szervezni, Gidó még a Beatricében játszott. Én nem ismertem őt előtte, de megnéztem őket koncerten, ahol a fején egy zoknival feküdt a földön, és onnét felnyúlva játszott valami kurva jó szólót a Hammond orgonán. Gondoltam, nekem ez a pasi kell, és a szünetben oda is mentem hozzá, hogy csinálok egy zenekart, és ha van kedve, csatlakozzon. Rám nézett, és gondolkodás nélkül azt mondta, hogy jó. Később persze elmondta a döntése okát: bár nagyon jól érezte magát a Beatricében, ő nagyon jó zenész, minden hangszeren ott van, a trombitától a gitárig, és nem tudott ott zeneileg kibontakozni, mert a Feró csak az AC/DC-stílust döngölte. Persze ő, Gidó távozása után szította a hangulatot, és eljárt pár ricsés gyerek a koncertjeinkre, beálltak az első sorba, és kiabáltak a Gidónak, hogy áruló, néha még fel is dobtak pár dolgot a színpadra. Ez elég nehéz időszak volt neki, de kitartottunk mellette. Gondolkodtam, mit lehetne csinálni, és így írtuk meg ezt a nótát azért, hogy elmondjuk pontosabban, mit is gondolunk arról, hogy ki az áruló. A legközelebbi koncerten aztán ismét volt pár kiabáló, úgyhogy direkt nekik eljátszottuk az új számot, és onnantól kezdve többé senki sem ordibált árulót. Ma pedig már szent a béke köztünk.

Fotó: Tuba Zoltán – Origo

A többieket hogyan szedtétek össze?

Miután a Gidó megvolt, Kocsándi Mikit elhoztuk az S.O.S. zenekarból, majd az Ifjúsági Parkban odajött hozzám Kiss Zoli, hogy „hallom, basszusgitárost kerestek, hát én vagyok az". Elhívtam próbára, és tényleg jól játszott, fel volt véve. Végül Takáts Tomi volt az utolsó, láttam, hogy egy jóképű srác, reméltem, hogy jól is énekel, de szerencsére a meghallgatáson kiderült, hogy azt is nagyon tud. Hamar kiderült, hogy nagyon jól megvagyunk így együtt: sokat röhögünk, és sokat is vitázunk, de ez nem baj. Nemrég megkérdezték, hogy politikailag mi hol állunk. Azt mondtam, hogy szinte mindenki más beállítottságú, van baloldali, jobboldali és liberális a zenekarban, aztán a Tomi hitgyülis, a Zoli meg numerológus, de sose veszünk össze, vitatkozunk, de tiszteletben tartjuk egymás véleményét. A zenekar neve pedig pont passzolt ide, mert anno Karthágót is öt különféle nemzetiség lakta, és nálunk is öt különböző habitusú ember játszik: Gidó punkzenekarból, Kiss Zoli jazz-rockból jött, Miki rockbandából, én popzenész voltam a Corvinában, Tomi pedig ilyen Boney M-eket énekelt a Forma-1-ben előtte. Ez az elegy, talán épp ezért, nagyon jól és erősen működik a mai napig.

Ma is ugyanúgy befuthat még egy rockzenekar, mint mondjuk harminc éve a Karthago?

Ez most más világ, nagyon komoly tévés jelenlét kell hozzá. A szólóénekesek tudom, hogy megérezték, hogy mostanában a tévés tehetségkutatós gyerekeket hívják mindenhová, de ez a rockbandáknál szerencsére nem így van. Ha bennünket hívnak bárhova, akkor minden esetben a fő fellépők vagyunk, maximum előttünk fellép egy-két X-faktoros gyerek, de ezzel nincs semmi baj, mindenki tudja, hogy ők elénekelnek pár Máté Péter- meg Koncz Zsuzsa-számot, play-backről, tőlünk meg kapnak egy rendes, élő, igazi rockkoncertet. Ez a mi köreinket tehát egyáltalán nem zavarja. Ma amúgy vagy ugyanúgy klubról klubra járva lehet befuttatni egy együttest, vagy bejuttatni az országos rádiókba egy-egy számot. Bennünket ma már nem nagyon játszanak a rádiók, de ezen én már túl vagyok, egy darabig ugyan bántott, hogy miért nem játszanak rockzenét, de ma már azt mondom, hogy akit érdekel, az jöjjön el egy koncertre. És szerencsére jönnek is sokan.

Mondtad, hogy zenei producerként is dolgoztál, ehhez kellett valami plusz tudás?

'84-85-ben voltam egy három hónapos produceri tanfolyamon Hamburgban. Ez úgy jött, hogy előtte megnyertünk a Requiemmel egy fesztivált Ausztriában, ahol aztán két nagylemezünk is megjelent, és nagyon sokat koncerteztünk is. Néhányszor az Opus volt az előzenekarunk, de persze még a Live is Life előtt. A kinti kiadó igazgatója látta, hogy mindig én csinálom a lemezeinket, valahogy a vénámban volt ez a dolog, mivel műszaki végzettségem is van. Ő küldött el erre a tanfolyamra. Nagyon tanulságos volt látni, ahogy egy olyan zenekarnak készült a lemeze, amelyik tulajdonképpen nem is volt ott: profi stúdiózenészek játszották fel az alapokat, az énekes meg elénekelte a számokat, és a végén behívták a zenekart, hogy majd ezt kellene eljátszani. De persze nem csak ezért volt hasznos. Rengeteg szakmai tudást szedtem fel ott.

És ez annyira megtetszett, hogy onnantól kezdve producer akartál lenni, és feloszlattad a Karthagót?

Nem egészen, több minden is történt akkor. '84 késő őszén félig levágtam a jobb középső ujjamat egy nyugággyal. Kint napoztam a szüleimmel a szentendrei telkünkön, és valahogy rácsapódott az ujjamra az egyik kallantyú, és a baleseti sebészeten két órán keresztül műtöttek, majd végül sikeresen visszavarrták. Viszont amikor először levették a kötést, egyáltalán nem nézett ki ujjnak, de három hónappal később elkezdett nőni rajta a köröm, mára pedig már teljesen rendben van. De akkor nem tudtunk játszani hónapokig, a többieknek pedig meg kellett élniük valamiből, úgyhogy szanaszét szakadt a zenekar. Ráadásul a rockbandákat is elkezdték piszkálni a sajtóban, hogy miért nem hagyjuk már abba. Aztán május elsején Gidóval találkoztunk, és megbeszéltük, hogy tartsunk egy kis szünetet, én akkor már amúgy is dolgoztam a Rádióban. De a barátság nem szűnt meg, mert aztán elkezdtem kiadózni, és segítettem a többieknek is, az albumaikat megjelentetni. Le is basztak a kiadóban, hogy a barátaimnak csinálok lemezeket. Aztán '90-ben érkezett egy felkérés a Petőfi Csarnoktól, hogy mi lenne, ha május elsején mi játszanánk a szabadtéri színpadon: 7600 fizető néző volt, azóta sem voltak soha ennyien ott! Végül szép lassan elkezdtünk ismét koncertezni, de továbbra sem túl sokat. Ez a vesszőparipám is lett, nem akarom devalválni a zenekart, ezért nem játszunk mindenhol. Azt szeretem, ha a Karthago valahol megjelenik, akkor az valóban nagy esemény legyen. Fontos még, hogy nem csak ebből élünk, de van egy gázsink, amit el szoktunk kérni, és én ezen nem szeretek alkudozni.

Fotó: Tuba Zoltán – Origo

Híres is vagy a szigorú elszámolásról: ha valahová megérkeztek, elő a számlatömb, és előre is kéred a gázsit.

Ez így van, de erre néhány rossz tapasztalat szoktatott rá. Volt pár olyan fesztivál, hogy leutaztunk vidékre, és jött a szervező, hogy sajnos nincs elég pénz. Konkrétan át lettünk verve párszor, úgyhogy ennek véget kellett vetni. Sokan át is vették a példámat itthon, de emlékszem, hogy Chuck Berry is ilyen volt: akkor épp a Multimédiánál dolgoztam, és még ki se jött a repülőtérről, de már azt kérdezte, hogy hol a gázsi, még a belvárosba is alig volt hajlandó bemenni érte. Jó, ennyire azért nem vagyok kukacos, de mégis eltartok a zenekarral jó pár embert és a családjukat, tehát szükséges a szigorúság. Így is előfordult egyszer pár éve Baján, hogy nem mentünk fel a színpadra. A szervező totál szélhámos volt, ide-oda telefonálgatott, húzta az időt, de nem volt pénz, végül bepakoltunk, és elmentünk. A cuccra is háklis vagyok, nagyon nem mindegy, hogy milyen minőségű színpadi felszerelésen játszunk.

Belefutottunk a Haminyó anyó című számotok remixébe is az interneten, ennek mi a sztorija?

Nagyon szeretjük, de ez csupán egy vicc. A története a következő: én inkább zeneszerző vagyok, mint szövegíró, de amikor kezdtük a Karthagót, más szövegírókkal nem volt szerencsénk, végül fogtam egy üveg konyakot, leültem, és elkezdtem szövegeket írni. Tudom, hogy nem vagyok egy Horváth Attila vagy épp Dusán, de azt pontosan éreztem, hogy milyen szövegeket akarok a Karthagónak, és végül sikerült megírni ezeket. Szerették is az emberek őket, de aztán volt egy nagy koncertünk a Körcsarnokban, ami után egy újságíró kritizálta a szövegeinket, hogy szájbarágósak meg szarok. Válaszként kitaláltuk, hogy írunk egy dalt, aminek valóban semmi értelme nincs. Így született a Haminyó anyó, tiszta hablaty szöveggel, keleties zenével, és először úgy is konferáltam föl, hogy figyeljétek erősen a szöveget, mert nagyon fontos. A Gidó kijött valami rettenetes női maszkban, meg az anyósa hálóingében mint Haminyó anyó, és tök nagy siker volt. A kilencvenes években egy barátunk csinált hozzá egy elektronikus remixet, ami nagyon tetszett, és ehhez forgattunk egy igencsak vicces klipet Tunéziában, én rendeztem. Nem is szégyelljük, sőt néha lejátsszuk koncerteken a videót.

Más lenne a magyar popzene 2013-ban, ha nem Erdős Péter irányítja hosszú ideig a hanglemezgyárat?

Én nem akarom őt minősíteni, mert sok jót és sok rosszat is tett. Nyilván nem volt könnyű helyzetben sem ő, sem a Bors Jenő, akivel én később jóban is lettem, amikor a rendszerváltás után megalapítottuk a Mahaszt, aminek ő lett az elnöke. Bors nagyon értelmes ember volt, de neki nyilván a rendszer kiszolgálójaként, a magyar kultúrát aczéli módon kellett kezelnie, a könnyűzenét pedig az Erdősre bízta. Utóbbi szintén nem volt egy buta ember, a Neotonnál például pontosan jól látta, mikor mit kéne lekoppintani. A rockzenétől mindig félt a hatalom, és ezzel ő is így volt. Ma divat azzal dicsekedni, hogy mekkora ellenzékiek voltunk, de azért ez nem mindig volt igaz. Én is mondhatnám, de nem mondom, mert mindössze egy olyan esetünk volt Várpalotán, amikor bejöttek a rendőrök, és gázspray-vel fújták a közönséget. Mi akkor leálltunk, balhét csináltam, végül a rendőrök kimentek, lenyomtuk a koncertet, viszont utána jó pár évig nem mehettünk a környékre. Erdősre visszatérve, ő nekünk nem tett keresztbe, de nem is kellett tartania tőlünk, mint mondjuk a Beatricétől.

Szerinted egy kulturális kormányzatnak feladata, hogy támogassa a rockzenét?

Szerintem mindenképp! Végre kormányzattól függetlenül rockzenészek is kapnak díjakat és támogatásokat, utóbbin lehet vitatkozni, de én ezt semmiképpen nem tartom rossznak. Legalább valami elindult, és reménykedni lehet, hogy a jövőben más is kap ilyen támogatást.

Fotó: Tuba Zoltán – Origo

De ez azt jelenti, hogy sem Balázs Fecóra, sem Fenyő Miklósra, sem Szikora Róbertre nincs akkora kereslet, hogy támogatni kell a koncertjeiket?

Ez nem így van. Ennek a gazdasági oldala ugyanis úgy néz ki, hogy egy fellépő akkor van biztonságban, ha a koncert költségvetése nullán van a jegybevétel nélkül. Egy sportarénás koncert induló finanszírozása 20-25 millióba kerül, amiben többek között a reklám-marketing, a hangosítás, a fény, a teljes technikai személyzet is benne van, és az egy óriási görcsoldó, ha a zenekar tudja, hogy ezek miatt nem kell aggódniuk. Így minőségi koncertet tudnak adni, ők pedig végre tisztességes gázsit kaphatnak. A külföldi nagy előadókat is szponzorálják ám, még ha nincs is abban politika, mint itthon, de én egyiküktől sem sajnálom ezt. Sőt.

Dolgoztál kiadóknál fiatal zenekarokkal, meg tehetségkutatókat is szerveztél. Mit szólsz az X-Faktorhoz és a hasonló műsorokhoz?

Igen, büszke is vagyok ezekre a korábbiakra, mert sok zenekar nőtt ki a kezem alól. Például most nemrég az Első Emeletről szóló tévéműsorba hívtak meg, mert ők engem tartanak „faternak", kiadtam a lemezeiket, voltam a zenei rendezőjük, de említhetném az Irigy Hónaljmirigyet, őket is én fedeztem föl, és még sorolhatnám. Huszonhét évig voltam kiadóvezető. Az X-Faktort és a hasonló műsorokat amúgy jónak tartom, egy-két tehetséget tényleg előástak, viszont nekem a zsűrizéssel van némi bajom. Nem szabadna telebeszélni a gyerekek fejét azzal, hogy hú, világsztár leszel, meg hogy máris jobban énekelsz, mint Freddie Mercury, mert ezzel óriási károkat okoznak. Előfordult konkrétan, hogy egy ifjú titán teljesen más hangnemben énekelte a dal nagy részét, és senki nem szólt neki! Pedig a hamisságot mindenki hallhatta. Ilyenkor nem lenne szabad ájuldozni, hogy milyen jó volt, mert ezzel az egész műsor veszti el a hitelét. Én dolgoztam a megasztárosokkal, akiket agyonsztároltak, mielőtt lett volna akár egyetlen saját daluk. Ha egy ilyennek azt mondod, hogy milyen szuper vagy, hát nyilván elhiszi, talán én is elhinném. De amikor fél év múlva rájön, hogy már csak a kiskunlacházi diszkóba hívják tíz embernek playbackelni, rá fog jönni, hogy valami nincs rendben. Régen a Ki mit tud?-ban a zsűri például keményen pontozott, kritizált, egyszer bennünket is lepontoztak, és igazuk is volt. Belőlük az évek során szerencsétlen, megnyomorított emberek lesznek, mert nem jutnak oda, ahová ígérték nekik, és amit elhittek a műsor alatt. Egy hosszú távú karrierben nagyon sok munka van, rengeteg megalkuvás, alázat és türelem, és ehhez a televíziós tehetségkutatás csupán a hatásos beugró.

Miért lesz ingyenes a december 21-i koncert?

Ezt a Petőfi Csarnok találta ki, hogy akarnak adni valami ajándékot a közönségüknek. Én nem vagyok híve az ingyenes koncerteknek, mert ha egy korsó sör árát nem éri meg egy fellépés, akkor minek csináljuk az egészet? Nem is szívesen vállaljuk el ezeket, de ma már nagyon sok ilyen van, és nehéz is a széllel szemben pisálni. Az ingyenesség nem tesz jót a zenének, én is sokáig küzdöttem a letöltések ellen, mint Mahasz-funkcionárius és kiadó, de ma már én is letöltök néha, nem lehet ezt meg nem történtté tenni. Ezért is hagytam abba két éve a hanglemezkiadást: találtam egy kurva jó zenekart, behívtam őket az irodámba, hogy beszéljük meg, mit szeretnének. Elmondták, hogy akarnak egy jó videoklipet, aztán egy jó stúdióban fölvenni a lemezt, jó lemezborítót, dizájnt, marketingtervet. Én meg ültem, fejben számolgattam: ez jó négy-ötmillió forint. Ha kiadjuk a lemezt, talán el tudunk adni belőle nyolcszázat, amiből jó esetben bejön nettó 800 ezer forint, úgyhogy bólogattam, mondtam, hogy gyerekek, ez nagyon klassz, és meg is értem, majd még térjünk vissza erre. Aztán vettem a kalapom, és eljöttem, mert a lemezkiadásnak már semmi értelme nincs így.