Szőke lányok a gitár ellen - a No Joy az GMK-ban

A No Joyról annyit mindig leírnak, hogy ők két szőke csaj, akik ennek ellenére nem kímélik a gitárjaikat. Hol van most az istened, Teczár Szilárd? Élőben kiegészülnek egy dobossal és egy basszusgitárossal, de még ez is édeskevés.

A No Joy koncertjének egyetlen létjogosultsága biztosan volt, remekül illusztrált egy friss Quart-cikket. Ha a kilencvenes évek elejét nem homokozással, hanem zenehallgatással töltöttem volna (azért ovi előtt mindig az MTV-t néztem természetesen), akkor talán lelkesültem volna a No Joyért. Viszont egy több terabyte-os merevlemez büszke tulajdonosaként ez már nehezen megy. Ha pedáns lennék, lenne egy külön mappám, amiben ilyesmi együttesek sorakoznának, és azon a listán a No Joy nem érne el előkelő helyezést. Gitárfüggöny, kásás ének, shoegaze/noise pop/dream pop vonal; mostanság kilószám mérik az ilyet, de a műfajt megalapozó együtteseket kevesen közelítik meg vagy érik utol.

De megpróbálok úgy csinálni, mintha nem jártam volna nyáron Albertfalván, mert a My Bloody Valentine-hoz eléggé igazságtalan bármit hasonlítani. Koncert közben is inkább poptimista hangulatot próbáltam magamra erőltetni, de nyilván nem tudok minden zenét elfelejteni, amit előtte hallottam. Minden próbálkozás ellenére kitartóan unatkoztam, amikor a második számmal világossá vált, hogy itt nem lesznek meglepetések. Egyszerre kezd zúgni mindkét gitár, beszáll a basszus és a dob, aztán 2-3 percenként megismétlődik ugyanez.

A hangzás nem karakteres, a számok sablonosak, és fogós témák sincsenek. Tényleg nem tudom, hogy ez szűzfülű zenehallgatókon kívül kiknek ajánlható. Javíthatatlan álmodozóknak, akiknek elég, ha a konstans ártalmatlan zajtól kivehetetlen az ének? Öntudatos lányoknak, akik mindent szeretnek, amiben nők zenélnek? De inkább ők is hallgassanak Ride-ot vagy Slowdive-ot. Mert sajnos a No Joy azon kívül, hogy rátaláltak egy nekik tetsző, de már jól ismert hangzásra, semmi mást nem tud nyújtani. C

A kép nem az A38-on készült. Fotó: Flickr/Jason Persse