Aki Rolling Stonest csinált a U2-ból

Kinek köszönhető vajon, hogy a U2 annak ellenére is a világ egyik legsikeresebb zenekara tudott maradni, hogy az utolsó húsz évben nem készített igazán fontos lemezt? A megújulásra mindig kész zenészeknek, vagy az egy lépéssel mindig a világ előtt járó, kreatív ötletekben bővelkedő menedzsernek, a nem hivatalos ötödik tagként is emlegetett Paul McGuinnessnek? Utóbbi mellett túl sok érv szól ahhoz, hogy figyelmen kívül hagyhassuk. A visszavonulását a héten bejelentő McGuinness nem csak egy menedzser a sok közül.

Még a legnagyobb zenekarok életében is eljön az a pont (ha egyáltalán megérik), amikor megszűnnek trenddiktálóvá válni, és új lemezt leginkább azért csinálnak, hogy legyen apropó előadni a régi slágereket. Ez viszont távolról sem jelenti a zenekar halálát, amire a legjobb példa a Rolling Stones utolsó 35 éve, de az Achtung Baby utáni U2-ról is bátran elmondható, hogy kihozta ebből a két évtizedből a maximumot. Bonóék nevéhez fűződik minden idők legjövedelmezőbb turnéja, az elsők között ismerték fel az online zeneboltok fontosságát, és egyáltalán, a nagy rockzenekarok közül ők alkalmazkodtak legjobban az átalakuló zeneipar törvényszerűségeihez. Ez pedig egész biztosan a most visszavonuló McGuinness érdeme, akit nem túlzás a nagy elődökkel, Brian Epsteinnel és Parker ezredessel egy lapon emlegetni.

A U2 ötödik tagja

Ahogy a fent említett legendás menedzserek, úgy Paul McGuinness is jóformán véletlenül került a pályára: pszichológiát és filozófiát tanult Dublinban, de diplomáig nem jutott, helyette volt taxisofőrtől idegenvezetőig sok minden, majd a filmiparban próbált szerencsét, de ott se húzta sokáig. Aztán egy ír folkegyüttest kezdett menedzselni, különösebb eredmények nélkül, de '78-ban, 27 éves korában jött a fordulópont, amikor elvetődött egy fiatal dublini zenekar koncertjére.

Ez volt a U2, amelyben elsősorban az nyűgözte le, hogy Bono láthatóan kereste a kontaktust a közönséggel, The Edge pedig már akkor is egyéni stílusban gitározott, és McGuinness meglátta bennük a jövő potenciális nagy rockzenekarát, és a menedzserük lett. A korai időkben ő osztotta a még tinédzser zenészeknek a buszútra való aprópénzt, és rögtön az elején meggyőzte őket, hogy egyenlő mértékben osztozzanak a bevételeken, vagyis a Beatlesszel és a Stonesszal ellentétben mind a négy tagot tüntessék fel szerzőként. És ami legalább ilyen fontos, maga McGuinness is ugyanannyit kapott, mint a zenészek: húsz százalékot.

McGuinness 60. születésnapján, életében először a színpadon

A '80 őszén megjelenő első lemez, a Boy sikere után már volt is min osztozni, bár nem sokkal később az egész zenekar léte veszélybe került, amikor Bono, Edge és Larry Mullen is a kilépést fontolgatták, mivel a vallási szekta, aminek tagjai voltak, nem nézte jó szemmel a zenélést. McGuinness végül nagy nehezen meggyőzte őket, hogy gondolják át a dolgot az aktuális turné után, és onnantól kezdve már nem is volt több probléma: a U2 immár zavartalanul emelkedhetett a legsikeresebb rockzenekarok közé.

Zenekarból vállalkozás

A zenekar tehát sínre került, ám ez még korántsem jelentette azt, hogy az anyagiak is rendben vannak. Többkötetes könyvet lehetne írni a zeneipar által kizsákmányolt, tapasztalatlan zenekarok kálváriáiról, McGuinness azonban tett róla, hogy a U2 ne kerüljön közéjük. '84-ben még sikerült arról is megegyeznie a zenekar zeneműkiadójával, hogy visszakerüljenek az együtteshez a hangfelvételek jogai, amit igen kevés előadó mondhat el magáról, még a Beatles sem. „Nem akartunk soha olyan helyzetbe kerülni, hogy helytelenül használják a műveinket" – mondta erről később, de legalább ilyen fontos, hogy nem a zeneműkiadóhoz folynak be a lejátszások utáni jogdíjak, hanem egyenesen hozzájuk.

Paul McGuinness egy bemutatón New Yorkban, 2011 Forrás: AFP/Getty/Dario Cantatore

Amikor anyagi gondokkal küzdő kiadójuk, az Island Records három évvel később nem tudta kifizetni a zenekarnak a Joshua Tree lemez után járó ötmillió dollárt, McGuinness kárpótlásul tíz százalék tulajdonrészt szerzett a U2 számára a kiadóban, melyen nem sokkal ezután túladott a tulajdonosa, és a zenekar a tulajdonrészéért 30 millió dollárt kapott. Igaz, Bono később elmondta, hogy az így kapott bevétel nagy részét a tagok különböző rossz üzleti befektetéseikkel elbukták. Egyáltalán, míg a kilencvenes években a U2 puritán rockzenekarból a ma ismert monumentális produkcióvá vált, a zenekar bankszámlái nem egészen ezt tükrözték.

McGuinness a konkrét pénzügyeket egy Ossie Kilkenny nevű könyvelőre bízta, aki később sok egyéb sztár pénzügyi tanácsadója is lesz, az Oasistől Björkig. Amikor azonban a zenekar befektetései akkoriban egymás után álltak a földbe, egyre több mindenkinek szúrt szemet, hogy hiába ad el a U2 baromi sok lemezt, illetve bonyolít le sikeres turnékat, ha ezeken kívül szinte semmi egyéb bevétele sincs, ellentétben a vetélytársakkal. Az ügybe Kilkenny bukott bele, noha a döntéseket McGuinnesszel együtt hozták, ám előbbi túlságosan utóbbi fejére nőtt, és végül '98-ban, csúnya viták után távoznia kellett, miután a zenekar is kiállt a menedzser mellett. Amikor pár éve egy tévés tehetségkutatóban befutó Susan Boyle mellett tűnt fel, az énekesnő bátyja tanácsot kért McGuinnesstől Kilkennyre vonatkozóan, de ő csak annyit üzent: „Anyám mindig is azt mondta, ha valakiről nem tudok jót mondani, inkább ne mondjak semmit."

Dől a lé

McGuinness azonban a jelek szerint tanult a hibákból, mert az új évezredben nagyon komoly súlyt fektetett nemcsak a turnékra, hanem egymást követték a jónak bizonyuló, és sikeresen meg is valósított ötletek. Ilyen volt az Apple-lel kötött megállapodás 2004-ben, melynek keretében a U2 aktuális számával reklámozták a tévében az iTunest, cserébe pedig az Apple egyedi U2 iPodot dobott piacra. A U2 volt az első igazi sztárzenekar, amely reklámozta az Apple-t, mellesleg pedig ez volt az első olyan alkalom, hogy az együttes eladta volna egy dalát egy reklámba. Bő négy évvel később, a következő album megjelenésekor a Blackberryvel kötött szponzori megállapodást. Aztán ott volt a U2 úttörő 3D-s koncertfilmje, és még nagyobb húzás volt 2009-ben az, hogy a U2 pasadenai koncertje lett az első olyan a YouTube történelmében, amit élőben közvetített a videomegosztó oldal - a koncertet tízmillióan látták élőben.

A menedzser csúcsműve talán a 2008 tavaszán kötött szerződés volt a Live Nation koncertszervező céggel, mely a becslések szerint százmillió dollárt hozott az együttesnek, cserébe tizenkét évre a Live Nation szervezheti a U2 turnéit, a cégé a zenekar merchandise jogai, valamit működteti az együttes honlapját is. Vagyis az együttes a lemezkiadáson kívül gyakorlatilag minden fontosabb jogát a koncertügynökségre ruházta át.

A U2 ezt követő turnéja, a 2009 és 2011 között lebonyolított, ún. 360 fokos turné pedig egyelőre felülmúlhatatlan sikertörténet: azzal, hogy a színpadot a koncerthelyszínek közepére tették, 25 százalékkal megnövelték a stadionok befogadóképességét, és a koncertsorozat minden létező rekordot megdöntött. A mai napig ez minden idők legjövedelmezőbb turnéja, melyet összesen hétmilliónál is többen láttak, és 736 millió dollárt hozott. Ezekkel a számokkal végképp nem lehet vitatkozni, még akkor se, ha a turné komoly költségekkel is járt, a számítások szerint százmillió dolláros nagyságrendben.

A Stoneshoz képest fiatalnak tűnünk

Természetesen nem mindenkinek tetszik, hogy a U2 ma már egy gigantikus üzleti vállalkozás, melynek csak az egyik eleme a zene. A sok lábon álló U2-birodalmon belül képtelenség követni az egyes cégek közötti pénzmozgásokat (szakértők szerint nem véletlenül), McGuinnesst pedig személyesen is támadták azért, mert 2006-ban az együttes az ő ötletére tette át a fontosabb üzleti tevékenységeit Hollandiába, hogy elkerüljék az adófizetést Írországban. Az meg már csak természetes, hogy Bono messianisztikus megnyilvánulásai sokak szerint éles ellentétben állnak a zenekar kapitalista törekvéseivel. Mindenesetre a menedzser valóban mindent megtett azért, hogy az egykori dublini gimis zenekarból több lábon álló, jól prosperáló birodalom legyen.

Az ember akár azt is hihetné, hogy ilyen jövedelmek mellett McGuinness nagyvonalúan szemet huny a csökkenő lemezeladások fölött, ehhez képest a menedzser pont a rekordbevételt hozó 360 fokos turné idején esett neki a legdühödtebben az illegális letöltéseknek és a kalózoknak. Fő szószólója annak az ötletnek, hogy az internetszolgáltatóknak is be kellene szállniuk a kalózkodás elleni harcba, máskor meg a Google, a Facebook és a többi online óriás tulajdonosait szólította föl, hogy segítsék jobban a zeneipart, és lobbizik a kormányoknál is. A filozófiáját így foglalta össze: minden, ami ingyenes, az a jó ellensége. Mindenesetre arra a jelek szerint még várni kell, hogy McGuinness vágya teljesüljön, és az internetszámlába építsék be a zeneletöltések árát.

A héten megjelent hír, mely szerint McGuinness (aki egyébként PJ Harvey és a Rapture menedzsereként is dolgozik, egy rövid ideig pedig még Sinead O'Connor ügyeit is intézte) visszavonul, igencsak váratlanul érte a világot. Négy éve a Financial Timesnak még azt mondta, eszébe sem jut a visszavonulás: „Az emberek azt hitték, a rock and roll tinédzsereknek való, de épp most láttuk a Rolling Stonest, amelyben Sir Mick 66 évesen lépett színpadra. Mindig örülök, amikor ők csinálnak egy lemezt, mert a U2 hozzájuk képest sokkal fiatalabbnak tűnik" – mondta akkor.

Pedig a hírek arról szólnak, hogy a U2 jövő tavasszal, öt év után új albummal jelentkezik, de ebben már úgy tűnik, nem McGuinness fogja segíteni őket – a 62 éves menedzser időközben mégis úgy döntött, nem akarja megvárni a Beatles örökzöldje óta mágikusnak számító 64 évet. Arról viszont gondoskodott, hogy az üzlet ne kerüljön rossz kezekbe, hiszen a másik hírhedt pénzgyáros, Madonna menedzserére, Guy Osearyra bízta a U2 további sorsát.