Inni kell, sajnos - a Paddy and the Rats a Quartnak

A Paddy and the Rats ír és kelta indíttatású zenét játszik, pedig magyar zenekar. Az együttes nagyon sokat koncertezik itthon és külföldön, és ennek meg is van az eredménye, ők a legtöbbet letöltött magyar zenekar az iTuneson. A Paddy O'Reilly művésznevet választó énekest és Seamus Connelly dobost arról kérdeztük, hogyan lehet magyarként ír folkpunkkal karriert csinálni, és hogy miért szakadt le a plafon Szombathelyen.

Paddy O'Reilly, Seamus Connelly Fotó: Tuba Zoltán - Origo

Hol találkoztatok az ír zenével?

Paddy: Rátaláltunk a Poguesra, Shane MacGowanre. [Róluk lásd tavalyi koncertbeszámolónkat.] Az tetszett meg benne, hogy az ír zene tele van energiával: akárhol hallgatod, felrobbantja a szobát, a színpadot. Erőt ad, bulizni támad kedved, nem pedig agyalni a sok hülyeségen. A Poguesban pedig, hiába volt folkos alapja az egésznek, Shane MacGowan zseniálisan hozta ehhez a punkos attitűdöt. Ez alapja lett rengeteg ír punkzenekarnak, mint a Dropkick Murphys, Flogging Molly. Azért lehetett olyan jól ötvözni a két stílust, mert egyrészt mindkettő tele van energiával, másrészt az írek zenéje a nép történelme miatt ugyanúgy lázadó hangulatú, mint a punk. Szóval nagyon megtetszett, hogy oda lehet baszni a rock and rollt és a punkot is, de közben van benne mégis valami más is, természetesebb és misztikusabb. A folk egyszerű zene ugyan, de nagyon jól kifejezi az ember valós, igazi érzelmeit. Ez a mai világból sokszor hiányzik: az emberek eltávolodtak egymástól. Régen ott találkoztak a kocsmában, és mindent megbeszéltek; ittak közben pár sört, szólt a zene, ugye itthon is: húzta a cigány. Ennek tök jó hangulata volt, ami szerintem sokszor hiányzik a mai világból. Még ha el is mennek az emberek kocsmába vagy szórakozni, akkor is inkább csak bömböl a diszkó, nem is hallják egymást, nem beszélgetnek.

Ez áll akkor a kocsmadalaitok hátterében?

Seamus: A kocsmának nagyon fontos közösségformáló szerepe volt régen, és szerintem most is annak kellene lennie. Ezért mondjuk azt, hogy a végcél az, hogy szeretnénk egy nagy kocsmát csinálni az egész világból. Ami nyilván egy vicces kijelentés, valamint nem titkoljuk, hogy szeretjük az alkoholt; de az is benne van, hogy ezek fontos helyszínek az emberek életében, amik átértékelődtek, és nem biztos, hogy jó irányba. A zenének pedig hihetetlen közösségformáló ereje van. Én nagyon szeretem nézni azt a koncerteken, ahogy láthatóan más korosztályból, más közegből, más társadalmi osztályból érkező emberek előbb-utóbb össze tudnak kapaszkodni, és jól tudják magukat érezni együtt.

Paddy: Aztán néha mást is csinálnak, mint összekapaszkodnak. Volt verekedés is már a koncertünkön, nem egyszer. A kedvenc koncertes sztorink, hogy pár éve Szombathelyen játszottunk, és a koncert végére leszakadt a plafon. Mentünk vissza pakolni a cuccokat, néztünk le a küzdőtérre: törmelékek, és fent egy lyuk a plafonon. Lementünk, körbenéztünk, és találtunk egy használt kotont is. Mi történt itt?

Seamus: Az egészséges durvulásnak is van helye. Erre valók a koncertek, hogy kijöhessen az emberből, ami egyébként nem. Nem mondhatod a főnöködnek, hogy a kurva anyád, mert kirúgnak. A koncert levezeti a feszültséget, másfél-két órára felszabadult tudsz lenni, csak önmagaddal tudsz foglalkozni és a többiekkel, akikkel együtt jól érzed magad.

Paddy: Azt nyilván a diszkóban is meg tudod csinálni, hogy beveszel három bogyót, vereted és azt sem tudod, hol vagy. [nevetnek] De ez mégis ösztönösebb, hogy úgy mondjam, természetesebb dolog. Az már évezredek óta az emberrel van, hogy erjesztett gyümölccsel bódítsuk magunkat egy kicsit. Meg a kocsmakultúra, ami tényleg egy kultúra: összejárni, dumálni. Szeretnénk egy ilyenfajta, természetesebb alternatívát adni az embereknek, szerintünk ez hiányzik.

Ma [hétfőn] hajnali hatkor érkeztetek vissza Németországból. Hol voltatok?

Paddy: Most egy miniturnénk volt ott, péntek hajnalban indultunk, este játszottunk egy Frankfurt melletti kisvárosban, Weiherben; szombaton pedig egy kisebb fesztiválon Gevelsbergben, Dortmund mellett. Lenyomtuk a bulit, tök jó volt, aludtunk egy kicsit, vasárnap indultunk vissza.

Seamus: Mentünk egy hétvége alatt 2800 kilométert.

Paddy O'Reilly Fotó: Tuba Zoltán - Origo

Megéri elmenni két német kisvárosba?

Paddy: Igen, hálistennek minden téren megéri. A második helyen, mivel az egy fesztivál volt, volt vagy ezer ember. Az elején azért volt olyan, hogy csak azért mentünk ki akár Németországba is, hogy közönséget toborozzunk. Magyarországon is elég sok bulink volt, ahol nem feltétlenül kerestünk pénzt, de nem is ez volt a lényeg. Úgy építettük fel a zenekart, hogy elindultunk kb. a semmiből, teljesen önerőből, se szponzor, se tehetségkutató, se semmi. Kitaláltuk, hogy szeretnénk ezt csinálni, és elkezdtük hívogatni a klubokat, hogy márpedig mi mennénk és zenélnénk, mert az tök jó. Volt sok jó fej klubtulajdonos, akik azt mondták, hogy jó, srácok, nézzük meg, gyertek le. Fizetni nem tudtak semmit, de nekünk jó volt, hogy el tudtunk menni zenélni. Az első félév-év arról szólt, hogy nullára ki tudtuk hozni a dolgot, harminc-negyven embernek játszottunk. Vagyis ezt a létrát végigmásztuk, és nagyon jól tudjuk, hogy milyen az, amikor meg kell ragadni a közönséget, és minden egyes alkalommal, sőt, minden egyes dal alatt meg kell dolgozni értük, mert nem tudják, hogy kik vagyunk. Akkor még egyáltalán nem játszott minket a rádió – most sem sok –, csak az internet volt, akkor még a MySpace pörgött nagyon.

Seamus: Minden nap néztük, hogy na, most megint tízzel többen lejátszották, de jó. Megvan az még?

Megvan, eladták, bevették Justin Timberlake-et, próbálják újjáéleszteni. Látszik, hogy máig nagyon aktívak vagyok a közösségi oldalakon.

Paddy: Napi szinten nézzük, frissítjük a Facebookot, pörgetjük nagyon. Az elején csak itt tudtunk közönséget toborozni, és mai napig fontos platform, ahol tudunk kommunikálni.

Seamus: Nagy szerencsénk, hogy ez a kor mostanra teljesedett ki. Internet nélkül még Magyarországon csak-csak el tud menni az ember, hogy a legelején megmérettesse magát, de külföldre nincs más út. Az nem megy, hogy felpakolod a buszt: induljunk el valami külhoni város felé, aztán majd meglátjuk.

Paddy: Nyilván kell egy jó „termék" – ez most csúnyán hangzik -, amit az emberek meghallgatnak, megszeretnek. De onnantól kezdve, hogy van egy jó alap, rengeteget tud segíteni az internet. A fiatalok nagy része, főleg ez a mostani generáció – milyen betűs ez most, Z generáció? – tényleg nem nagyon néz tévét, hallgat rádiót; az internet az első számú médiafelület. A mi közönségünk pedig pont ez: nagyrészt 15-től 30-ig mozog; azon felül is vannak, de nem az a számottevő, inkább az egyetemisták. Úgyhogy nekünk nagyon jól jött, hogy felraktuk a számokat YouTube-ra, hogy le lehet tölteni mindent – mármint fent vannak a lemezek fizetős oldalakon is, például az iTuneson, de ahogy felkerült, már másnap láttam az nCore-on. De nincs is ezzel baj, manapság már nem ez a lényeg, hanem hogy hallgassák meg az emberek. Sajnos Magyarországon nem mindenki engedheti meg magának, hogy lemezt vegyen vagy pénzért töltsön le. Megosztjuk a zenénket, és ha tetszik nekik, jöjjenek el a koncertre.

Seamus: Manapság lemezt vásárolni, az majdhogynem kiállás a zenekar mellett: a vásárló tudatosan vállalja, hogy ő támogatja a zenekart, kiáll mellette és megtiszteli ezzel. Legalábbis Magyarországon.

Seamus Connelly Fotó: Tuba Zoltán - Origo

Paddy: Sokan szerintem nem is hallgatják meg a lemezünket, hanem megveszik, kirakják a polcra, aztán leszedik ugyanúgy nCore-ról, mert egyszerűbb, mint begrabbelni. Nem tudom, van-e értelme a következő lemezt még kiadni CD formájában. De mi ezen nőttünk fel, nekünk fontos, hogy legyen egy kézzel fogható dolog.

Seamus: Én nagyon szeretem a lemezkészítést. Egy kicsit mindenbe belefolyhatsz: hogy hogy nézzen ki, mi a legyen hátlap; mi a téma; hogyan legyen összerakva, megszerkesztve, hogy legyen egy íve.

Számít az külföldön, hogy magyarok vagytok? Tudják egyáltalán?

Paddy: Sokszor nem, mivel angolok a szövegek, angolul beszélünk a közönséggel is. Ausztriában volt olyan, hogy megkérdezték koncert után, hogy ugye Írországból jöttünk. Mi meg persze, hogy azt mondtuk, hogy onnan, honnan máshonnan. Aztán elkezdtünk egymással magyarul beszélni. Néztek, hogy mi ez a furcsa nyelv.

Seamus: Mondták, hogy hú, tehát ez a gaelic, az ősi ír nyelv! Micsoda csengése van! Szóval mi próbálkoztunk, kiírtuk, hogy Aus Ungarn, elmondtuk a koncerteken, ennél többet nem tehetünk.

Paddy: Kaptunk már sokfélét, volt, hogy szlováknak írtak minket egy plakáton, talán Olaszországban. De általában azért tudják, hogy magyarok vagyunk, főleg a rajongók. Azt is meg szokták kérdezni, hogy miért játszunk ír zenét, van-e valami ír felmenőnk. Mondom, hogy természetesen, az O'Reilly nagyapa, és ezért Paddy O'Reilly a művésznevem.

Hogy álltok ezzel a tervvel, hogy kocsmát csináltok az egész világból?

Paddy: Egész jól!

Seamus: Az otthonom már tényleg kezd hasonlítani egy kocsmához.

Paddy: A szomszédok hozzá járnak, hogy van egy kis whiskey? [nevetnek]

A komoly kérdés az, hogy milyen hosszú távú terveitek vannak; mi az, ami szerintetek benne van a zenekarban?

Paddy: Szerintünk az abszolút benne van, hogy akár európai és világszinten tudjon működni, és nem ennyire underground szinten, ahogy most. Nyilván stadionokat nem fogunk tudni megtölteni, de annak igenis van reális esélye, hogy egy-egy európai nagyvárosban be tudjunk vinni egy klubba nem csak két-három-négyszáz embert, hanem akár olyan ezer-ezerötszázat is. Nyilván ez még idő. Magyarországon el tudtuk azt érni, hogy öt évvel ezelőtt játszottunk negyven embernek, most pedig három-négy-ötszáz embereknek, minden városban – és ugyanezt szeretnénk felépíteni Európában is. Ebben nagy segítség az internet, és az is, hogy igenis odamegyünk és zenélünk nekik. A fesztiválok is nagyon fontosak. A klubba az jön el, aki már ismer minket, vagy akit érdekel ez a fajta zene, és ez egy kisebb közönséget tud megfogni. Viszont egy fesztiválon, még akkor is, ha az kifejezetten ír zenére szakosodik, elég sok új ember lát minket. Hálistennek nyáron elég sok fesztivál van külföldön, ezeken is jól tudunk építkezni.

Seamus: Három-négy hónappal a megalakulásunk után már mentünk külföldre, és ott is érezzük az építkezést. Nyilván az lassabb folyamat, hiszen nem vagyunk ott, nehezebb és drágább Magyarországról mindig elutazni. De egyértelműen látszik, hogy például azokban a klubokban, ahova már visszajárunk, egy kis közösségként indult a közönségünk, aztán egyre és egyre nagyobb lett. Például Weiherben már annyira erős, hogy a klub tulajdonosa azt mondta, hogy az egyik legjobb napja az őszi, tavaszi szezonban, amikor mi megyünk, mert akkor tele van a hely. Ezt jó érzés látni. És ez abszolút nem nemzetfüggő. Tizennégy országban játszottunk eddig, és sehol nem éreztük azt, hogy nem történt semmi, minek jöttünk ide. Vannak azért nehéz esetek...

Paddy: Beszéltünk arról, hogy a társadalmi frusztráció segít nekünk, hogy odajöjjenek az emberek és szétverjék a házat a zenénkre. És hát Svájcban, ahol mindenki tök jól él, ott leültek, nyugodtan sörözgettek és hallgatták a koncertet, aztán tapsoltak - de se pogó, se semmi.

Seamus: Amikor először voltunk ott, vittük ugye a lemezeket, és volt egy elképzelésünk, hogy mennyibe kerül szerintünk egy CD. Nézegették, és mondták, hogy ez így nem jó. Kérdeztük, hogy túl drága? Egy kicsit a magyar ár fölött határoztuk meg. De mondták, hogy nem, túl olcsó, azt fogják hinni, hogy gagyi, sokkal drágábban kell adni. Szóval az egy érdekes kultúra. Voltak már egyébként megkeresések Amerikából is, ahol ez a stílus nagyon megy, talán még jobban is, mint Európában. Csak ennek tényleg óriási költségei volnának.

Paddy: Legalább három hetes, egy hónapos turnét kellene csinálnunk, ha nem akarjuk elkölteni az összes megtakarított pénzünket és eladni a lakásunkat.

Ti is lemozogtok néhány kilót a koncerteken, nem csak a közönség.

Paddy: Igen, de amint látod, aztán vissza is szedjük.

Seamus: Valamiből kell jönnie az erőnek.

Paddy: A sör és a whiskey visszahozza, meg az éjszakai kajálások. Koncert után mindig nagyon éhesek vagyunk, mert tényleg ugrálunk, mint az állat, izzadunk. És hát éjszaka mi van nyitva: a benzinkút, ahol a teljesen tartósítószer nélküli szendvics kapható, vagy a McDonald's. Úgyhogy a zenekar indulása óta mindannyian felszedtünk legalább egy tízest.

Seamus: Ami fura: egy punkzenekar, ami hízik. Holott illene mindenkinek szétkokainozva húsz kilónak lennie. Hát ez nekem sose fog menni.

Paddy: Fel kell vállalni, hogy ez a rock and roll része.

Az olyanokat hogy bírjátok, hogy például a zenekar ötödik születésnapja alkalmából öt nap alatt öt koncertet játszotok? [Az egyes koncertek adatai itt találhatók meg. A koncerteken lehet majd kapni Paddy sört is, lesz akusztikus blokk és meglepetésvendég.]

Paddy: Ehhez már hozzászoktunk. Nyáron, a fesztiválszezonban van olyan hét, hogy öt-hat koncertünk is van. A legdurvább most márciusban volt, csütörtökön játszottunk Kalocsán...

Seamus: Akkor esett le az a nagy hó, amitől megbénult az ország. Amikor bementünk a klubba, még szállingózott, amikor kijöttünk, már állig ért. De muszáj volt menni, mert másnap voltunk az A38-on.

Paddy: Annak a koncertnek éjfél körül vége volt, lezuhanyoztunk, négykor már a reptéren voltunk. Aztán hét órát vártunk Varsóban az átszállásra. Moszkvában még hotelt sem foglaltak, mert az időeltolódás miatt két órával azután, hogy odaértünk, már játszottunk is. Utána megittunk két sört, és aztán: gyerekek, indul vissza a repülő. Nyilván Münchenen keresztül.

Seamus: Kivittek a Vörös térre, megmutatták: „ez a Vörös tér, na menjünk tovább, mert elkésünk".

Fotó: Tuba Zoltán - Origo

Paddy: Ferihegyen pedig már várt minket a busz, mentünk rögtön Gyulára játszani. Azt azért eldöntöttük, hogy több ilyet nem vállalunk. De az öt nap – öt koncert Magyarországon belül azért megoldható, és hálistennek meg is szoktuk oldani. Nyilván nem az alvás a fő szempont ilyenkor. Próbál az ember egy-két órát aludni, ahol tud, buszban, padokon, tök mindegy - meg hát inni kell, sajnos. Az ital feldob, ott tart, aztán három napig nagyon rossz.

Seamus: Ez az öt koncert is igazából hat, mert a francia barátainkkal, a Moorings zenekarral megyünk Lengyelországba is. Mondjuk velük elképzelhetetlen, hogy unalmasan teljen ez az öt nap.

Paddy: A negyedik, ötödik napon már nem feltétlenül úgy megyünk fel a színpadra, hogy de jó, zenélünk, hanem hogy ezt csinálni kell. De aztán a közönség annyi erőt tud adni, ahogy látod, hogy három-négyszáz ember egyszerre megindul, táncolnak, éneklik a dalokat – és onnantól kezdve mindent elfelejtesz.

Seamus: Elfelejted, és másfél-két órát ott állsz a színpadon, aztán lemész, meghalsz, ennyi. És iszol tovább. De hát ezért érdemes csinálni, ez semmihez nem hasonlítható érzés.

Paddy: Egy kicsit olyan, mint a drog. Egyszer Mick Jagger mondta, hogy azért nem tudja abbahagyni a turnézást, mert amikor kiáll a színpadra, akkor bármit megtehet, akkor ő egy félisten. Nyilván mi nem vagyunk ez a méret, de kicsit nálunk is megvan ez az érzés. Amikor azt látod, hogy – sokszor indokolatlanul – mennyire szeretnek téged, az jó érzés tud lenni. [nevetnek] Nem is csinálok semmit, csak felmentem, hullarészegen kóválygok, tántorgok, és tetszik nekik.

Hogyan fogalmaznátok meg azok számára, akik nem nagyon ismerik ezt a műfajt: mi különböztet meg titeket a többi ír punk együttestől?

Paddy: Szerintem az, hogy az ír punkbandák nagy része inkább az „ír" részre koncentrál, mi pedig ezt csak a zenénk egy részének tekintjük. Nem szeretnénk abba beleesni, amit sok zenekar csinál, hogy csak felturbózott feldolgozásokat játszik, vagy ha vannak saját számai, azok is nagyon hasonlóak. Azért minden nép folkzenéje nagyon hasonló dalokból áll. A magyar népzene is ilyen: én szeretem, mert a barátnőm néptáncol, de nem bírom mondjuk egy óránál tovább hallgatni, annyira ugyanolyan. És ugyanez igaz az írre is. Próbáljuk ezt elkerülni azáltal, hogy több rock and rollt, vagy kalózos dallamokat viszünk bele, mindenféle stílust ötvözünk. Az íres témák is sajátok; néha egy-egy eredeti hegedűtémát beépítünk, de alapvetően a saját belső kis világunkat jelenítjük meg. Másrészt pedig vadabbak vagyunk, mint sok más banda. Mi a rock and rollból jövünk, és szeretjük, ha egy buli oda van téve, ha tényleg le van rombolva a színpad.

Seamus: Szerintem nagyon fontos a nyitottság, hogy nem fordult még elő dalírás közben, hogy egy ötletet azért vetettünk el, mert „ez nem fér az ír punk keretei közé".

Paddy: Azért olyan volt, hogy valami latinos dolgot rakjunk bele, de az nem fért bele, hülyén is hangzott. De a rock and rollon, popon belül tényleg nyitottak vagyunk mindenre.

Seamus: Az is fontos, hogy a dalokat Paddy írja, és az ő személyes dallamvilága nagyon megkülönböztet minket más zenekarokról. Aztán persze közösen rakjuk össze a számokat, de van egy fő vezérfonal, szervező elem.

Paddy: Az énekdallamok vezetése sem csak az ír zenét idézi, inkább populárisabb és pop-rockosabb vagy punk-rockosabb. Az akkordokkal nehéz játszani, mert egy egyszerű műfajról beszélünk, ezért ha túlbonyolítanánk, elveszítené ezt a jellegét. Meg kell maradni az egyszerű alapoknál, három-négy akkorddal kell sokszor játszani, bár vannak kicsit szabadabb dalaink is.

A kalózos témánál megmaradtok?

Paddy: Igen, abszolút, bár régen jobban megvolt ez az öltözködésünkben, most inkább a dallamokra jellemző. Az új lemezünk punkosabb is és kalózosabb is, és inkább szeretnénk ez utóbbi irányba elvinni a zenekart, mert ez egyedibbé tesz minket: kevesebb banda hoz ilyen motívumokat, mint íreseket. Öt év alatt kiadtunk három lemezt, tizenöt-tizenöt dallal, és nem akarjuk magunkat ismételni, pedig ebben a műfajban megvan ennek a lehetősége. Más dolgokat is próbálgatunk, például nagy hatással voltak ránk mostanában az olyan akusztikus zenekarok, mint a Mumford & Sons. Több ilyen, kicsit indie folkos dalunk született mostanában, de még nem tudjuk, hogy pontosan mit fogunk csinálni velük, meg hogy a közönségünk mennyire szeretné. Az előző lemezünkön kettő volt ilyen, azokat szeretik, de lehet, hogy ha egy egész album ilyen lenne, akkor hiányozna az erő, a pogó, a buli.

Korábbi interjúkban beszéltetek arról, hogy amikor indult a zenekar, nem volt könnyű a rockzenészek mellé népzenészeket keresni. Miért? Volt valami idegenkedés veletek szemben?

Paddy: Nem, ezért. Olyan zenészt kellett találni, aki népzenész, vagy éppen komolyzenész – a hegedűsünk, Sam [McKenzie] például szimfonikus zenekarban volt brácsás, és minden hangszeren tud játszani, egy zenebohóc. Viszont ő mégsem abból a közegből jött, amiből mi.

Seamus: Igen, mi csináltunk már korábban is rockzenekarokat, és normális volt számunkra, hogy elmegyünk hétvégén klubozni. Míg Sam számára új volt, hogy nem öltönyben kell leülni és nézni a karmestert...

Paddy: Ez volt inkább a fura neki, a hozzáállás a zenéléshez. Meg hogy itt nem kottából kell játszani, hanem kicsit „engedd el magad, add bele, ami a sajátod" módon. A harmonikásunk, Sonny pedig inkább népzenész volt, bár ő is játszott a szimfonikus zenekarban Miskolcon, csak ott nagybőgőzött. A barátnőmön keresztül jött a kapcsolat. Átjött, mondta, hogy elfoglalt, gyerekei vannak, ez nem érdekli. Úgy voltunk vele, hogy játssza fel a dalokat, hogy legalább ez legyen meg, majd találunk harmonikást. Feljátszotta a demókat, és mondta, hogy hú, én ezt nagyon csinálnám, ez nekem nagyon tetszik. Sokat agyalt, hogy hogyan tudja megoldani, és három évig ment is, aztán már nem. Barátságban váltunk el, és segített Bernie-nek, akit teljesen véletlenül találtunk meg.

Seamus: Vele pont Svájcban játszottunk először, nyilván sok próba után. Úgy voltunk vele, hogy nem is baj, hogy külföldön próbáljuk ki először, ahol kevésbé ismernek minket, mert a hibákat még egyszerűbb helyrehozni. Útközben Ausztriában bementünk egy három kilométer hosszú alagútba, a közepén leállt a busz; volt még a koncertig öt óránk. Bernie teljesen kivolt. Mi meg már csináljuk ezt egy ideje, és nem is szeretünk idegeskedni, úgyhogy fújtunk egyet, megoldottuk: valahogy szereztünk egy faluban egy kocsit, amibe éppen, hogy befértünk hatan, mindenki a lába között fogta a hangszerét. Megcsináltuk a svájci bulikat, hazajöttünk, és akkor mondta Bernie, hogy valljuk be, hogy igazából csak szívattuk őt, mert ilyen nyugodtan nem lehet kezelni a dolgokat. De látod, hogy igen. Jó, akkor azt valljuk be, hogy átvertük, és a Sonny nem is megy el a zenekarból, csak erre a két bulira kellett valaki helyette. De miért csinálnánk ilyet bárkivel? Hát ő nem érti, hogy egy ember hogyan tudja elhagyni ezt a zenekart, ezt a típusú zenélést, ami a legjobb, amit valaha csinált, pedig ő is sok helyen megfordult.